A fantáziánk természetesen tovább működött és csak arra vártunk mikor tör ki belőlünk az újabb ötlet, amivel meg mozgathatjuk környezetünket. A kimenő, és tanulás után a közös vacsora, rendetlenkedéssel fűszerezve telt el. Aki nem tanulta meg a leckét fent maradhatott tanulni 10 ig a közös tanuló teremben. Utána le kellett feküdni, szigorú, lámpaoltással zavart bennünket ágyba az ügyeletes tanár-nő. Este 8 órától fent lehetett lenni a hálóteremben, fogmosás, mosdás a hideg vízben. Hetente egyszer zuhanyoztunk meleg vízben, vagy nagy ritkán kádban is meg fürödtünk, ami igazi kiváltság volt. Spórolni kellett a vízzel. Nem csináltunk belőle ügyet, legtöbben otthon sem tisztálkodtunk másképp. A hetenként egyszeri fürdés főúrinak számított. Otthon én csak akkor zuhanyoztam, amikor csoportosan elvittek bennünket a zöld keresztes házba. Otthon a hetenként egyszer váltott kombinéban aludtam. Ide, hozni kellett hálóinget, amit a szomszéd nagylány Etus varrt, kihúztam vele a négy évet. Esténként elalvás előtt abban ugráltunk a sodronyos vaságyon, mint az akrobaták. Egészen addig, amíg az éppen ügyeletes nevelő ránk nem ripakodott, hogy na, most már nem akarok hallani egy hangot sem! Takarodó! Nem is hallott semmit, mert mi a takaró alatt kuncogtunk tovább úgy, hogy levegőt is alig kaptunk. Egy ilyen esti hancúrozásból, kisebbfajta botrány lett. Tudtuk, hogy a képzősök közül az egyik lány nagyon félős, elhatároztuk, hogy megvicceljük. Vállalkozó szellemnek ott volt Demó Julcsi és én. Julcsi megrendezte a jelenetet előre, hogy lássuk, hogyan zajlik le, majd bepisiltünk a röhögéstől. Az ajtó kifelé nyílt, így egyszerűen szembe az ajtóval beállítottunk egy széket, felálltam a székre, magamra terítettem egy lepedőt, a villanyt lekapcsoltuk és gyanús csendben vártuk mikor jön Korponai a félős lány. Amikor az előőrs jelentette, hogy jön mindenki beugrott az ágyba a takaró alá ott kuncogott, csak én álltam a széken a sötétben. Julcsi az ajtó mellett strázsált, ha mégis valami baj lenne. A folyosóról beszűrődő félhomályban lehetett látni, hogy ott van valaki, aki jön felém. Mikor kinyitotta az ajtót és be akart lépni elkezdtem csápolni a két kezemmel a fehér lepedőben és hangosan huhogni . HÚ –HÚ- HÚ ! Korponai, úgy megijedt, hogy visítva esett az Anci néni karjaiba, aki szerencséjére és az én vesztemre éppen mögötte jött. Nahát, ezt nem lehetett meg úszni. Belém szorult a huhogás, amikor megláttam nevelőnket. Elég rosszul érintett, amikor megtudtam, hogy ez a kis játék egy heti kimenő elvonást jelent nekem. Julcsi megúszta, mert úgy tett mintha mély álmából felébredve éppen a villanyt akarná felkapcsolni. Rettentően nem estem kétségbe, mert nagyon jól múlattunk. Az, teljesen egyértelmű volt, hogy a balhét mindig az vitte el, akit elkaptak. Erre az incidensre újra fellángolt a vegyész - tanító ellentét, mert szegény lány a tőlünk”kiugrott” és a képzőbe átiratkozott hitehagyott lány volt, aki még nem költözött el a szobánkból. Hétvégén amúgy sem lehetett kimenni a városba, mert versenyt hirdettek a hálótermek között, hogy melyik lesz szebben ki dekorálva. A dekorálás, izgalmas elfoglaltság volt, azt jelentette, hogy fényes, piros dekorációs papírból sablonnal betűket, vágtunk ki. A betűkből jelmondatokat állítottunk, össze nagyjainktól idézve, és azt egyenként gombos tűvel felszegeztük a falra. Díszítettük vörös csillaggal, sarlóval, kalapáccsal, Lenin Marx Engels, Rákosi Sztálin képeivel. Minden tippet felhasználtunk, ami eszébe jutott valakinek. Sablont a gépész lányok hoztak az iskolából. Egy lány rajzolta a betűket, a másik vágta kis ollóval egyenként, a harmadik húzta a vonalat ceruzával a falra, nehogy ferde legyen a felirat .Középen voltak a képek, jobbra – balra az idézetek. Mit mondjak, mire elkészült gyönyörű lett! Mi lettünk az elsők! Az már csak természetes volt, hogy a tanítók egy csoportja meg óvta az eredményt! Lekerültünk a második helyre, dúltunk, fúltunk az igazságtalanság miatt, ami bennünket ért. Az osztályharc kiéleződött és egészen addig tartott, amíg a betűk ki nem fakultak a falon. Akkor már senkit nem érdekelt. A jelmondatok ugyan még érvényesek voltak pár évig, de a szobák falára legközelebb már csak a vezérek képei kerültek fel. Jutalom képen, mert mindenki jól dolgozott, szépek lettek a szobák, következő hétvégén elvittek bennünket táncolni. A Dugonics téren a Nőszövetség székházának nagy termében rendeztek néha bált, szigorúan zártkörűen, ez is ilyen volt. A mi kollégiumunkból jöttek a lányok, az építőipari és a gépipari kollégiumból pedig a fiúk. Végre megismerhettük a nagykörúti kollégium lakóit rácsok nélkül, volt izgalom! A legfontosabb kérdést, azt, hogy mit, vegyünk fel, tudtuk legnehezebben megoldani. A legtöbb lánynak, és nekem is, két ruhám volt, amiben iskolába jártam. Az a néhány szoknya, ami előkerült azoktól, akik nem jöttek táncolni, körbejárt köztünk. Ha szerencsém volt hozzám is eljutott egy jobb holmi. Már ezen az őszön összebarátkoztunk Janiga Katival aki, nálam kicsit magasabb szép barna lány volt. Apja Nagybánhegyesen mozit üzemeltetett, módosak voltak, legszebb ruhái neki voltak, nem sok, de annyi igen, hogy nekem is jutott belőle a báli estére. Hajunkat becsavartuk újság papír csíkokra, hogy szép göndör legyen. Szerintünk nagyon megszépülve indultunk neki a hódításnak. A zene már szólt, amikor megérkeztünk a fiúk, pedig, ahogy beléptünk elkezdtek mustrálni bennünket. Annyi hely nem volt a falak melletti székeken, hogy le tudtunk volna ülni ácsorogtunk és szemeztünk, míg valaki fel nem kért bennünket. Sok táncosom volt akkor ismerkedtem meg Flórival és egy építő ipari technikumba járó fiúval. Egész este táncoltatott mindkettő és én gondba voltam melyiket válasszam. Végül az építős fiúnak mondtam igent a randevúra, amire később nem jött el. Flóri látva köztünk a nagy egyetértést megsértődött és udvartartásával elvonult. Így maradtam ott a kellemes este után két szék közül a földre pottyanva. Flórival bár ismertük egymást beszéltünk néha, de nem jöttünk össze csak negyedikben. A körúti reggeli rohanásaink alatt, ha lehet fokozódott a dobálás, a kollégium rácsos ablakából. Mi szidtuk őket továbbra is a kis hülyéket miközben szemünk sarkából figyeltük kilehet a papírgalacsin mögött. Nem mentünk át továbbra sem a másik oldalra, tettük a megjegyzéseket a vasrácsos majom-ketrecre. Különösen akkor, fajult a helyzet kiabálásig amikor valamelyik fiúra haragudtunk az pedig gyakran elő fordult.

 Mint már írtam az apácákkal egy épületben laktunk és csak egy jelképes fal választott el bennünket az udvaron. Ellenségeinknek tartottuk őket, azt, hogy miért egyértelműen senki nem mondta meg nekünk. Valószínűleg azért mert „a klerikális reakció „ kiszolgálói voltak. Nem tudtuk ez mit jelent, láttuk sétálni őket szépek voltak és fiatalok. Különösen tetszett nekem egy velünk egyidős novícia, aki a vastag hosszú copfját koszorúban hordta. Szürke ruhában járt fehér gallérral, nagyon szép lány volt, gyors mozgású. Sürgött forgott a konyhát a főépülettel összekötő folyosón délutánonként pedig sétált a többiekkel. A séta úgy zajlott, hogy karba tett kézzel egymásnak szembe állva kettesével sétáltak. Az egyik pár mindig hátra felé ment a másik szembe velük, előre. Nekem nagyon tetszett. .Az udvar hátsó részén lévő ebédlőnket csak egy fal választotta el az apácáktól. Nekünk egy új ajtót nyitottak, a mi térfelünkön. Ebédet mindenki akkor kapott egy határon belül, amikor haza ért az iskolából. Az igazi közösség formáló együttlét a vacsora és a hétvégi étkezések voltak. Ilyenkor együtt indultunk a tanuló termekből, mozgalmi dalokat énekelve miközben körbe jártuk az udvart néha többször is. Jó hangosan énekeltünk zengett az udvar és az épület is. Rá játszottunk arra, hogy bosszantsuk az apácákat. Lakrészük néhány ablaka az udvarra nézett. Legtöbbször azt énekeltük, hogy :„ csak feljebb , feljebb szállj magasra gépmadár a légcsavar zúgása mondja, hogy meg védjük szabad hazánk„ Hosszú strófái voltak többre már nem emlékszem. Fiatalok voltunk lelkesek és elhittük ,hogy mindenki jót akar nekünk, ami alapvetően igaz is volt. Soha annyi szegény gyerek nem tanulhatott, mint azokban az években. Mi 10 en a vegyész és gépész lányok, valamennyien 100- 150 km körzetből faluról kerültünk a kollégiumba. Ahogy a kommunista párt került hatalomra és az orosz csapatok bent maradtak az országban egyre erősebb lett a diktatúra. Előbb- utóbb megtanultuk, hogy ez valójában proletárdiktatúra a többség uralma a gazdag kisebbség felett, akik levegőt sem érdemelnek, szegények! Rákosi elvtárs nem viccelt! Megtanultunk, ütemesen tapsolni és azonnal felállni, ahogy elhangzott a neve. Éltettük és fogalmunk sem volt, hogy ez személyi kultusz, egy szűk csoport mindenkit elsöprő diktatúrája. Minket ez nem zavart, nem gondoltunk rá, hogy ez az egész milyen véresen komoly dolog. Tudomásul vettük, hogy ezt kell tennünk, ha tanulni, boldogulni akarunk. Márpedig mi boldogulni akartunk és nem érdekelt bennünket, hogy közben Rákosit kell éltetnünk Fogalmunk sem volt, hogy mi történik a világban. Sem rádió sem tv nem volt elérhető közelségben. A vezetéken bekötött Néprádió azt közvetíttette, ami az akkori vezetőknek megfelelt. A kialakuló, erősödő rendszer rányomta bélyegét ezekre az évekre, de valójában a mi életünkre nem volt olyan hatása, hogy rosszul éreztük volna magunkat a bőrünkben. Legalábbis én nem éreztem. A politika ugyan állandóan jelen volt az életünkben, de mi azt akkor természetesnek éreztük nem foglalkoztunk vele. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy túl közel volt a háború élménye és ahhoz képest a mi életünk körülményeink csodálatosak voltak. Nem kellett félnünk, nem lőttek, és ha nem is bőségesen, de naponta háromszor enni kaptunk. A tányérokon semmi nem maradt a száraz kenyér sem került a kukába. A valláshoz való viszonyunk gyakran elő jött, talán éppen az apácák közelsége miatt. Mi kollégisták nem járhattunk hittanra örömmel vettük, hogy egyel kevesebb kötelezettségünk maradt. Azok a lányok, akik vallásos katolikus családból jöttek másképp fogták fel. A mi családunk nem járt templomba, nem volt mit felvenni, kiöltözni. Legtöbbször, ha munka akadt vasár-nap bizony oda menni kellett, a szép ruha nélkül. Az egyházi adót befizették szüleim, valamilyen szinten hittek Istenben, de ezt a legbelsőbb magán ügyüknek tekintették. Ezt láttam ezt tanultam meg én is. Egyszer kaptam egy nyaklevest Anyámtól, mert arra a kérdésre, hogy mit prédikált a pap nemes egyszerűséggel azt feleltem, hogy valami zöldséget, de nem tudom mit, mert nem figyeltem oda. Ezeket a háttérindíttatásokat kaptam, amivel nem volt nehéz a fejembe tölteni az ateizmust. Akkoriban a felnőttek sem tudták mi fán terem, később aztán az életem része lett úgy, hogy közben meg maradt bennem a sok „miért és hogyan „ amikre senki sem kap választ csak egy halvány derengést legbelül. Esténként, amikor ide- oda járkáltunk a kollégium vastag falai, vagy az udvar fái alatt, minden neszről, árnyékról az ellenség jutott eszünkbe. Az ellenséget, akkor, ott az apácák testesítettek meg. Az este és az éjszaka amúgy is titokzatos hát még akkor ha, a ügyeletes szobában két tizen éves lány van össze zárva éjszakára. Eltelt néhány hónap szegedi életemben, amikor egyik este rám került a sor. Ügyeletes lettem a kapus szobában éjjel,11 ig kellett ébren lenni utána aludhattunk ott reggelig. Ketten voltunk, mikor elcsendesedett a ház az utcán sem volt mozgolódás elkezdtünk minden félét látni és hallani, egyszóval félni. Ezt az izgalmas érzést azzal fokoztuk, hogy figyeltük az utcai villanylámpák egyetlen izzóval vetített árnyait. Hallgattuk a széltől mozgó drótok nyikorgását a körülöttünk lévő házak tetején és a kapualjakban. Ahhoz már nem sok fantázia kellett, hogy az árnyakban embereket lássunk, nem egyszerű járó kelőket, hanem a mellettünk lakó apácák fenyegető árnyait. Ott álltunk egész éjjel az ablakban, minden irányból megvizsgáltuk a fényeket, árnyakat és arra a következtetésre jutottunk, hogy az csakis az ellenség lehet, vagyis az apácák. Azt akarják kifigyelni, hogy mit csinál egy csapat kollégista gyereklány. Egész éjjel egy szálat sem aludtunk, mert fő az éberség! Másnap az egyik nevelő tanárnőnket sikerült jól felpiszkálni a látottakkal. Kitaláltuk, hogy feltétlen szét kell nézni a padláson, mert ha ott át tudnak jönni hozzánk „ rengeteg mindent „ kitudnak figyelni. Meglátják hogyan élünk, mit tanulunk, hogyan szabjuk a betűket, amit aztán a falra szegezünk dekorációnak azzal díszítve a szobákat. Egyebet úgysem láthattak volna. Az eszünkbe sem jutott, hogy az égvilágon senkit nem érdekel. Tanárnőnk fogékony volt hülyeségünkre. Megszerezte a padlás kulcsát és négy - öten felmentünk vele széjjelnézni. Nagyon izgalmas volt. Vittük az aranyat érő zseblámpát és annak a kísérteties fényénél lopakodtunk előre a vélt átjáró felé. A nagy gerendák és szarufák közt araszolva, hajunkkal, ruhánkkal letöröltük az évtizedek alatt lerakódott ujjnyi vastag port és a megvastagodott pókhálókat, aminek nekimentünk. Végre odaérünk a választófalhoz, ahol vasajtó zárta el az utat előlünk. A hatalmas ajtót, hatalmas vaspánttal zárta el valaki évtizedekkel korábban alig tudtuk megmozdítani. Végül sikerült és így nem az apácák, hanem mi kezdtünk el leselkedni. Az életükhöz tartozó jövés - menésen kívül nem láttunk semmit. Azt is úgy, hogy át lopakodtunk az ő térfelükre és a tetőablakból beláttunk egy átjáróba. Nem láttunk semmi gyanúsat. Visszalopakodtunk, nehogy észrevegyenek bennünket a vasajtóra biztos, ami biztos tettünk egy nagy lakatot. Hős tettünk után olyan piszkosan kerültünk elő, hogy anyánk sem ismert volna ránk. Megfürödtünk,jutalom képen, soron kívül, és a történetet erősen kiszínezve egy hétig izgalomba tartottuk a kollégium lakóit. Tanárnőnk megdicsért bennünket éberségünkért és saját nagyságunk teljes tudatában szépen, lassan megnyugodtunk.

 Az IGAZI élet a kollégiumban zajlott, ahol 40-50 en laktunk zömében elsősök. Talán tíz lány lehetett, akik nagyok voltak, 1949 ben végeztek és a következő évben már nem jöttek tanulni. Tanítottak, valamelyik falusi iskolában ahol ők lettek az értelmiség a falu meghatározó személyiségei. Egyébként is kaotikus volt az iskolában a korok elosztása a háború miatt. Egy osztályban tanultunk az 1932 , 33, 34 ,35 , ben születettek. Nem jelentett ez semmi gondot. A kollégium életébe is hamar beilleszkedtem. A magam kis szövegelős módján remekül éreztem magam a megváltozott körülmények között. A háló termek nagyok voltak ugyan, de a sodronyos vaságy eleinte szalmazsákkal később matraccal minőségi változást jelentettek. Az ágyneműt mindenki otthonról hozta, nem volt egységes a kép. A kis dunna és a párna mindenhova elkísért bárhová vándoroltam a négy év alatt. A kollégium nagy belső udvarán szívesen hancúrozunk, amikor jó idő volt. A telet nagyrészt a tanuló teremben, töltöttük tanulással, ami a földszinten volt. Az asztaloknál mindenkinek megvolt a helye ott tartottuk a könyveket, füzeteket a fiókban. Délutánon-ként 4-5 óráig kimenő volt persze csak akkor, ha nem voltunk valami miatt büntetésben, Utána vacsoráig kötelező szilencium, vagyis csendes tanulás! Ez alól nem volt kivétel esetleg úgy, hogy aki nem tudta meg tanulnia másnapi leckét engedéllyel fent maradhatott tanulni vacsora után. Szombaton és vasárnap egész délután kimenő volt. Ezeken a napokon ízlelgettük a szabadságot és kezdtük felderíteni a várost. A kollégium messze volt a városközponttól az iskolától még messzebb. Minden nap gyalog tettük meg kétszer a nagy körúton a kb 30 -40 perces utat. Eleinte morogtunk érte, de mire eljött a tavasz igyekeztünk kihasználni az előnyeit. Néha bekanyarodtunk a belvárosba és jókat rendetlenkedtünk a korzón, végig a sok fával övezett Széchenyi téren, a Kárász utcán. Amikor tudtunk egy kevés időt spórolni leültünk a székekre zenét hallgatni. Iskolába menet a körút közepe táján volt a gépipari fiú kollégium utcára néző rácsos ablakával. A fiúk kitapasztalták mikor érünk oda hozzájuk, iskolába menet. Mire oda értünk, mint a csimpánzok az őserdei fákon lógtak a rácsos ablakban, ahol egy talpalatnyi hely sem maradt szabadon. Minden létező dologgal megdobáltak bennünket almacsutka papírgalacsin, ami később át változott szerelmes levéllé. Akkoriban ez volt az udvarlás módja. A fiúk természetesen kis hülyék voltak, mi pedig az ő szemükben valószínűleg kis idétlen csitrik. Fel sem merült bennünk, hogy át menjünk a másik oldalra, igaz, hogy ott a kis katonáktól kaptuk volna ugyan azt. A kollégium lakói közt beszédtéma volt ki mit fog dolgozni, ha egyszer eljut az érettségiig. A tanítóképzős nagylányok már tudták mit csinálnak majd. A gépész lányok is sejtették, hogy gépeket fognak tervezni, vagy üzemeltetni az éppen születő vas és acél országában. Na, de mit csinálunk majd, mi vegyészek, hol lesz, annyi labor ahol minket foglalkoztatnak és ott mi lesz a dolgunk? Gyárban, de ott mit ? Tele voltunk kérdésekkel már az elején. Hol volt még a vége 1949 végén, amikor egyik bennünket ért hatás követte a másikat. Nem tudnám megközelítően sem hűen visszaadni, vagy legalább megpróbálni az engem ért hatásokat, élményeimet, ha nem írnék arról, hogyan érintettek engem a társadalmi korszak hatásai. Csupán négy évvel voltunk túl a háborún, és ami engem illet ennek csak a jó oldalát láttam. Ezekben az években sokat nélkülöztünk, mindig éhesek voltunk, ennek ellenére állandóan és mindenen nevettünk. Azt már akkor is felfogtam, hogy a megváltozott viszonyok nélkül nem lehetnék ott a sok lánnyal Szegeden. Nem tanulhatnék, nem érezhetném szabadnak magam, mert az voltam, mint a madár, amelyik kirepül a fészekből és elkezdi bontogatni szárnyait. A Rákosi rendszer mindent megtett, hogy erősítse bennünk ezt az érzést. A Szovjet Unió iránti elkötelezettséget, a példát keletről hozták azok a katonák, akik feldúlták otthonainkat. Mi ezt, nem emlegettük, elmúlt, természetes volt a mostani élet, legalábbis én csak a jó oldalát láttam pedig elég sok mindent át éltem. Volt a rendszernek jó oldala is a sok kis nincstelen gyerek számára. A néhány km re lévő Jugoszláv határon akkor kezdték kiépíteni az akna zárat és erősen védték katonákkal. Én nem éreztem úgy, hogy nem lennék biztonságban. Annak a gyereknek, aki túlélte a háborút az akkori körülmények paradicsomiak voltak. Az sem volt különleges dolog hogy a határ irányába nem mehettünk minek mentünk volna ? A Boszorkány sziget felé is csak negyedikes korunkban mentünk, akkor sem a határ zárra voltunk kíváncsiak csak a vizslató szemek elől akartunk eltűnni. Ezen az őszön már erősen beindult a TSZ szervezése. A parasztok meggyőzéséhez minden eszközt bevetettek. Nem tudom ki gondolta, hogy erre a feladatra a 15- 16 éves gyerekek a legalkalmasabbak. A fő ok az lehetett, hogy felnőtt ember nem volt annyi, hogy minden agitátor mellé jusson belőlük. Így aztán minket is felkészítettek a látogatásra és az agitációra. Szombat –vasárnap, amikor úgysem volt jobb dolgunk beosztottak bennünket a városhoz tartozó, külterületen lakó parasztok agitálására. Névsort kaptunk hova kell mennünk. Ma is talány számomra, hogyan találtuk meg egyáltalán az utcákat, miközben a várost egyáltalán nem ismertük. A házak nagy részénél a kaput meg zörgetve ránk uszították a kutyát vagy legalább is nem nyitottak ajtót, sejtve hogy mit akarunk. Az is előfordult, hogy a kapu előtt állva megláttak két gyereket behívtak bennünket. A csavaros eszű paraszt ember azt mondta, hogy győzzük meg, akkor belép. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtünk vihogni és elmondtuk, hogy a mi apánk sem lépett be az ország másik felében. Nekünk viszont muszáj ezt csinálni akkor is, ha értelmetlen. Amikor idáig eljutottunk az agitációval, nyert ügyünk volt. Előkerült a kolbász szalonna kenyér megvacsoráztunk és jól elbeszélgettek velünk a háziak. Mire elfogyott előlünk az ennivaló már mindent tudtak rólunk, honnan jöttünk, hol tanulunk, melyik kollégiumban lakunk és még egyebet is, amire kíváncsiak voltak. Mi, viszont semmit nem tudtunk meg róluk csak azt, hogy kedves emberek azt nem, hogy a mi komoly meggyőző érveinkre belépnek a TSZ be vagy sem. Csak feltételezem, hogy legközelebb, amikor nem gyerekek mentek agitálni nem voltak olyan szívélyesek, mint velünk. Az esti szürkületben érkeztünk haza és csak egymásnak adtuk át tapasztalatainkat. Amikor nevelőink meghallgattak bennünket, fogalmam sincs mire használhatták ezeket a semmit mondó információkat. Nekünk fogalmunk sem volt az egész lényegéről és a politikai hátteréről. Még csak akkor kezdtek betereli bennünket a nagy közös akolba ezek voltak, első benyomásaink.

 Az iskola volt a következő igazi csoda, az életemben! A felvételin ugyan jártam már itt, de felfedezni most kezdtem. A Marx tér sarkán áll még ma is az épület, amely az évtizedek során több iskola típusnak adott helyet. A környéken volt a csillag börtön a városi kórház a kórbonctan, a rókusi, templom, aminek a kertjében bújtak el az alkalmi szerelmes párok a bokrok alá. Sokszor fixíroztuk őket az arra néző labor ablakokból. Osztálytermünk ablakai a térre nézetek az egész tér egy óriási piac volt amilyet még sohasem láttam. Nagyobb volt, mint a Szatmáron látott, pedig azt is megcsodáltam Mariska nénémmel! Akkor még nem volt fedett része a környező falvakból bejövő árusok a kikövezett téren kosarakból vagy leterített pokrócokról árultak. Ezen az első napon még csupán felvillantotta azokat az arcait, amik később sok huncutságra sarkalltak bennünket. Alig múlt el hét, hogy ne kacsintott volna ránk vidáman ,cinkosan és mi ezt a mögöttes énjét ki is használtuk. Végre megismerkedtem az osztálytársaimmal! Csupa lányok voltunk az osztályban 25-28 an attól függően, hogy éppen jött hozzánk valaki vagy elment másik iskolába. Velünk párhuzamos osztályba fiúk jártak ők többen voltak, mint mi. Valójában két normális létszámú koedukált osztály lehetett volna belőlünk, de ez akkor még nem volt lehetséges. Szünetekben így is keveredtünk és negyedik, végére jó barátságok alakultak ki köztünk. Életre szóló szerelem csak Bozóki Gizi és Bartók Miska közt szövődött. Ők mind ketten egyetemet végeztek és ott is maradtak ahol komoly beosztásokat töltöttek be. Miska, ma is éppen olyan szertelen, mint gyerekként volt. A fiukat mindig kis nyálasoknak tartottuk és más iskolák felé kacsintgattunk. Már az első napon megismerkedtem osztályfőnökünkkel Csorja Etelkával, aki 40 -45 éves öreglány volt. Minden szabad energiáját ránk fordította sok, sok szeretettel igyekezett pótolni anyáinkat. Nem volt családja barátnőjével élt bármivel lehetett hozzáfordulni, mindig segített. Történelmet tanított, szigorú volt velünk, de aranyból volt a szíve. Attól függetlenül, hogy később kezdtem a tanulást mint a többiek rövid időn belül az első padban kötöttem ki. Na nem azért, mert olyan jól tanultam, mint Geszten, hanem azért, mert a hátsó padban ahol először helyet kaptam túl sokat beszéltem. Hamar kinyílt a szemem és azzal együtt a szám is. Sokszor próbáltuk a tanulást pótolni az iskola melletti Templomban rövid imádsággal, nem sok sikerrel. Tölcsérrel öntötték fejünkbe az ateizmust, azt hiszem ezért nem hallgatott meg bennünket a jó Isten. Nem hittünk benne eléggé. Osztályunkban már az elején csoportba rendeződtünk, a szegediek, a bejárók az albérlők ők voltak a jómódúak. Utána következtünk mi csóró kollégisták, akikkel minden nap történt valami izgalmas. Kollégisták voltunk Bacsa Ica Bagdi Eszti Böszörményi Nóra Demó Julcsi Janiga Kati Virág Emese ez volt a stabil kör. Aztán úgy emlékszem egy időben Gémes Hajni is lakott velünk, de később bejáró lett aztán Egervári Magdi, aki beteg lett és kimaradt később végezte el az iskolát. Kapcsolatunk jó volt mindenkivel, különösen a szegediekkel, akik irigykedtek ránk, kollégistákra, mert nálunk mindig történt valami, a semmiből is tudtunk, jó bulit csinálni. Az iskolába és az osztályba hamar beilleszkedtem. A riogatások hatására az első napok egyikén én is elmentem az igazgatóhoz, hogy át akarok iratkozni a tanítóképzőbe. Előttem már sok lány megtette ezt a lépést nekik sikerült. Amikor aztán túl sokan elmentek az igazgató kezdett belőle presztízst csinálni, hogy maradjunk. Azt mondta, hogy ha egy hónap múlva is menni akarok, ő intézi el az átjelentkezésemet. Addig maradjak és meglátom, milyen érdekes dolgokat tanulunk. Nem lesz olyan nehéz, mint ahogy mondják a gyerekek. Maradtam és soha sem mentem hozzá többet ezzel a kéréssel, amit nem bántam meg. Az első hónapok egyik magyar óráján Petőfiről tanultunk. Tanárunk megkérdezte ki szavalná el a Szeptember végén című Petőfi verset. Jelentkeztem tele, önbizalommal, hiszen otthon én voltam az első szereplő, a jó szavaló az iskolában. Kiálltam az első pad mellé háttal az osztálynak. Végig mondtam a verset. Mire a végére értem az egész osztály hangos hahotában tört ki. A tájszólásom ízessége nem okozott osztatlan sikert. Soha többet nem álltam ki szerepelni önszántamból. Nagyon szégyelltem magam! Akkor döbbentem rá, hogy a tanító képzőben sem jártam volna jobban. Hiába hívtak később a sikeres színjátszó körbe nem mentem, de az előadásaikon mindig ott voltam.

 A Rókusi pályaudvarra érkeztünk meg nem kevés izgalommal. Az út és az állomás sem volt már teljesen ismeretlen Villamossal a városközpontban át szállással jutottunk el az alsó városi szentháromság úti , zárdából kialakított kollégiumba . A számunkra hatalmas sarok épületet tejesen körbe jártuk mire rátaláltunk a bejárati kapura .A kapus elirányított bennünket az igazgató nőhöz .Akkor úgy gondoltam, ha maga az ördög fogad, akkor is maradok .Szerencsém volt . Fiatal törékeny fehér bőrű asszony volt ,aki kedvesen fogadott bennünket . Megértette késésünket és megígérte, hogy az iskolában is segít elsimítani a hiányzást .Akkor még az én életemet, és másokét is meghatározta a háború közelsége. Még csak négy év telt el békében, ami nagyon törékeny volt magán hordozta a megszállók műveltségét, műveletlenségét épp úgy, mint a magyar politikai elit, primitívségét tanulatlanságát. A fürdő vízzel kiöntötték a gyereket is. A művelt középosztályt szép lassan likvidálták, pedig közülük sokan szívesen integrálódtak volna az ujj társadalomba. Tudásukkal sokat segíthettek volna az ország fejlődésében. Mind ezt azonban mindenki másképp élte meg, a gyerek, a felnőtt, a politikus, a történész. Nekem az volt a lényeges, hogy milyen hatást gyakorolt rám. Számomra ezek az évek a sokat emlegetett 50 es évek csupa, csupa jót, izgalmas élményeket és nem utolsó sorban a tanulás lehetőségét hozta el. A tanulás mindig együtt járt a felemelkedéssel, ami eddig lehetetlen volt egy falusi kislány számára. Ha valaki kiemelkedően jól tanult és a szüleinek volt annyi földje, amit eladhatott a taníttatás miatt a gyerekéből pap vagy tanító lett. Azt, hogy a tanító úr miért nem tanítóképzőbe irányított nem tudom. Mindenképpen közöm lett a képzősökhöz mivel az ő kollégiumukban kezdtem meg szegedi életemet. A tanítás valamilyen formája mindig jelen volt az életemben. Azt hiszem ennek legalább egy oka az emberek feltétel nélküli elfogadása szeretete lehetett. Az, hogy tanulhatok, hogy világot láthatok, hogy egy nagyvárosban élhetek, olyan örömmel töltött el, amihez foghatót, addigi életemben sohasem éreztem. Az igazgató nő átadott bennünket az egyik nevelőnek, aki megmutatta hol lesz a szobánk A vegyészek, gépészek számára kijelölt hatalmas hálóteremben elhelyezkedtünk és mehettünk a Tiszai pályaudvarra a postán feladott csomagjainkért. Valaki eljött velünk, mert eléggé elveszettek voltunk egyedül. Ilussal a Gesztről jött másik lánnyal sohasem alakult ki köztünk igazi barátság igaz otthon sem barátkoztunk. A háztömb, ami két éven át, amíg el nem költöztünk máshová az otthonomat helyettesítette három funkciót töltött be. Egy szárnyában továbbra is a tanítóképző iskola kapott helyet. A Szentháromság útra néző rész volt a kollégium, mellette az akkor még funkcionáló apácazárda. Az egész egy nagy sarok épület. A Szentháromság út felől lehetett bejutni az épületbe egy akkora kapun, amit alig lehetett megmozdítani. A zárda bejárat is ezen az oldalon volt pár méterrel arrébb. Az épületegyüttest hátul zárta az ebédlő és a konyha földszintes része. Fal választott el bennünket az apácák konyhájától. A belső kapun csak egy nagy zárt udvarra lehetett jutni. A hátsó kis utcából nyíló kaput csak a konyhai és takarító személyzet használhatta. A diákok és a nevelők, a főbejáraton közlekedtek. Az apácák tetővel védett nyitott folyosón mentek az étterembe, ahol napközben rossz idő estén karba tett kézzel, egymással szemben állva sétáltak Mi pedig hangos énekszóval körbe járva az udvart vonultunk vacsorázni. A mozgalmi dalok betöltötték az udvart azt hiszem az ódon falakon is túljutottak. Alsó városon, mindenki tudta mikor megyünk vacsorázni. Az igazgatónő a nevelők nagyon rendesek voltak. Visszagondolva rájuk és az akkori társadalmi viszonyokra, egész későbbi sorsom múlott rajtuk. Sok olyan felnőtt volt körülöttem, akik a következő négy év alatt minden segítséget megadtak ahhoz, hogy a kis falusi lány elinduljon egy más élet felé. Ahogy túl voltam az elhelyezkedésen és elfoglaltam az egyetlen üres ágyat közre fogtak a lányok és kérdezgettek, miért jöttem ilyen soká, amikor már két hete megkezdődött a tanítás minden iskolában. Nem értették miért nem akartak elengedni otthonról . Néhány lány jött még a következő napokban ,aztán ahogy a létszám teljes lett a fegyelem is szigorodott . A tíz ágyas szobában vaságyak voltak szalmazsákkal, ami otthonunkra emlékeztetett . Ágynemű az volt amit vittünk magunkkal .Számomra minden új volt . A sok lány, az előre beharangozott fegyelem ,a hálóing ,a takarodó ,a fürdő szoba , a tisztálkodási szokások és a ricsaj ami betöltötte esténként az egész házat. A szoba amelyik egy évre az otthonom lett utcára néző ablakaival az első emeleten volt .Akikkel együtt aludtam Heten a vegyipariba, hárman a gépipariban tanultunk .Később kivívtuk magunknak az Elit elismerést vagányságunkkal, de arra még várni kellett. Egyelőre meg voltam szeppenve. Zsongott a fejem a sok újdonságtól. Az ismerkedésen hamar átestünk. Utána megmutatták a lányok, hogy a nagy földszinti teremben hol lesz a helyem. Elmondták, hogy minden délután 4-7 ig nyugton kell maradnom, és mint akkori nagy tanítónk Lenin mondta„tanulni, tanulni , tanulni „ ebben legalább igaza volt! Másnap a többi vegyész lánnyal elmentem én is az iskolába. Addigra a szűk egy nap alatt leendő osztály társaim kellőképp elrémítettek. Elmondták mi minden szörnyűség vár rám, ha ott akarok maradni és utol akarom érni őket az addig tanultakban .Ecsetelték milyen szörnyű mind az amit meg kell tanulnom, nem beszélve arról amiket meg kell venni a tanuláshoz. Például szögmérőt, körzőt, váltás fehér köpenyt egyelőre nem tudtak el ijeszteni. A fehér köpeny végképp nem ijesztett arra vágtunk fel legjobban négy éven át. Hétfőn reggel kivasalva a karunkra terítve vittük had lássák és csodálják az emberek, hogy mi valamilyen különleges dolgot tanulunk. Később is mindig úgy intéztük, hogy lehessen bennünket valamiért irigyelni.

 A lányok segítettek felpakolni a szobájukba, Rózsi csak aztán ment engedélyt kérni, hogy két napig ott maradhassak . A csöpp szoba olyan hangulatos volt amilyet én még sohasem láttam .Tarka virágos függöny az ablakon ,ugyanolyan takaró az ágyakon alatta hófehér ágynemű. Legszívesebben azonnal lefeküdtem volna! Három ágy volt a szobában egy asztal szekrény székek. A világos nagy ablakokon akadálytalanul ömlött be a napfény rend volt, semmi felesleges holmi nem törte meg a hangulatot. Megmutatták a zuhanyzós fürdőszobát, a WC t és ott hagytak, hogy fürödjek meg. Itt kezdődtek a problémák! Sohasem láttam angol WC t, sem fürdőszobát! A geszti zöldkeresztes házban néha zuhanyoztam a többi gyerekkel, de ez más volt. Amikor elvégeztem a dolgom a WC n csak álltam és néztem, hogy tudnám eltüntetni a produktumot. Próbálkozás közben, véletlenül meghúztam a madzagot. Természetesen elkezdett zubogni a víz. Futva mentem ki és vártam megjavul e magától a berendezés! Azt hittem, elrontottam valamit. Egyszer csak csend lett bekukkantottam láttam nem folyik a víz megnyugodtam, hogy minden rendben. A fürdőkádba beálltam zuhanyozni, ezzel sem volt több szerencsém. Mindig máshonnan és másmilyen víz jött, mint amilyet vártam. Vagy túl meleg, vagy túl hideg, víz zúdult a fejemre, vagy a lábamra a csapból. Nagy nehezen sikerült megmosakodnom a tenyérnyi otthon főzött szappannal. Az Anyám szőtte törölközővel jól ledörzsöltem magam. Újjá születtem, megkönnyebbültem, amikor túl voltam a megpróbáltatásokon és tiszta is lettem. A lányok a hasukat fogták a nevetéstől, amikor elmeséltem kalandomat a fürdőszobával. Éjjel Rózsival aludtam. Másnap együtt vártuk Ilust, aki nem kevesebb izgalommal jutott el Pestről Szegedre, mint én Gesztről. Ezen az estén egy másik lány osztotta meg velem az ágyát. A felvételi előtt még volt egy vasárnap, amikor a lányok ki találták menjünk el fürödni a Tiszára, fürdő ruhám nem volt, nem is láttam. Otthon a nagy hídnál lehetett kombinéban fürödni ott természetes volt. Fákkal benőtt félreeső helyet választottunk ahol a fekete klott bugyimban én is megmártottam magam a vízben. A két kis mell alakú pattanásomat ott nem láthatta senki. Úszni nem tudtam, csak a partról néztem a többieket, ahogy lubickoltak. Kifeküdtem a partra és mire haza indultunk a bugyi is megszáradt rajtam. Ezután a kis pihenő után következett két nap kemény munka. Rózsi elmagyarázta, hogy jutunk el Újszegedről a Marx térre. Oda felé villamossal mentünk vissza gyalog, hogy megspóroljuk a jegy árát, és többet lássunk a városból. Könnyen megtaláltuk az iskolát. Első nap orvosi vizsgálaton vettünk részt, ahol az orvos egy másik férfi társaságában megvizsgált bennünket, ez a plusz férfi Csányi bácsi volt későbbi laboroktatónk. Az Orvos meghallgatott sztetoskóppal, bele nézett a torkunkba megforgatott. Eléggé csenevész voltam többed magammal nem volt mitől jól tápláltnak lenni. Csányi bácsi kémcsöveket dugott az orrunk alá, amiről meg kellett mondani, milyen a szaga, savanyú, csípős, szúrós a másik sorozatban pedig, a kémcsőben lévő oldatok színét mondtuk meg milyennek látjuk. Ezek után nem volt egyéb, mehettünk haza. Másnap reggel 8 kor beültünk az osztályterembe ahol különböző idomokat rajzoltunk és ügyességi feladatokat oldottunk meg. tesztek voltak ezek a javából! Elszórakoztunk vele egész délelőtt. Rövid szünet után fogalmazást irtunk megadott témában. Este, amikor befejeztük viháncolva mentünk haza Újszegedre és egy cseppet sem féltünk, hogy eltévedünk. Két nap múlva haza utaztunk most már együtt. Az első nagy kaland befejeződött, izgatottan vártuk mi lesz az eredmény. Lesz e belőlünk szegedi kisdiák, vagy sem. Az egész nyár azzal telt el, hogy vártam felvettek vagy sem. Végre hozta a postás a levelet mehetek! Iskolába és a kollégiumba is felvettek, megvolt az időpont, mikor kell jelentkeznem. Ezzel aztán elkezdődött otthon a cirkusz. Anyám nem akart engedni. A Jugó határ közelsége, a hidegháborús hisztéria volt a nagyon jogos aggodalom oka. Már régen ott kellett volna lennem, amikor Anyám még mindig hajthatatlan volt. Állandóan sírtam menni akartam, Apám pedig a maga módján ette magát mit csináljon miközben hallgatott. A szeptemberből eltelt két hét, veszekedtem Anyámmal könyörögtem, engedjen el, mert ha nem enged megszökők! Mosott az udvaron. Apám a cirkuszra jött haza valahonnan, megállt mellettünk és Csak annyit mondott csendesen, csomagolj össze a gyereknek, holnap megy az iskolába. Csak évek múlva tudtam meg, hogy Zsuzsa nénémhez a testvéréhez ment el tanácsért, aki biztatta, hogy engedjen el. Le sem tudom írni azt a boldogságot, amit akkor éreztem. Mehetek! Diák leszek! Kollégista! Beteljesedik végre álmaim netovábbja! El kezdtem csomagolni. Nem volt sok mindenem. Váltás fehérnemű nagy buggyos otthon varrt bugyi, ing kombiné, két ruha, kardigán és kellett vinni ágyneműt. Kaptam egy párnát, kis dunnát, vászon lepedőt. Begyömöszöltünk mindent egy zsákba és feladtuk a kollégium címére postán. Év kezdésre Ilus sem ment el de, mert engem elengedtek ő is jött. Másnap az ő Apja utaztatott bennünket tehén szekérrel az állomásra. Igen, ekkor utaztunk tehén szekérrel, azóta sem ültem rajta, a mostani gyerekek pedig nem is tudják mi az ! Fél napig tartott a 18 km út az állomásig ahonnan ugyan annyi idő alatt elröpített bennünket a vonat Szegedre.

 Apám fogadott egy fuvarost, aki lovas kocsival kivitt a 18 km re lévő vasút állomásra, Sarkadkeresztúrra. Anyám sütött egy nagy tepsi almás lepényt kirántott két csirkét, amihez oda tett a malomkerék nagyságú kenyérből levágott 2-3 szeletet. Biztosítva volt az ellátásom akár egy hétre is. A mi családunk nem sokat utazott, bőröndünk nem volt. Amikor Apám nagy ritkán útra kelt Pestre a bátyjához nyakába akasztotta a bakót abba minden bele fért. Végül is a hatodik szomszédtól kaptunk egy bőröndöt abba, minden bele fért. Ruhaféle nem került a bőröndbe, mert ami volt azt mind magamra vettem úgy indultam el. Fekete klott bugyi fehér vászon csipkés aljú kombiné, abból kettő, felette az egy szál karton ruha. Indulás előtt egy nappal már nem bírtam magammal, alig aludtam valamit, reggel korán indultunk a szekérrel. Apám kísért ki az állomásra tehén szekérrel vitt ki, néhol ő gyalogosan biztatta a teheneket. Az útiköltségre kapott fillérre kiszámolt forintjaimat zsebkendőbe kötve dugtam a zsebembe és úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Kincs volt egy új élet kezdetének kincse. Apám felsegített a vonatra és a lelkemre kötötte nefelejcsek átszállni Békéscsabán a Szegedi vonatra. Ez az intelem teljesen felesleges volt, mert a pöfögő csak addig közlekedett. Egyébként sem akartam vissza menni a kiindulási ponthoz. Alig vártam, hogy meglássam a Nagy Ismeretlen Várost, ahová 14 évesen egy új élet reményében egyedül utaztam. Ezt megelőzően akkor utaztam vonattal, amikor a háború előtt 1942 ben Mariska néném elvitt magával Szatmárra. Azóta sok minden történt, de az utazás varázsa megmaradt bennem. Már az elején minden nagyon izgalmasnak ígérkezett! Lógtam az ablakban, és néztem, hogy szaladnak a fák, Szalutálnak a bakterok minden kis állomásnál a vonatunknak. Mostanra sem változott ez a szokásuk. Minden idegen segítőkész volt és én szívesen szóba elegyedtem az emberekkel, akik útba igazítottak és segítettek leemelni csomagjaimat a vonatról. Az átszállással nem volt semmi baj. Csabán a nagy gőzmozdony vezette szerelvény oldalára ki volt írva a célállomás, Szeged. Megnyugodtam, amikor átszálltam és elhelyezkedtem így már biztos volt, hogy oda visz a vonat ahová menni akarok. Délkörül érkeztem meg a szegedi Rókusi pályaudvarra. Azt reméltem ott lesz Rózsi az Ilus nővére és nem leszek tovább egyedül. Leszálltam a vonatról és a szememmel kerestem Rózsit, de nem találtam. Kimentem az állomás elé és megálltam a kajával teli bőröndömmel, várva hátha elő bukkan valahonnan az ismerős arc. A velem együtt érkezett utasok lassan szétszéledtek, én meg csak álltam, bízva a csodában, nem akartam elhinni, hogy senki sincs körülöttem, akit ismerek. Meg voltam szeppenve. Nem tudtam merre menjek a nagy ismeretlen soha nem látott városban. Még egy cím sem lapult a zsebemben, csak annyit tudtam, hogy valahol Újszegeden van a védőnő képző ahová menni akarok, ahol reméltem, megtalálom az egyetlen embert, akit ismerek. Az információ nem volt sok, mégis elég lett. Az a kalauz, aki a vonaton velünk utazott leadta a szolgálatot és haza indult, amikor én még mindig ott álltam az állomás előtt. Odajött hozzám és megkérdezte hová akarok menni? Amikor megmondtam, hogy az újszegedi védőnő képzőt keresem megnyugtatott nem lesz semmi baj. Szálljak fel az egyetlen villamosra, ami az állomás elől indul és a végállomáson száljak le, onnan már nem messze van a ház, amit keresek. Kicsit meg könnyebbültem. Felsegítette a csomagomat és elindult velem csilingelve a villamos, át a városon, keresztül az egyetlen Tisza hídon. A város inkább izgalmat okozott, mint félelmet. Soha nem láttam még ilyen nagyvárost és villamost sem. Szájtátva bámultam a sugárút melletti házakat. A Rókusi templomot, a Széchenyi tér hatalmas platánjait, hársfáit, amik éppen virágba borultak. Édes illatukkal betöltötték a levegőt, amivel otthonomra emlékeztettek. Amikor megláttam a Tiszán átívelő hatalmas hidat tudtam, hogy nemsokára megérkezek. A bámészkodás véget ért és a villamos nyújtotta biztonság is. Úgy éreztem, ha leszállok megint kiszolgáltatott leszek. Egyszerre ott álltam a végállomáson egy gyönyörű park kellős közepén és fogalmam sem volt merre induljak. Annyit már tudtam, hogy a város egyik végéből eljutottam a másik végébe, de nem éreztem közelebb magam a célomhoz. Az első járó- kelőtől megkérdeztem hol találom a védőnő képzőt, akitől azt a választ kaptam, hogy „kislányom itt van, melletted a kerítése menjél tovább és a másik oldalon meglátod a bejárati kaput”. Megtaláltam a kaput, ami mögött ott volt az ígéret földje, azt hiszem otthon is lehetett hallani, ahogy legördült a lelkemről egy hatalmas kő! A csöngetésre kapus engedett be a szépen rendben tartott parkba, ahol az utak mellett padok várták a pihenni vágyókat. Középen pedig egy kastély, ami számomra maga volt a csoda. Mint a mesében, amikor a vándor végre oda ér a csoda palotához. Végre mind ez egy karnyújtásnyira tőlem. Mondtam a portás bácsinak kit keresek és kértem hívassa le. „Na, nem megy az olyan könnyen kislányom”, mondta. A lányok éppen mozgalmi dalokat tanulnak biztos te is hallod, majd amikor befejezik, lejönnek a kertbe, akkor találkozhatsz vele,addig menj a kertbe ülj, le egy padra „. Egy lépéssel megint előbbre jutottam !Fáradt voltam az egész napos utazástól és a sok izgalomtól. Örültem, hogy végre leülhetek és nyugodtan megvárhatom Rózsit, aki majd csak előkerül. Megéheztem, reggel óta nem ettem. A vonaton nem nyitottam ki a nagy bőröndöt, ami ennivalóval volt tele nem akartam magyarázkodni miért vagyok annyira felpakolva. Végre leültem az egyik padra ahol a hatalmas hársfa kellemes hűvöset adott. Első dolgom az volt, hogy kinyitottam a bőröndöt, magam mellé tettem. Ezután megterítettem a benne lévő hímzett szalvétával és nekiláttam a rántott csirkének! A lányok közben befejezték az éneklést, elkezdtek szállingózni az épületből. Körbevettek, amikor megláttak a padon falatozni. Akkor már nem érdekelt az sem, ha kinevetnek. Nem értettem, mi olyan érdekes egy éhes lányon. Meg mondtam kit keresek az egyik lány elment megkeresni Rózsit. Közben megszüntetve éhségemet komótosan becsuktam a bőröndömet és sokkal jobb közérzettel várakoztam. Nemsokára megjött két szoba társával, akik körbecsicseregtek én pedig átadtam magam a biztonságnak. Kiderült, hogy azért nem várt a vonatnál, mert azt gondolta, hogy én is másnap jövök a húgával. Az, hogy mit mond engem már egyáltalán nem érdekelt az volt a fontos, hogy végre megtaláltam és nem voltam egyedül, a világ másik végén.

 SZEGED, így csupa nagybetűvel. Életem varázslatos négy éve! Kiszámíthatatlan, kegye a sorsnak, hogy engem oda vezetett. Ki gondolta, hogy életem első 14 éve után itt kötök ki röpke felejthetetlen négy évre. Itt lettem nagylány, itt tanultam a kémiát és nem utolsó sorban az életet, ami teljesen más volt, mint a megszokott geszti mindennapok. Ahogy levizsgáztam, nem Geszten, hanem a Mezőgyáni általános iskola 8. osztályában nem sok idő maradt a gondolkodásra, hogy tovább tanulok vagy sem. Ökrös tanító úr elküldte a jelentkezési lapomat a többivel együtt az általa kiválasztott iskolába. Ezzel lezárult tanulmányaimnak az a kaotikus szakasza, ami a háború utáni években körbe vett bennünket. Valójában, azt sem tudtam mit tanulok és milyen iskolában. Úgy tudtam polgáriba járok mellette általános iskolába is. Akkoriban fejeződött be az iskola reform és lett polgáriból és minden egyéb magán órán szerzett tudásból általános iskola. Ebből mi csak a vizsgát érzékeltük és a különös új bizonyítványt láttuk. Az is utazott a felvételi lappal és ez volt a lényeg. Az öt fiú Hanzéros Ádi és Jancsi, Erdei Béla, Sujtó Sanyi, Kéri Jancsi, Berettyóújfaluba indultak gimnáziumba. Az már korábban kiderült, hogy ott csak fiú kollégium van, így aztán az szóba sem jöhetett, hogy a két lány Varga Ilus és jómagam oda menjünk tanulni. Egyikünk szüleinek sem volt annyi pénze, hogy albérletet tudtak volna fizetni. Maradt az a város és az, az iskola, amelyiknek lány kollégiuma is volt. Nem tudom a tanító úr miért éppen Szegedet ajánlotta, gimnázium volt Gyulán, Békéscsabán is, de ő kitartott a Szegedi Vegyipari Szakiskola mellett, amiből egy év után Vegyipari Technikum lett. Ilus és én azt sem tudtuk, mi fán terem a kémia. Az a néhány képlet ami, a könyvünkben szerepelt arra volt jó, hogy megmutassa mennyire érthetetlen ez az egész tudomány. Azt, hogy ezzel a végzettséggel hol lehet majd dolgozni, gyárban vagy laborban senki nem tudta megmondani. Ez a kérdés számunkra, pillanatnyilag mindegy volt. Az lebegett a szemem előtt, hogy elmehetek lehetőleg jó messzire és tanulhatok. Faluhelyen akkor szent volt, amit a tanító mondott, elfogadta jónak helyesnek szülő gyerek egyaránt. A háború, a nagy világégés után 1949 et mutatott a naptár. Nem volt semmink se ruha se ennivaló, pénzt pedig nem is láttunk. Ettük azt, ami a kertünkben megtermett, ha nem volt valami cseréltünk. Ez a nincstelenség kelt versenyre a jövőbe vetett hittel, és azzal az eltökéltséggel, hogy ha már lehet a paraszt gyereknek is tanulni ezt az esélyt ki kell használni. Megkereste apámat a tanító úr. Mielőtt a gépezet beindult, és azt mondta: ezt az eszes gyors felfogású, kicsit szeles gyereket taníttatni kell. Ott a helye a Szegedi Vegyipari iskolában. Utána jártam van kollégium, nem kell fizetni az a dolga, hogy tanuljon. Gondolják meg engedjék el. Meghányták vetették a dolgot, ami nem volt egyszerű, Szeged nagyon messze van Geszttől az utazás is körülményes, mégis ez csak az egyik ellenérv volt. Súlyosabb az, hogy ott van a Jugoszláv határ, mögötte Tito, akit akkor éppen láncos kutyának tituláltunk. Azt hitte mindenki, hogy éppen arra vár, hogy lerohanjon bennünket. A háború még nagyon elevenen élt mindenkiben a félelem teljesen jogos volt. Amíg, apám és anyám, vitatkoztak a jelentkezési lapot elküldte igazgatónk Szegedre. Két héten belül megjött az értesítés mehetek felvételizni. Lett erre nagy izgalom nemcsak a felvételi miatt, hanem azért is, mert ezen a nyáron, Budapesten szervezték a Világ Ifjúsági Találkozót a VIT –et. Gesztről is mentek fiatalok úgy, hogy előtte pár napot a Balatonnál töltöttek. A program szoros volt, ahogy a VIT véget ért másnap Szegeden kellett lenni. Nagy volt a kísértés, azt sem tudtam mit csináljak. Mindenhová szerettem volna menni, de annyi pénz a világon és a háznál sem volt, hogy én körbe járjam az országot. Azt sem mertem megkockáztatni, hogy ne érjek, Szegedre amikorra kell. Az, hogy tanulhatok mindennél fontosabb volt számomra Ez volt az első alkalom, hogy választanom kellett azt hiszem jól döntöttem. Ilus végig csinálta a sűrű programot, nagyon irigyeltem érte, mire kellett, ott volt Szegeden. Mivel ő nem otthonról jött egyedül kellett utaznom. A felvételi előtt két nappal ott kellett lennem, hogy Ilussal is tudjak találkozni. Az ő nővére is Szegeden tanult a védőnőképzőben. Már jó előre megbeszélték vele, hogy vár ott bennünket és lakhatunk nála amíg a felvételi, lezajlik.

 Szerettem a nyarakat mégis felüdülés volt, amikor haza mentem és kezdődött az iskola.1948 ban, nyilvánvalóvá vált, hogy tovább tanulunk heten. Ökrös tanító úr azt ajánlotta, hogy a fiúk menjenek Berettyóújfaluba, mert ott van fiú kollégium, mi ketten Varga Ilussal menjünk Szegedre a vegyipari technikumba. A két Hanzéros fiú Ádi és Jancsi, Sújtó Sanyi, Kéri Jancsi, Erdei Béla együtt indultak útnak. Varga Ilus és én, ketten lányok Szegedre. Kiderült, hogy a felvételihez kell az általános iskola 8. osztályának bizonyítványa, ami Geszten még nem volt, magántanulók lettünk továbbra is, és egy év anyagából, a nyolcadik osztályból, Mezőgyánban vizsgáztunk. Mindegy volt nekünk hol vizsgázunk az volt a lényeg, hogy levizsgázzunk és mehessünk tanulni. Mi voltunk az első gyerekek, akik nem tanítónak tanulnak, hanem valami másnak. Az egész falu erről beszélt mi pedig lázban égtünk. Ezek az évek a kettősség jegyében teltek. Készültünk a lelkésszel a konfirmálásra és azon a nyáron lettünk úttörők. A két dolog nem okozott zűr, zavart bennem. Teljesen helyén valónak tartottam, hogy a templomban felmondom a bibliai történeteket. Ugyanakkor azt is, hogy hétköznap úttörő nyakkendőt kötök a nyakamba, amikor iskolába megyek. Követve a „ Nagy Szovjet Unió tanítását úttörők lettünk„ nem lehetett Sztálin elvtárs ellen tenni. Ekkor még mindenki azt gondolta jó dolog is kijöhet belőle. A tanító úr meleg nyári estére tűzte ki az úttörőavatást. A kastély kert belsőudvarán, a lépcsők előtt történtek az előkészületek. Egész nap hordtuk a rőzsét és a fahasábokat a tábortűzhöz. Szerencsére nem azon a helyen ahol a könyvégetés volt. A rendezett belső udvaron, padokon körbe ültük a farakást a tüzet néztük, ahogy magasra szálltak a szikrák. Énekeltük az akkor már megtanult mozgalmi dalokat. Megválasztottuk csapatvezetőnek Sanyit, egyikünk sem tudta, hogy ez mit jelent. Táncoltunk a tűz körül, mint a kis indiánok és remekül éreztük magunkat. A fahasábok szikrázó fényei messzire bevilágították a környéket. Addig maradtunk, amíg el nem hamvadt a parázs. Valahol legbelül sejtettük, hogy valami teljesen más új, élet kezdődik számunkra. Már mi is éreztük a politikai hangulatot, túl volt a falu az első választáson ahol az asszonyok is szavazhattak. Nagydolog volt, nem mondták meg egymásnak szüleim sem, hogy kire szavaztak, csak találgattak, anyám boldog volt, hogy szavazhatott. A faluban beindult a TSZ szervezés, házról házra jártak agitálni, a gazdákat. Mindenki háborgott, nemcsak a nagygazdák a kulákok, hanem az új gazdák is. Sok ember most jutott először életében földhöz, a maga ura lett és most azt kérték tőle adja be a közösbe. A közösről csak azt tudta, hogy nem az övé, nem értették mi lesz belőle a hasznuk. Nagy területen egy tagban, megmaradt a volt Tisza birtok egy része, állami gazdaságnak. Ott, aki akart tudott dolgozni, és a saját földjén is. Nehezen lehetett meggyőzni az embereket, akkor még nem volt kötelező. Akadtak néhányan, akik sohasem léptek be a TSZ be. Ha jól emlékszem Sólyom Juliska férje, Borsós Anti apja volt az egyik, Szabó János bátyámról tudtam még, hogy magán gazda maradt. Igaz, hogy jó termelő szövetkezet lett a geszti ám, akkor ezt még nem lehetett tudni. Apám is beadta a földet egy idő után, de nem lépett be, dolgozni eljárt állami vállalatokhoz inkább kubikolni. A föld után háztájit kapott és azzal együtt, amit máshol keresett jól meg éltek ketten miután, én már nem voltam otthon. Akkor sem volt minden rossz, mint ahogy most sem. Még ezen a nyáron meg volt a Vadkerti föld, ahol apám a kunyhók helyett épített egy kis házat nyárra. Vesszőből épült, betapasztotta, bemeszelte, fő úri lett a kunyhókhoz képest. Itt is volt helye a tyúkoknak, amiből jó sok volt, kutat is ásott, hogy víz is legyen helyben. . Ezen a nyáron dinnyét termelt, kipróbálta milyenre nőnek tyúktrágyával. Akkorák lettek , hogy mindenki csodájára járt. Az árat búzában határozta meg, annyi súlyú gabona, amennyi kiló a dinnye. Sok gabonát keresett és mi sem szűkölködtünk a finom dinnyében. Megszámozta őket és így mindig tudta melyiknek érik meg éppen. A kis házban, volt priccs szalmával, pokróccal, kecskelábú asztal, szék és szalma illat. Szívesen voltam itt, este, ha egyedül maradtam egy ideig, be tudtam zárni az ajtót. A kutya, mert az is volt, jelzett, ha idegen jött. Ez az időszakom aktív olvasással telt, volt olyan nap, amikor két ponyvaregényt kiolvastam. A háború után Péter bátyám Pestről haza hozott rengeteg könyvet. Zömében Friss Újság ponyvaregényt, ami a tulipános ládába felkerült a padlásra. Amikor én, erre rá találtam attól kezdve egyiket a másik után hoztam le olvasni. Előfordult, hogy a rántás leégett, mert én akkor is olvastam, amikor azt kellett volna kavargatnom. Ilyenkor anyám egyszerűen bedobta a tűzbe és soha sem tudtam meg mi lett a vége a regényben a szerelemnek. A regények nagy része, Cowboy regény volt és az Amerikai pampákon játszódott. Hajtották a marhákat, közben szerelmesek voltak a stramm, kalapot viselő lányokba, akik a lasszóval is tudtak bánni. Azt hiszem, nem sokat veszítettem, ha egy ki maradt, olyan egy kaptafára készült valamennyi. Nekem az volt a lényeg, hogy könyv volt, amit olvasni lehetett. Néha amikor kijöttem a kis házból megszédültem a napon a sok olvasástól. Mikor ezekre rá untam jöttek a Jókai regények azt hiszem valamennyit kiolvastam egy év alatt. Amikor apám megjött az árpaaratásból, és hazamentem esténként, a fiúkkal csoportba verődtünk és azt latolgattuk, milyen lesz majd az új iskola a város a kollégium. Talán soha nem nevettem annyit, mint ezen a nyáron. Sanyival, amikor végig mentünk a falun, a szánk be nem állt, folyton nevettünk. Néha Kéri Jani is csatlakozott hozzánk. Mindig az este vitt haza bennünket. Boldog nyarak, boldog évek a család biztonsága, az otthon melege. Megmaradt még valami később is belőle, de az már nem volt ugyanaz. Az egész nyár azzal telt el, hogy vártam az értesítést fel vesznek Szegedre a Vegyipari Technikumba, mehetek e felvételizni. Amikor megjött a levél, akkor az egész falu azt beszélte, hogy kik és hova mennek tanulni. A barátnők rokonok velünk izgultak és szurkoltak nekünk. Sára néném a lelkemre kötötte, hogy ne felejtsem el, amit tőle tanultam, és amikor haza utazok, látogassam meg. Zsuzsa nénémet is fellelkesítettem, de ő mérsékeltebben fogadta a hírt, pedig örült annak, hogy tanulni megyek csak mosolygott a maga módján. Lassan közeledett az idő, amikor ki erre ki arra elindult felvételizni. Nem tudtuk, hogy fogunk majd találkozni, aztán minden ki alakult. Címeket cseréltünk, leveleztünk, és amikor haza jöttünk, ott folytattuk ahol abba hagytuk. A nyarak továbbra is geszti nyarak maradtak még egy ideig. A következő évek újfajta lángolásban teltek, nem elfelejtve a Geszti éveket, amik meghatározták mindannyiunk további életét. Az iskolai életemről a következő részben írok, mert az a négy év, amit Szegeden töltöttem szorosan kapcsolódott Geszthez, a mozgalmas nyarakat otthon töltöttem. Az én huszadik századomnak ezek az évek lesznek következő állomásai.

Keresztanyámat sem hanyagolhattam el, 1946 - ban nála töltöttem a nyarat. Már nagy lány voltam, nem méretre, hanem korra, 12 éves, ami azt jelentette, hogy hasznomat vette a ház körül. Kéri keresztapám nem jött haza a háborúból. Mindent egyedül csinált, vagy ha mégis volt aratáshoz segítsége azt meg kellett szervezni. Kevés volt a férfi, akit be lehetett vonni a munkába. Reggel korán elment, este jött haza ilyenkor én voltam a házőrző, szakácsnő, libapásztor. Olyan kis mindenes cseléd. Itt nyújtottam először tésztát, ami csak úgy sikerült, hogy felálltam a kis sámlira úgy értem el rendesen az asztalt. Túrós csusza volt az ebéd, megdicsért érte, pedig nem volt dicsérős fajta. Meg tanultam, tyúkot kopasztani, húslevest, pörköltet főzni. A tanyavilágban beszélték, hogy foglyokat hoznak megint haza Orosz országból. Esténként, kiállt keresztanyám a ház végéhez, ahonnan beláthatta a dűlőutat egészen a kövesútig. Várta a férjét, aki nem jött. Furcsa volt nekem, nem az, hogy várta, hanem az, hogy azt gondoltam érzés nélküli asszony. Soha nem láttam rajta semmilyen érzelmet, csak a kötelességet, ami meghatározta egész életét. Sajnos, nem jött haza keresztapám, később összeköltözött egy gazdával, aki nem vált be, a kapcsolat megszakadt, így aztán egyedül maradt. Ez a férfi nem volt olyan dolgos, mint az ő odaveszett párja. Azt gondoltam csak én tudtam várni nagyon apámat, aki azért jött haza. Ott a tanyavilágban, sokan várták hiába elveszett férjüket, minden cső kukoricáért nagyon meg dolgoztak az asszonyok. Esténként, kivezettem a nyalka tehenet legelni a dűlőút mellett. Jámbor tehén volt, szerettem legeltetni, mert ilyenkor a környék összes gyereke körém gyűlt. A szomszéd tanyán három gyerek volt, kisebbek nálam. A ruha rajtuk, zsákvászonból babaruha szerűen kiszabott egy szál rokolya volt. Olyan kis kócosak mocskosak voltak, amilyen gyerekeket keveset láttam a faluban. Ezek a gyerekek voltak itt a játszótársaim, akikkel jól éreztem magam. Itt is értelem szerűen én voltam a bandavezér, azt csinálták, amit akartam és megengedtem. Előfordult, hogy szétrúgtuk a szalmakazalt, aminek nem örült keresztanyám. Megtiltotta, hogy átjöjjenek a gyerekek, intelme nem tartott sokáig. Amikor a tanya körül már fellegeltettem a tarlót, libák jóllaktak, ilyenkor messzebbre kellett hajtanom őket reggel és este. Baj csak akkor volt, amikor megláttam három bárány felhőt az égen és abból már láttam esni az esőt. Mindegy volt mennyire laktak jól a libák hazahajtottam őket. Hosszú napraforgószárral „ póklásztam őket „ ,hogy minél jobban siessenek, egyszer úgy fejbe vágtam kettőt, hogy az ölemben kellett bevinni a tanyára. Valahogy meg akartam úszni a bajt, betettem az istállóba, mintha a tehenek rúgták volna meg őket. A kis, léc ajtót nyitva hagytam, véletlenül, hogy igaznak tűnjön a baleset. Este amikor, hazajött keresztanyám, első szava az volt, hogy „ Bagdi Eszti ezt nem a tehén rúgta meg, ezt te ütötted fejbe,” Tagadtam persze azonban nem lett jelentősége, mert megtömte őket és nyár végén a Komádi vásárban eladta vett az árán két karton ruhaanyagot nekem. Tejesen egyforma mintával csak az egyik kék volt a másik piros. Ez volt a nyári munkabérem. Ebből a vásárból hozta az első forintot, amit meg csodáltunk az inflációs pénztömeg után. Még most is látom csillogni az új forintot a tenyerében,1946 nyara volt ! Lassan letelt a szabadság és haza indultam Gesztre, egyik nap azzal fogadott Emma kereszt-anyám, hogy hét végén jönnek hozzánk Juci és Juliska néném Tótiból. Mind ketten be voltunk sózva, vártuk őket. Messze volt gyalog, amikor megérkeztek Jucinak rosszkedve volt, elfáradt fájt a feje. Fel akartam vidítani, mondtam, mennyünk ki a kertbe, nézzük meg van e már érett dinnye. Kicsentem egy kést és az összes dinnyét meg-lékeltem a hátsó felén, és visszafordítottam. Nagy legény voltam, mert én is mentem haza másnap és csak azután vette észre Emma keresztanyám, amikor már árkon, bokron túl voltam. A következő nyáron tudta szóvá tenni, addigra elszállt a haragja. Tótiban jobban szerettem lenni, ott is legeltettük a teheneket a játszóban, napközben pedig, behajtottuk őket a körösbe fürödni. Olyankor mi is megfürödtünk a homokos partszakaszon, amit már kijártak a tehenek. Ott csak szórakozásnak tűnt, amit csináltunk, míg keresztanyámnál kőkemény kötelesség volt minden. Azt akarta legyek varró nő azzal sokat kereshetek és mindig szükség van rá. Tetszett nekem, de én mást akartam, amivel ő nem értett egyet. Azt pedig pláne, nem, hogy egy gyereknek hogyan lehet külön akarata a szüleivel szemben. Kemény élete volt, amit akkor még nem értettem, kettőnk közt örökös vita dúlt. Ahogy elkerültem Szegedre csak néha találkoztunk akkor szűntek meg a vitáink. Nyaranként, sokat, szívesen voltam Tótiban ahol, a gátőrház terasza volt a birodalmunk Jucival. Félnapokat el tudtunk itt játszani a faragott léckerítéssel bezárt helyen. A kutya nem tudott bejönni, csak a macska rúgta szét néha a fababákat, amiből sokat csináltunk. A szobákat berendeztük bojtorjánból készült bútorokkal, amit tetszés szerint lehetett átalakítani. Néha leültünk a lépcsőre, nagy szelet dinnyét majszolva, amit még felnőtt korunkban is emlegettünk. Olyan jól dinnyét sehol nem lehetett enni, mint Tótiban a lépcsőn ülve. Folyt a finom dinnyelé, végig a kezünkön utána megmostuk a vályúban és folytattunk valamilyen játékot. Juliska nénémmel a háború után sokszor mentem Komádiba a piacra, vittük a tejet, túrót, sajtot. Nem messze a gátőr házhoz a hajdani, zsidó birtok mellett vezetett az út, ahol valamikor szép házakban laktak a munkások. Ebből a háború után nem maradt semmi, csupán néhány tanya árválkodott messze egymástól. A nagy kukoricatáblák közül, nem látszottunk ki, hazafelé jövet mindig bementünk az egyik ismerős tanyába. A gazda asszonytól kaptam gyümölcsöt, aminek örültem, mert a gátőr háznál kevés volt belőle. Juliska nénémtől, nyár végén vittek haza, amikor közeledett az iskolakezdés. Ilyen-kor, már a gátoldalon is csak a kiszáradt széna árválkodott, apró boglyába rakva. Lassan a téli takarmányt behordták az udvarra a tyúkok örömére.