A harmadik év legalább olyan viharosan indult és folytatódott, mint, ahogy a nyár eltelt. Mivel másodikban ugyebár megbuktam szerves kémiai technológiából, nem vettek fel a kollégiumba ez úgy önmagában nem lett volna tragédia, legalább is akkor úgy gondoltam, de szegény szüleimnek nagy gondot jelentett, mert pénzt fizetni idegennek nem tudtak volna az én szállásomért.Izgalommal vártam milyen helyem lesz, Sándor bácsinál és Mária néninél. Ahogy megérkeztem Szegedre oda költöztem hozzájuk kis csomagommal. A Dugonics tér mellett a Somogyi utcán laktak egy leghátsó udvari lakásban. Egy szoba, pici nappali, konyha, fürdő szoba ebből állt a lakás. Az én helyem a nappali és az ott lévő sezlon lett. Tanulni a konyhában tudtam ahol a nagy ablakból beláttam az egész rendezett udvart és az ott bonyolódó nap közi jövés menést.Itt történt a lakók közötti hírcsere, amibe Mária néni nem kapcsolódott be, ő úri nő volt kinézetre és a lelke mélyén is. Kedves aranyos, szép, finom asszony. Az öregúr harmadik felesége. A lakás tipp, topp, mindig tiszta rendes, de nem három embernek való. Az egyetlen nagyobb szobából az ő háló szobájukból nyílt a fürdő szoba. Rajtuk kellett keresztül mennem, ha el akartam jutni oda. Nem volt igazán praktikus. A fizetést természetben oldották meg szüleim. Disznótoros, kövér kacsa és egyebek formájában, ami nem biztos, hogy fedezte az én kosztolásomat. Ebédet és vacsorát a menzán kaptam a többi lánnyal, akikkel így megmaradt a kapcsolatom. Visszatérve szállásadóimhoz, a hétvégét velük töltöttem és ott is ebédeltem. Ebédnél szembe ült velem az öregúr, aminek eleinte nem tulajdonítottam semmi jelentőséget, bár a szertartásos, úri viselkedés nagyon zavart. Nagydarab kövér ember volt olyan sima, kopasz fejjel, amire ha rá szállt a légy seggre esett rajta, ma divatos lenne. A cipőgyárban volt művezető, ami nagyszerű állás volt. Hatvan éves jó megjelenésű úri ember, akinek nem mondott ellent senki sem! Mária néni sem, legalább 15 évvel fiatalabb volt 40, 45 éves lehetett. Ő nem járt el dolgozni, kiszolgálta urát és parancsolóját, főtt étellel várta minden nap. Néha valamilyen társadalmi munkával foglalta el magát. Egy idő után észrevettem, hogy az öreg nagyra nyílt szemmel nézi 18 éves testemet. Azt is észrevettem, hogy meg lesett egyszer, amikor zuhanyoztam. Arra is rá kellett jönnöm azért ül velem szemben ebédnél, hogy lásson. Amikor erre rá jöttem rettentően zavart. Eleinte természetesnek tartottam, hogy szóvá teszi, ha valahová mentem. A pokol akkor kezdett el szabadulni, amikor egyszer kettesben voltunk otthon és bevallotta, hogy szerelmes belém. Féltékeny volt akkori udvarlómra, akivel biztos csókolózok talán már le is feküdtem vele. Megkérdezte szűz vagyok e még, mert ugyan ő nem akar az első lenni, de ha én benne vagyok azt sem bánja. Meg szólalni nem tudtam, öregebb volt, mint az apám és az, hogy jöttem, mentem előtte egy szál hálóingben addig természetes volt. Ettől kezdve nem mertem otthon lenni, csak amikor Mária néni is otthon volt. Ha ő este ment valahová én is mentem vele. Nem mondtam mi a helyzet körülöttem, de abból, hogy menekülök otthonról tudta az okot, mint harmadik feleség jól ismerte az urát. Nekem év elejétől volt egy nagyon helyes rendes udvarlóm, aki több volt, mint azok, akikkel csak a zakatolásig jutottunk el. Pál Jóskának hívták az építőipari technikumban tanult kollégista volt ő is. A városban min-dig volt valahol bál egy ilyen helyen ismerkedtünk meg. Találkozni akkor tudtunk, amikor kimenőt kapott. Helyes, magas jó képű és velem ellentétben kitűnő tanuló volt. Szerettem vele járni , sokat sétáltunk együtt Ő volt az első fiú, aki megcsókolt, amit nem szerettem, biztos azért mert nem voltam szerelmes, ő viszont igen. Mindent megtett, amit kértem tőle, apró kedves akkor kincset érő ajándékokkal lepett meg, doboz bonbon, névnapomra emlékkönyv. Azt is megtette, hogy egy éjszaka kiolvasta a kötelező olvasmány könyvemet és másnap hozta a kijegyzetelt tartalmat. Szeretett, ő volt később életemben az én Huffnagel Pistim, mint Paulának a Mézga családban. Sokszor elgondoltam mi lett volna ha …. Hozzá mentem volna, feleségül. Ki tudj, miért van, hogy a legritkább esetben szerelmes két ember egyformán egymásba. Arról nem is beszélve, hogy a lányok mindig a vagányabb fiukat választják . Ha nem is lett volna jobb, de más lett volna az biztos. Nem csak, azért mert csupa szív volt hanem , mert olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amiket Flóriban, nyomokban sem lehetett fellelni. Ez volt az utam, amit végig kellett járnom! Kapcsolatunk tartósnak bizonyult még a következő év elején is együtt maradtunk. Színházba jártunk, ilyenkor az öreg különösen „szigorú „ volt, közel volt a színház, fél óra alatt otthon kellett lennem. Ez a kis intermezzo az öreget még vadabbá tette. Ha otthon voltam és tehette zaklatott, Katinak és Jóskának elmondtam mi a helyzet, de tenni nem sokat tudtunk. Közben az öreg azt is ki találta, hogy bemutat, Pesten élő 30 év körüli elvált fiának, aki egyedül nevelte 6 -7 éves kisfiát. Meghívta őket szegedre ,hogy hátha meg-barátkozok vele, milyen jó lenne nekem ha már ő nem kell! A fiatal őszülő hajú férfi megérkezett a gyerekkel és én nem tudtam hová meneküljek, így aztán maradtam. Elküldtek bennünket a piacra vásárolni, hogy kettesben hátha jobban összemelegedünk Amilyen a szerencsém találkoztam két osztálytársammal másnap ment a cikizés a suliban, hogy Eszti milyen öreg hapsit fogott ki. A baj az volt, hogy én is öregnek találtam a gyerek-kel pedig végképp nem tudtam mit kezdeni. Fellélegeztem, amikor elutaztak. Újabb témája lett az öregnek, hogy miért nem tetszik nekem a fia. Ígérte, hogy máskor is elhívja, biztos megszeretem, nagyon jó parti lenne számomra, mindene meg van, jó állása lakása. Azt nem feszegette, hogy persze mellé egy nagy fia. Akkoriban nagyon sok mindent el tudtam képzelni magamról csak azt nem, hogy férjhez menjek és anyja legyek egy idegen gyereknek. Ezek a dolgok annyira lefoglaltak, hogy nem tudtam bekapcsolódni az osztály életébe úgy, ahogy szerettem volna. Az eleinte izgalmasnak tűnő szabadabb élet kezdett börtönné változni.

 Az év vége előtt még arról volt szó, hogy megyünk üzemi gyakorlatra, Pestre, de a vége az lett, hogy ezen a nyáron nem mentünk. Az is lehet, hogy csak azok nem mentünk akik, pótvizsgára voltak ítélve. Valami pénzkeresés után kellett néznem, a ruha táramat is ki kellett egészíteni és a könyvek is drágák voltak az apám keresetéhez viszonyítva. Jó helyet találtam, Gazdag Emmának segítettem könyvelni a községházán. Azon a nyáron volt a sokat emlegetett padlássöprés. Ebből nem maradt ki egy falu sem, a geszti tanácselnök, Farkas Ferenc, alacsony tömzsi, ember, aki a falu urának hitte magát és persze az is volt, hiszen nem mert vele senki szembe szállni. Ő döntötte el, hogy mennyi föld után, mennyi gabonát kell beszolgáltatni. Aki nem tudta teljesíteni a kiszabott mennyiséget, annak kimentek a házához és leseperték a padlásról az összes gabonát. Nekünk az volt a dolgunk, hogy a cséplőgéptől behozott mázsálási jegyeket könyveltük le. Ebből nézték ki, hogy honnan mennyi gabonának kell beérkezni a közös raktárba. Ahol lehetett csaltunk, ha nem is sokat, néhány zsákkal a gazdák javára. A mázsajegyeket egy sarkadi fiú hozta be minden nap, aki velem egyidős lehetett . Délután már bent maradt és haza kísért. Esténként ültünk a ház előtti padon és beszélgettünk Az volt a csúcs, hogy megfogta a kezem. Nem bántam volna, ha megcsókol, ahhoz még mulya volt. Mondta, szeret és ha elhagyom, vagy nem szeretem, szakállt növeszt. Akkor éppen még nem borotválkozott, mert nem volt mit. A cséplés befejeztével úgy ment haza, hogy, el sem köszönt. Nem tudom lett e szakálla, soha többet nem találkoztam vele. Otthon a hűvös szobában, amikor volt egy kis időm, regénynek álcázva, tanultam a szerves kémiát. El nem tudta képzelni anyám, hogy mitől lettem ennyire jó! Otthon a tanulással nem buktam le, csak amikor jött az értesítés Szegedről, hogy mennem kell a pótvizsgára, akkor lett meleg a helyzet. A postás kérésemnek megfelelően a községházára hozta a leveleimet. Amikor jött az értesítés vesztemre Anyám éppen az ablak alatt állt és követelte a leveleimet. Mindet oda adtam csak a hivatalos értesítést nem. Azt is oda adtam délután otthon miután sikeres plasztikai műtétet hajtottam véghez rajta, géppel át fogalmazva a szöveget. Azt tartalmazta ezek után, hogy a kollégiumi elhelyezésem megbeszélésére kell egy héttel hamarabb kell visszamennem. Annyi igaz volt belőle, hogy valóban új Kollégiumba költöztünk, de ott nekem nem volt helyem. Ködösítettem! Mondtam, hogy bár a tanárok nagyon szeretnék, ha én kollégista lennék, én mégis jobban szeretnék háznál lakni, mert jobban tudnék tanulni. Ennek hatására beindult a helykeresés ismerősökön keresztül. A szegedi cipőgyárban dolgozott művezetőként a Terus egyik nagy bátyja. Ajánlotta elintézi lakjak náluk. Levelek jöttek, mentek , miközben azon izgultam mi lesz velem, ha nem jön össze. A város közepén a Somogyi Béla úton laktak. Az optimizmusom és a szerencsém nem hagyott el. Jött a válasz mehetek hozzájuk jó helyem lesz, tanulni is tudok nem zavar senki. Mind ezt, megelőzte persze a javító vizsga, Kati barátnőmmel megbeszéltük, hogy elmegyek hozzájuk, augusztus végén és együtt utazunk vissza Szegedre. Ez volt a következő jelentős elterelő hadművelet. A holmimat feladtam postán Katihoz, hogy ne kelljen cipelni. Bőrönd nem volt sport táska sem még akkor. Egy általam készített háncs szatyorban vittem, ami bele fért, így indultam hozzájuk nagy izgalommal. Ahogy elindultam, nem tudtam, hogy ebből egy nagyon kalandos utazás lesz. Békéscsabán, ahogy átszálltam a Lökösházi vonatra kiderült, hogy nincs csatlakozás, mert a Mezőkovácsháza felé induló vonatot lekéstük. A Vonaton sok vasutas utazott, akik mentek haza a környező falvakba. Beszélgetésbe elegyedtünk elmondtam, hová igyekszek. Jobbnál jobb tanáccsal láttak el. Kitalálták, hogy szálljak le velük a következő állomásnál, igaz hogy ők kerékpárral mennek tovább, de nem gond, mert felváltva visznek majd, engem és a csomagjaimat. Fogalmam sem volt milyen messze van onnan Nagybánhegyes ahova indultam és azt sem tudtam merre kell oda eljutni. Fel sem merült bennem, hogy kételkedjek a vasutasokban, természetes volt, hogy azt teszem, amit tanácsoltak. Leszálltam a vonatról és elindultam velük, kerékpárral. Egy nő három férfi és én. Engem vitt az egyik másik a csomagomat. Lassan kezdtek elmaradozni, akikkel elindultam, hazaértek és én kettesben maradtam egy fiatal fickóval, aki vitt tovább engem és a csomagomat is. Kezdett nem tetszeni a helyzet. Amikor elindultunk arról volt szó, hogy mindenki jön Bánhegyesig és felváltva visznek. A férfi elkezdett túlságosan érdeklődni, van e szeretőm, udvarol e valaki, szűz vagyok e? Kezdett a helyzet meleg lenni, akkor döbbentem rá milyen helyzetbe kerültem. Akkor kezdtem igazán félni,amikor mondta, hogy pihenni kellene, mert elfáradt. Azon gondolkoztam, hogy tudnék kimászni a csávából. Olyan helyen haladtunk két falu közt az úton ahol egy teremtett lelket sem láttam. Tekintgettem körbe, de a földeken sem dolgozott senki. Valójában azt sem tudtam hol járok csak azt, hogy hova akarok el jutni. Ahogy azon gondolkoztam mitévő legyek és nézelődtem körbe a bicikli csomagtartóján, mert ott ültem, megláttam, hogy egy autó közeledik. Akkor még ritka volt, mint a fehér holló! Az én kerékpáros lovagom nem látta ő előre figyelt miközben, engem vallatott. Integettem a sofőrnek álljon meg, mikor mellénk ért meg állt, én le ugrottam a kerékpárról és odaszaladtam hozzá. Meg kérdeztem el vinne e a következő faluig. Akkor már az sem volt fontos számomra, hogy mi a következő ember lakta hely csak ne legyek kiszolgáltatva egy idegen kénye kedvének. Visszamentem a csomagomért, megköszöntem, hogy elhozott addig és ott hagytam a meglepődött embert, aki csak akkor vette észre mi zajlik körülötte. Hoppon maradt az én nagy szerencsémre. Lehet még most is azt bánja miért nem lépett hamarabb a tettek mezejére. Örültem, hogy megúsztam, mondta a sofőr, hogy előbb azt gondolta valaki viszi a feleségét, csak amikor közelebb ért és integettem döntött úgy, hogy meg áll. Suhantunk az autóval Mezőkovácsháza felé oda ment valami fejes ért. Mondta sajnos nem tud tovább vinni, mert időre megy. Nem bántam akár hol tesz ki csak lakott hely legyen és jó messze a vasutastól. Akkor ültem először, életemben autóban. A gyorsan zajló kavalkádban eszembe sem jutott, hogy a sofőr is, felléphet hasonló kéréssel a megmentőmet láttam benne, az is volt. Biztos az őrangyalom küldte az utamba. Mezőkovácsháza központjában, ahol kiszálltam a kocsiból, pár percig elveszettnek éreztem magam főleg az átélt izgalmak miatt. Hamar túltettem magam azon, hogy egyedül vagyok, ki kellett találnom hogyan tovább. Azt tudtam, hogy a fiúk közül Lovász Karcsinak itt laknak a szülei. Mivel nyár volt gondoltam, hogy otthon találom. Karcsit „ Liba nyaknak „ hívtuk sovány hosszú nyakú fiú volt, akivel mindig jókat lehetett rendetlenkedni. Csak annyit tudtam róla, hogy itt lakik a címét nem. A járó kelőktől érdeklődtem ismernek- e egy ilyen nevű fiút aki Szegeden tanul? Néhány sikertelen kísérlet után valaki, mégis útbaigazított és elkísért a házhoz. Elég megviselt állapotban voltam a viszontagságos út után. Kis batyummal megálltam a kapuban és bekopogtattam. Karcsi anyukája nyitott ajtót. Gondolom minden végig futott rajta egy perc alatt. Amilyen gyorsan és röviden tudtam elmondtam mit akarok és hogy kerültem oda az ismeretlen közepébe. A mondókámban oda érve hogy én is a szegedi vegyipari technikumban tanulok hívta a fiát, aki igazolt és azt is, hogy rendes lány vagyok. Ott az ajtóban túljutottunk a bemutatkozáson utána behívtak. Megnyugodtak a kedélyek, én is, és elmeséltem kalandos utazásomat, amin jót nevettek. Vasárnap dél körül érkeztem, az udvaron álló hatalmas diófa alatt meg volt terítve az ebédhez. Számomra is elő került egy teríték ami ellen nem tiltakoztam . Farkas éhes voltam. Valami nagyon finom ebéd volt csirke hússal utána pedig cukor szirupban elrakott zöld diót ettünk, sohasem tudtam olyan finomat csinálni. Jól éreztem magam velük, beszélgettünk nevetgéltünk. Felszabadultam, hogy van végre körülöttem valaki, akit ismerek. Ebéd után el akartam indulni gyalog, egyedül, Katihoz, de nem engedtek. Dicsérték nagyon talpra esettségemet, mégis inkább befogták a lovakat a szekérbe és azzal vittek el. Barátnőm meglepődött, hogy teljesen más irányból érkezek. Vártak a vonatnál, ami késve érkezett és nem tudták hova lettem. Mind ketten örültünk, hogy végre ott vagyok. Egész délután mesél-tem az utazásom történetét és a szerencsés befejezést. Karcsival minden találkozónkon felemlegetjük a kalandomat. Katinál maradtam egy hétig utána együtt mentünk Szegedre. Emlékezetes hét volt, ma is szívesen emlékszek rá. Volt mozijuk, a ház mellett , minden este ott ültünk a Kati által toborzott udvartartással. Esténként, ha nem akartunk moziba menni kiültünk a szép kertbe beszélgettünk, nevetgéltünk. Igazi kikapcsolódás volt, amit még a vizsgára való felkészülés sem árnyékolt be. Jókat ettünk, Katiék hozzánk képest, gazdag emberek voltak ő az akkori körülmények közt mindent megkapott. Csuda jól éreztem magam. Ahogy eltelt a hét felkerekedtünk és vonattal elmentünk Szegedre. Az iskolában félórás kemény megmérettetés után valamennyien beeveztünk a harmadik osztályba. Kati csak szolidaritásból jött velem őt nem húzták meg, de a kollégiumba már be lehetett költözni. Mivel engem úgy tűnt fél évig nem vettek fel, elkezdődött egy új életforma számomra. Még el sem kezdődött az év és nekem máris hiányoztak a lányok és a kollégium. A megérkezés örömét nem élhettem át velük. Meg kellett birkóznom az egyedülléttel, hogy mennyire sikerült kiderül a harmadik évben.

 Ebben az évben új lányok jöttek hozzánk, az iskolába és a kollégiumba is. Egervári Magdi Csuka Klári, Virág Emese még az előző év végén. Egérkével és Emesével jó barátságba kerültem. Egérke Bajáról jött apja suszter volt olyan szép  "gojzer" varrott cipőket készített neki, amilyet üzletben nem lehetett venni. Amikor szünet után visszajött, kacsamájat hozott üvegben zsírral leöntve nagyon finom volt, de csak a kiváltságosak, ehettek belőle. Összesen két évet járt velünk beteg lett, egyszer meg látogattam a kórházban nem jött vissza és nem tudom mi lett vele. Emese kilétét teljes homály fedte. Nem tudtunk róla semmit. Erdélyből menekültek át a háború alatt, de hogy miért sohasem beszéltünk róla. Felnőttek voltunk, amikor elmesélte, hogy földbirtokos nagynénje nevelte a háború előtt ahol ő igazi kisasszony volt. Három fiú testvére közül Szabolcs velünk egy időben tanult Szegeden, orvosi egyetemen. Emese ezzel a háttérrel egyedül lett párttag közülünk. Őt is az igazgató nő terelte, ebbe az irányba, aki én mellém is oda állt. Ez az okos és jó szándékú asszony tudta hogyan lehet túl élni a népi demokráciát. Az igazi nagy felhajtást minden évben a május 1 jelentette! A felvonulás, politikai tartalom helyett minket inkább az érdekelt kivel találkozunk, kiket látunk. Rendetlenkedtünk, nyűgösek voltunk miközben a Széchenyi téren várakoztunk. Órák teltek el mire a kaotikus tömeg valamennyire összerendeződött. A menet elején az egyetemisták sorakoztak, utánuk mi és a többi középiskola, mindenki vitt valamit, ami az iskolájára jellemző volt. Mi fehér köpenyben, kezünkben lombikkal, meneteltünk, majd jöttek a vállalatok. Akkor már haragban voltunk Titóval és az egész Jugoszláviával. Egy komplett dekoráció arról szólt, hogy Titó, mint az imperialisták láncos kutyája ugrált egy teherautó platójára szerelt ketrecben egy egyetemista fiú által megszemélyesítve. Olyan ügyesen ugrált, hogy leginkább őt néztük. Sok érdekes dekoráció közül csak erre emlékszem és arra, hogy nagyon meleg volt. A vadonatúj vászon tornacipőmben, mire átértünk Újszegedre a hídon, és szélnek eresztettek bennünket teljesen bedagadt a lábam . Visszafelé már többed magammal mezítláb jöttünk és egyáltalán nem érdekelt ki, mit gondol. Mire alsó városra értem természetes környezetében teljesen ki pihente magát a lábam. Ahogy telt az idő és ki tapasztaltuk, hogy tudunk minél több időt kollégiumon kívül tölteni változtattuk az útvonalunkat. A belvároson mentünk keresztül és a Mérei úton jutottunk el az iskolába. Időben még egyszer annyi, volt mit a körúton, de a kollégiumban töltött idő lerövidült a fiúkat is kikerültük. Szombatonként a város diákjaival spontán „zakatolást „rendeztünk ahhoz nem kellett zene csak skandáltuk „hegyek között, völgyek között zakatol a vonat én a legszebb lányok közül téged választalak egy a jelszónk tartós béke állj közénk és harcolj érte.” Majd kezdtük elölről miközben a körben állók választottak valakit. Ismerkedésre nagyon jó móka volt itt a lányok is választhattak nem úgy, mint a bálban. Kicsit lazábban éltünk a meghosszabbodott útvonalért nem szólt senki. Amikor valaki nem akart egy –két nap iskolába menni szemrebbenés nélkül igazoltam, remekül tudtam a Süliné és Stummerné aláírásokat hamisítani. Szerencsém volt nem buktam le. Tantárgyaink között geometria mellett szakrajzot is tanultunk, szerettem ezt a tantárgyat, elég jól tudtam rajzolni és szerkeszteni. Három gépész lány lakott velünk közülük, mindig akadt valaki, akinek nem volt kedve vagy ideje a szakrajzzal bajlódni. Néha megkértek rajzoljam meg helyettük, amire én szívesen vállalkoztam. Egy rajz 10 Ft volt. Amikor kiderült, hogy jó jegyet kaptak rá és elmondták a suliban a fiúknak is rajzoltam pénzért. Zsebpénz kiegészítőnek egészen jól bevált. A szerkesztés és a szabvány betűk írása később szokásommá. A kollégiumban továbbra is mindig történt valami, ami nem tartozott szorosan a tanuláshoz. A napsütéses jó időben szerettünk volna napozni, de nem volt hol és az sem, amit fel vehet-tünk volna, egy két lánynak volt csak az akkor még szokatlan éppen divatba jött bikini fürdőruhája, amit fel próbáltunk tetszett is, mi viszont bugyiban mégsem mehettünk a strandra. Napozni, szerettünk volna valahol, valahogyan. Ahogy az új helyre költöztünk, felfedeztük, hogy a harmadik emeleten egy tágas napozóterasz van, napozóágyakkal berendezve, amit a kis oldalszobában tároltak és ott maradt az apácák távozása után. Amikor már jó idő lett kezdtük kihordani a kellékeket. Amíg csak kevesen tudtunk róla nem volt semmi baj, felugrottunk néha a levegőn tanulni. Azt mindenki tudja, hogy a levegőn nem lehet tanulni csak merengeni és beszélgetni. Attól kezdve, hogy rajtunk kívül sokan tudtak róla, hol napozunk, elkezdtünk vitatkozni kié a hely ismét fellángolt a vegyész, pedagógus vita, azzal színezve, hogy a mi oldalunkon van, mi fedeztük fel! És egyébként is! Sajnos ez odavezetett, hogy a nevelők is tudomást szereztek róla és gyorsan igazságot tettek. Kulcsra zárták az ajtót nehogy baj legyen, ez a helyzet nem tűnt számunkra valódi akadálynak. Az ajtó mellett volt egy nagy ablak ahonnan, ha sarkig nyitottuk remekül kilehetett mászni a kb 70 cm magas mellvéden keresztül a teraszra. Miután az egyik mindenre kapható lány kipróbálta, hogy biztonságos e mehettünk. Nekünk a három emelet is biztonságosnak tűnt. Ettől kezdve a bátrak privilégiuma lett a teraszon napozni. Naponta többször is megtettük az utat a teraszra és vissza. Azt gondoltuk senki nem jön rá a turpisságra. Sokáig zavartalanul működött a dolog, mígnem egyszer jött haza valahonnan az igazgatónő. Ahogy jött keresztül az udvaron, véletlenül felnézett az épületre és szó szerint, földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta, hogy milyen akrobatikus mutatvánnyal mászik át éppen valaki a teraszra. Megszólalni nem mert, nehogy leessen, nem tudta holdkóros ez a gyerek vagy ügyes, de minden képen szerencsés! Szó nélkül bejött az épületbe, és mert mi nem vettük észre egyenesen hozzánk vezetett az útja. Kis híja, hogy fel nem pofozott bennünket. Kapkodtuk magunkra a ruhákat el akartuk tüntetni a napozás nyomait sikertelenül. Minden magyarázkodás, hogy zaj van a tanuló szobán, hogy kell nekünk a napfény süket fülekre talált. Az eredmény pedig az lett, hogy most már nem csak az ajtóra, hanem az ablakra is hatalmas lakat került. Sajnos hajcsattal sem lehetett kinyitni! A következő hetek kimenőinek programjáról megint nem kellett gondolkozni. Kiülhettünk hétvégén egy padra, könyvvel a kezünkben, a csöppnyi udvaron, ami beláttuk sokkal biztonságosabb volt. Sokszor kerültünk ilyen kétes helyzetbe, ami később a suliban beszédtéma lett és irigyeltek bennünket érte. Julcsi úgy tudta előadni az eseteket, mintha hőstettet vittünk volna véghez. minden esetre, sokszor húztuk magunkkal hasonló esetekben a többieket. A lebukás után hamar elült a vihar, nagyokat nevettünk, rajta és elégedettek voltunk, hogy no lám ezt is megcsináltuk. Akár, hogy vegyítettek bennünket a többi lánnyal mindig kilógtunk a sorból vegyészek, gépészek, összetartottunk. Az egész évi tanulás vagy annak hiánya kezdett meglátszani az eredményeimen. A mérleg nyelve mindenhol lefelé billent, kettesnél csak a szerves kémia látszott nagyon közel az egyeshez. Na, most aki látott már felírva szerves kémiai vegyületet képlettel az tudja ,hogy nem mindegy hol és hogyan kapcsolódnak az -OH ionok a szén atomhoz de a, benzol gyűrűt is szívesen el törtem volna én is!. Kovács Endre mindig azt gondolta, hogy nekünk annyit kell tudnunk, mint az egyetemistáknak, szomorúan tapasztalhatta, hogy ezt nem tudja elérni velünk. Természetesen ő volt a szemét mi pedig, négyen az áldozatok, akiket elhúzott év végén. Arra voltam ítélve, hogy a nyarat tanulással töltsem. Féltem mi lesz otthon, ha meg tudják a szüleim milyen szorgalmas voltam. Még mielőtt haza mentem elkezdtem mindent megszervezni a lebukás elhárítására. A búcsúzkodás a lányokkal nem volt olyan vidám, mint máskor. Ez a kis malőr azt is jelentette, hogy nem vesznek fel a kollégiumba következő évben, az pedig nagy baj volt. A bizonyítványomat a kollégiumban alá írattam és otthon azt mondtam nem kaptuk a kezünkbe. Valóban ott kellett hagyni, de csak azoknak, akik javító vizsgára voltak ítélve. Ezt a kérdést meg oldottam maradt a legnehezebb a felkészülés. Ott lógott a fejem felett Demoklés kardja, hogy mi lesz, ha a postás haza viszi a levelet, amikor nem vagyok otthon, Anyám minden levelemet elolvasott.

 Az iskolában, nagyok voltunk, voltak már kisebbek, akiket lehetett cikizni. Továbbra is a labor volt a kedvencem ahol már komolyabb dolgokat kezdtünk tanulni oldatokat készítettünk, rázóhengerrel dolgoztunk anyagokat szétválasztottunk, titráltunk, indikátorokat használtunk, mind, mind csupa érdekes ismeret volt. Soha nem volt gondom még akkor sem, ha nem kaptam rá kiváló osztályzatot. A labor eredmény fontos volt, mert aki ebből megbukott az nem mehetett tovább osztályt kellett ismételnie. Na, ezt senki nem akarta! A fiút, aki eltörte a benzol gyűrűt továbbra is ezzel ugrattuk és a neve is benzol maradt. Tanárainkkal kialakult köztünk egy jó, normális kapcsolat, ami most már stabil lett, megismertek bennünket és ki -ki elfoglalta az őt megillető helyet osztályzás szempontjából is. Eta néni órái színesek voltak, a mi hancúrozásainktól. Az utolsó előtti padban ültem és természetesen beszélgettem, amikor meghallottam, hogy na, Bagdi folytasd! Azt sem tudtam milyen óra van, körbe néztem és amíg fel álltam oda szóltam a környezetemnek, hogy„ gyerekek súgjatok „! Azt észre sem vettem, hogy akkor már teljes csend volt az osztályban. Kérésem olyan hangosra sikerült, hogy az aznapra esedékes egyesemet biztosítottam. Teljes volt a leégésem miközben a többiek hangosan nevettek. Eta néni nem díjazta a produkciómat. Az ilyen szép jegyeket magamnak és másnak is én írtam alá az ellenőrzőben. Ezeket az órákat, ha lehet fokozni a matek órák túlszárnyalták. Amikor rémálmok gyötörnek, a mai napig az álom mindig tartalmazza, hogy éppen felelek a táblánál és nem tudom megoldani az egy vagy két ismeretlenes egyenletet. Nem tudok szorozni a törtekkel és úgy ébredek, hogy szakad rólam a víz !Tibi bácsi még sokszor megemlítette a libalegeltetés nagyszerűségét, ami sokkal könnyebb, mint a matek, már nem vettem a szívemre. Amennyi nekem kellett annyit megtanultam. A dolgozatírás minden alkalommal felért egy horrorral, úgy éreztük keresztre feszít bennünket. Aktívan másoltunk a másik füzetéből remélve, hogy jobban tudja a megoldást, mint mi. Na ,ez nem mindig jött be. Tavasszal, amikor már megjelentek az árusok a Mars téren az ablakaink is nyitva voltak. Minden zaj kihallatszott és persze be is. Egy dolgozatírás után beballagott Tibi bácsi hona alatt a dolgozatokkal, fején a már megszokott púppal eléggé morózusan, rögtön a magas C-n kezdte. Mi, ez ,,gyerökeim ?”, ezzel a bevezetéssel elkezdett szidni bennünket, hogy ennyi buta lusta kölyköt ő még nem látott! Behúztuk a nyakunkat tudva, hogy semmi jóra nem számíthatunk, ezt a dolgozatot minden valószínűség szerint ismételni kell. Mindezt végig sem gondoltuk, amikor az „ öreg „egy laza mozdulattal az összes dolgozatot kihajította az ablakon. Megszeppentünk, de a nevetést is alig tudtuk nagy nehezen visszafolytatni. Mire lement valaki a füzetekért addigra a kofák összeszedték, sajnos nem oldották meg helyettünk. Negyedik év végéig valamit javult a helyzet, kezdtük meg érteni mit kérdez, de megoldani továbbra is csak egy szűk „elit „tudta a példákat. Az osztályban talán 4-6 lány volt, aki négyes vagy annál jobb volt. Mi a többség jól elvoltunk a 2-3 osztályzattal. Szereplésem magyar órán még elsőben véget ért a „Szeptember végén” elszavalásával, nem tudtak beszervezni a színjátszó körbe, de aktív nézőközönség lettem. Készült a két osztály Gogol Revizor című művének előadására. A készülés és az előadás hatalmas bulinak bizonyult, Polgár Iván az előadásra Pestről hozott a kornak megfelelő jelmezeket. Cseh Mari a göndör parókával, abroncsos szoknyával valóságos dáma lett. Mi többiek minden próbát végig néztünk és remekül szórakoztunk. Azóta is láttam színházban a darabot, de nyomába sem léphetett ennek az előadásnak egyik sem! Mindig azt a régi hangulatot keresem, de nem találom. Nem értem, hogy miért nem tudják a színészek úgy előadni! Vagy nagyon is értem? Idegen nyelvtanulásomat beárnyékolta, hogy németül már nem, oroszul, még nem tanítottak bennünket. Németből egy halvány emlékezet még volt bennem az Ökrös tanító által tanítottakból, de az új Orosz tanár velünk együtt tanulta a nyelvet, amire hamar rájöttünk. Mégis, mozgásával, jóindulatával hamar meg szerettük. Orosz tudásunk megmaradt a néhány szónál és mivel nem fejlesztettem tovább feledésbe merült, csak hosszú évek múlva jött elő néhány szó. Orosz nyelvtanítással minden évben más kísérletezett velünk, nem sok sikerrel. Próbálták a német és angol tanárokat átképezni, az senkit nem érdekelt, hogy ezek a nyelvek köszönő viszonyban sincsenek az orosszal. Nekünk sem volt több néhány háború szülte szókincsünknél. Lehet, hogy jobban elboldogultunk volna a háborúban ránk ragadt szavakkal, bár azok nem nagyon bírták volna el a nyomdafestéket. Az élet örökké zajlott körülöttünk, a napi kétszeri utat, amit megtettünk az iskola és a kollégium között egyre jobban élveztük. Félszemmel, a fiúkat vízslattuk miközben perben –haragban voltunk velük. Kamasz korunk se vele, se nélküle, itt és most tört ránk. Lassan kezdtük tudomásul venni, hogy nővé cseperedünk miközben, a belénk szorult sok csíntalanság, időnként a felszínre tört. Télen, amikor már hamar sötétedett hazafelé menet minden kapualjban megnyomtuk a csengőt , egészen addig, amíg el nem fáradtunk a futástól . A lakók sokszor rázták felénk az öklüket, ha nem voltunk elég gyorsak. A fiúkat akkor még azért csíptük fel, mert lehetett velük moziba menni, sétálni közben el-nyalni egy 50 filléres fagyit a Kárász utcán. A roppant elegáns Virág cukrászdába négy év alatt, négyszer sem ültem be, csak megcsodáltam és vágyakoztam utána. Sportot űztünk belőle, hogy ki tud több fiút átvágni. Nem mentünk el a randira, vagy lecsaptuk a másik lány kezéről a kiszemelt fiút. Egy forró kapcsolat eltartott, akár egy hónapig is! Egyszer eltelt egy hónap, mire rájöttem, hogy iker fiúkkal randevúzok. Egyszer az egyik jött el egyszer a másik, majd amikor nem tudták követni az előző alkalommal lezajlott beszélgetést, bevallották, hogy ikrek. Azt sem tudtam mikor kit látok, rövid úton megszabadultam tőlük. Akadt olyan lovagom is akiről kiderült, hogy fiatalabb mint én, hiába volt jóképű ilyen szégyent nem lehetett megengedni magamnak akkor a lányok még szűzen végezték el az iskolát / legalább is nagy részben /és a fiúkat aszerint válogattuk, hogy hozzánk való vagy sem. Akkor, a kapcsolat, nem azt, jelentette, mint ma a kalandok egy délutáni sétálást jelentettek, nem egy éjszakásat. Sokan szerettünk táncolni, egyedül nem mehettünk bűnös helyekre, de mert tudták, hogy nem maradhat ki életünkből a szórakozás, csoportosan, nevelői felügyelet-tel mehettünk. Nem messze tőlünk volt a Vasutas Nevelő Otthon, ahol vasutas szülők gyerekei laktak és onnan jártak a város iskoláiba tanulni. Nagyon jól ellátott kollégium volt valójában. Amikor a többi fiú meglehetősen szakadt ruhában járt, ők rájuk szabott vasutas egyenruhában, amiben csinosak voltak. Örültünk, amikor kiderült, hogy nevelőink kapcsolatba léptek velük és kéthetente elmehetünk hozzájuk táncolni, vasárnap délután 6 -10 –íg, magunk közt bakteroknak hívtuk őket, ami semmit nem változtatott azon, hogy szerettünk hozzájuk járni. A tánc mellett játszottunk, seprűt táncoltattunk, vagy mást kitaláltunk, nagyokat nevettünk. Sok barátra tettem szert, de udvarlóm nem került ki közülük. Kitolni nem volt célszerű velük, mert a megbüntetett lány ülhetett aztán egész este a fal melletti padon. Az, hogy ki milyen szép nem nagyon számított, ha tudott táncolni sikere volt. Azért a kisördög ott motoszkált bennünk, hogy legalább önmagunkhoz képest szebbek legyünk. Amikor már nem illett nagy masnit kötni a hajamba két kis varkocsom nem mutatott sehogy. Leengedve sem nézett ki jobban mindig kurtítva rajta valamit. Barátnőim biztattak vágassam, már le rendesen, igen ám, de otthonról engedélyt kellett kér-nem lehetek e kisasszony vagy sem. A faluban úgy tartották a rövid haj erkölcstelen, azt hogy mit csinálok a zárdai szigort idéző kollégiumban, ami nem illik az nem illik. Anyám azt írta, szó sem lehet róla. Azzal, hogy a lányok mindig vágtak egy kicsit a hajamból eljutottunk odáig, hogy egyszer csak rövid lett a frizurám. A szög egyenes, vékony szálú hajamat felcsavarták papírcsíkokra a lányok, mert szép akartam lenni mentünk táncolni. Amikor a papír csíkokat kiszedtük belőle másnap reggel, úgy néztem ki mintha minden hajszálamat egyenként direkt az ég felé irányítottam volna és az irányt meg is szívlelték. A szénakazal hozzám képest simára fésült téli takarmány volt. A lányok nem tűntek megértőnek, miközben én vörösre vált arccal téptem a hajamat fésűvel és a kezemmel, bepisiltek a nevetéstől. Akkora hisztit vágtam le alig bírtak lecsillapítani. Mindenkinek volt valami jó tanácsa, de egyik sem hozta meg a kívánt eredményt. Meg kellett mosni a hajamat és a szobában meg szárítani, félig nedves hajjal, kisírt szemmel mentem a számomra akkor nagyon fontos táncmulatságra. Nem volt mese a következő hónapi szűkös zsebpénzemet arra szántam, hogy bedaueroltatom a hajamat. Valóságos tortúrán kellet átesni, aki ilyen nagyon szép akart lenni. Eltartott félnapig, amikor a fa csavarókra felcsavart maró folyadékkal bekent, fóliával betakart, hajra forróra melegített ólom csipeszeket raktak. Haj, jaj a szépségért szenvedni kellett. Mire az kihűltek a csipeszek az apró sebekkel tarkított fejen birka göndör lett a haj. Egy hónap is eltelt mire begyógyultak a sebek és a göndörség is mérséklődött. Mire haza mentem kicsit jobban néztem ki és az anyu haragja is elmúlt, előre megírtam milyen szép leszek. Osztatlan sikert nem arattam, de bele törődtek.

 Szegedre már úgy érkeztem, mint aki hazamegy. Az első egy két nap nem győztünk betelni egymással ki érkezett meg kit kell még várni. Örömünk határtalan volt, amikor kiderült, hogy nem a régi kollégiumi szárnyba költözünk, hanem az apácák régi otthonába! Hangulatos világos kis szobákba helyeztek el bennünket ahol négyen laktunk együtt. A jó közérzetet fokozták a virágos függönyök és cserepes virágok, szekrényeink is fából voltak nem a régi fém öltözőszekrények. Ugráltunk örömünkben, ahogy elhelyezkedtünk. Katival sikerült egy szobába kerülnünk. Az étkezésekhez nem kellett egymást megvárni, akkor sem, ha a reggelihez, vacsorához nem egy időpontban étkeztünk, az ebéd pedig továbbra is a tanítás utáni haza érkezéstől függött. Nagy közös éneklések ritkábbak lettek, nem kellett bejárni az udvart, nem volt kiket idegesíteni hangoskodásunkkal. Az áhított fedett átjáró alatt mentünk az ebédlőbe ahol előző évben még az apácákat figyeltük. Hamar megszoktuk új helyünket. Természetesen itt is mindig történt valami! Bacsa Ica osztálytársunk a földszinten lakott egyedül egy szobában, mert valamilyen egészségi problémája volt ő kezelte azt a pénzt, amit gyűjtöttünk az osztálynak, mert ezt a szobát lehetett zárni. Egyszer azonban mégis nyitva felejtette az ajtót, mire visszatértünk a vacsorából hűlt helye lett a pénznek. Felzúdultunk, mindenki gyanús lett, aki nem vacsorázott, vagy hamarabb eljött. Valamennyi vegyész lány elkezdett nyomozni a hozzánk csatlakozó szimpatizánsokkal. Munkánk eredményeként másnapra meglett a tettes. A szokásos módon azon bukott le, hogy reggel még nem volt pénze valamire, estére pedig lett, annak pedig nyoma lett volna, ha otthonról kap. Egy osztálytársának tartozott azt is megadta a többit pedig cukrászdára költötte. A nevelőnk azt mondta nem tud tenni semmit, mert egy olyan elvtárs helyezte el, akinek hatalma van. Megkértük annyit tegyen meg hogy nem lát nem hall semmit. Megígérte és megtartotta a szavát csak arra kért bennünket ne legyen baja a lánynak. Amikor aktuálissá vált a számonkérés Anci néni szólt nekünk, hogy most ő elmegy a konyhába kicsit, jók legyünk. Ekkor indultunk „viselkedni „ a nagy hálóba, ahol a lány lakott. Voltunk vagy tízen a szikla szilárd bizonyítékainkkal. Amikor elkezdte tagadni a lopást és fenyegetett bennünket, hogy a rokona mit tesz velünk elkezdtük lökdösni. Ki akart menni, hogy szól a nevelőnek, de elálltuk az útját. Ketten hárman voltak azok, akik védték. Mi voltunk többen így egy igazi lincselés alakult ki. Csúnyán megtéptük őket, mi is kaptunk rendesen, azzal mentünk el a végén, hogy mehetnek, akárhova ezt kapják megint. Nevelő nőnknek elmondtuk, hogy sajnos a vita hevében ránk támadtak mi csak védtük magunkat. Ezek a lányok nem valóak közösségbe, ezt mi bebizonyítottuk, az igazgatónő eltanácsolta őket a kollégiumból. Nem tudom, hogy csinálta, de nem volt belőle problémája és nekünk sem. Szerettünk az új helyen lakni, jól megvoltunk egymással. Ezt a kis incidenst követően szét raktak bennünket, vegyesen a többi lánnyal. Katival mi ekkor kerültünk a négyágyas szobába addig –már majd el felejtettem – két ágyas szobában laktunk pár hónapig. A tíz ágyas szobához képest ez még mindig nagyon jó volt. A háború után szerveződött gyorstalpaló a Népi kollégiumok Országos szövetsége a NÉKOSZ , felbomlóban volt. Ennek pozitív hatásait mi is érzékeltük. Kicsit szűnt a drákói szigor, kimenőt ugyan nem kaptunk többet, de gyakrabban elvittek bennünket csoportosan, szórakozni. Nem voltam nagy szám a tanulásban, stabil közepes. A geszti osztatlan iskola végig kísért négy éven át. A szegediek, szentesi, makói, tanulók még akkor is, ha bejárók voltak jobbak voltak, mint akik a falusi iskolából jöttek. Természetesen ez csak magyarázkodás, kibúvó keresés, mert aki szorgalmas az bármit meg tud tanulni, amit akar. Tanulásom színvonalát erősen befolyásolta mennyi időt töltöttem könyvvel a kezemben olvasva és nemcsak merengve a betűk felett! Mindennel szerettem foglalkozni, ami nem tartozott szorosan a tanulás kategóriájába. Úgy-mint, táncolás, udvaroltatás randevúzás, a város megismerése töviről hegyire sétálással! A mozi volt a csúcs, képes voltam két filmet is megnézni egyfolytában. A belépő számunkra is elfogadható volt 1 --2 Ft helytől függően. A fagyiról is lemondtam miatta. Magyar és Szovjet filmek voltak más nem. Sok háborús történetet dolgoztak fel a hős Szovjet katonákról megható történetekben. Ki foglalkozott azzal, hogy igaz vagy sem a történet! Későbbi kedvencem a Szállnak a darvak lett. Az akkoriban vetített filmek közül egyre sem emlékszek olyan egyformák volta. Na, persze a mostaniak sem különbek! Egymásnak adva a tapasztalatainkat egyszer csak rátaláltunk a színházra ahol remek színészek játszottak. A színház megbabonázott! Az épület is csodálatos és nekem a SZÍNHÁZ, így csupa nagybetűvel ma is a Szegedi Nemzeti. Itt is sok Szovjet darabot játszottak, amik ma már klasszikusok. Ilyenek voltak: a Borisz Godunov, a Dohányon vett kapitány, Igor herceg, Bachcsi szeráji szökőkút és sorolhatnám. Sok operettet és operát játszottak a színházban, a Rigolettót háromszor nézem meg és még ma is megdobogtatja a szívemet, ha meghallom valahol felcsendülni az ismerős dallamot. Ahogy lehetett rögtön vettem bérletet többed magammal és mindent megnéztem, ami a műsoron szerepelt, nem volt elveszett jegy. Ha, nem tudtunk elmenni a pénztárba be lehetett váltani a bérletet jegyre, amikor visszakaptuk a bérletet azzal, újra belógtunk és megnéztük többször is a kiszemelt darabot. Az sem volt baj, ha állni kellett. Bérletünk mindig páholyba szólt ott egy kicsit lehetett késni a kabátot nem kellett leadni, ami fontos volt lehetett pompázni a bordó bársony környezetben. Sok szép ruhánk nem volt, de a többi lány mindig szépen felöltöztetett bennünket. Sokszor minden ruhadarab másé volt, amit felvettem magamra. A közönség megtisztelte a társulatot eleganciájával a diákok is igyekeztek rendesen kinézni. Egyik alkalommal szerepelt Szegeden a híres Mojszejev tánc együttes. Lehetetlen volt rá jegyet kapni, sokan voltunk a színház előtt, akik mindenképpen meg akartuk nézni ott tolongtunk a bejáratnál. Amikor megkezdődött az előadás benyomtuk az ajtót és a földszinti zsöllyék között megtöltöttük a járható részeket. Állva néztük végig és hatalmas tapssal köszöntük meg a csodálatos élményt. Két évvel korábban el sem tudtam volna képzelni ilyen csodát. A színház meghatározó lett és maradt az életemben a mai napig.

 Néhány lányért eljöttek a szülei, de legtöbbünk egyedül utazott haza, ami kellemesen izgalmas volt .Nagy hanggal csivitelve búcsúzkodtunk címeket cseréltünk, hogy a nyár se teljen el úgy hogy nem hallunk egymásról. Otthon már vártak a szüleim és a fiúk is hazajöttek Berettyóújfaluból, a kollégiumból. Mindenki tele volt élménnyel. A nyarat otthon töltöttem nem mentem dolgozni pedig jól jött volna egy kis apró pénz, nem volt hova menni. Egész nyáron, amikor nem volt otthoni feladat, bandáztunk a fiúkkal és nagyokat nevettünk. Sújtó Sanyival, Kéri Jancsival sülve-- főve együtt voltunk meséltük az élményeinket. A nyárnak az a tulajdonsága, hogy gyorsan elszalad. Akár milyen rövid volt mindenre jutott időm. Segítettem a ház körül és egy hétre elmentem Tótiba Juliska nénémhez. Juci még általánosba járt és biciklivel vagy, gyalog ment Szakállba, iskolába három kilométert, ha esett, ha fújt. Nyáron persze ő is otthon volt jókat beszélgettünk, játszottunk, közben legeltettük a teheneket. Kaptam egy nyári ruhaanyagot, kék vászon, nagy fehér virágokkal, amit az akkori divatnak közel megfelelően varrt meg egy geszti varró nő. Apámnak nem volt olyan munkája, ami pénzt hozott a házhoz annyi pénz mégis előkerült, hogy ki tudtuk egészíteni a stafírungomat néhány fehérneművel. Ezeket is otthon varrták, de mégis csak volt valami. A nagy buggyos bugyikat lecseréltük a divatos bunda bugyira, aminek valamivel rövidebb szára volt. Anyám már teljesen bele törődött, hogy nem vagyok otthon Apám, pedig büszke volt rám, hogy tanulok. Geszten elismeréssel beszéltek róla ,hogy ott maradtam Szegeden „bírom az iskolát „ Ha kérdezték Ilus miért jött haza azt mondtam beteg volt, 1950 ben ha titkuk volt az embereknek meg tartották maguknak – sohasem lehet tudni alapon - .Apám a maga szorgalmas és csendes módján biztosította számomra a tanulást. Nem tudom, hogy csinálta, de mindig meg volt ami kellett. Mielőtt visszautaztam, mint már említettem elmentem Juliska nénémhez gyalog, a csillag laposon keresztül az erdő mellett. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül mentem, kicsit féltem, olyan kihalt volt a határ alig lehetett embert látni. Korábban mikor mentünk anyámmal szénát forgatni, vagy gyűjteni mindig sok ismerős ember volt ezen a részén a határnak. A Körösön nem a hídnál mentem át, mert nagyot kellett volna kerülni, hanem az egyik gátőr átvitt a vízen csónakkal. Juliska néném haragudott, hogy elengedtek egyedül. Nem sokkal korábban kezdett járni Debrecenből egy távolsági busz Gesztig. ami érintette a Komádi hidat ahol megállt .Nem engedtek el hazafelé egyedül a réten keresztül, hanem a hídig elmentem gyalog és ott buszra szálltam. A három km utat hamar megtettem, a hídnál volt egy kocsma, amit gesztiek üzemeltettek . Várnom kellett, elfáradtam ,mezítláb voltam nem is vittem magammal cipőt a legelőre nem kellett. .Bementem a kocsmába és leültem, oda jött hozzám az asszony, kértem egy pohár vizet, amit nem kaptam –Bagdiak voltak –végig nézett rajtam és azt mondta, hogy ott nem várhatom a buszt, ahogy kinézek, menjek ki! Még ma is, ha valami megaláztatás ér ez jut eszembe! Kimentem, leültem egy kőre és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Ezzel még nem lett vége a tortúrámnak. Megjött a busz felszálltam akkor már sírni tudtam volna a mezítlábam miatt és szidtam magam miért nem mentem haza is gyalog. Bedugtam a lábam az ülés alá, hogy ne lássa senki. Egy idő után mellém ült a kalauz és egészen addig, amíg mellém nem ült, egy felszálló asszony Zsadányban macerált, hülyeségeket, dumált ajánlatokat tett, alig tudtam tőle megszabadulni. Amikor végre Geszten leszállhattam a buszról egy trappban szaladtam hazáig és megfogadtam, hogy nem megyek el többet egyedül. Augusztus végén összecsomagoltam a nyáron szerzett holmikat és elindultam Szegedre. Csupa izgalom voltam az úttól és az osztálytársakkal való találkozástól. A vonaton összeverődtek a diákok, akik a környékről utaztak valamelyik nagyvárosba. Viháncoltunk nagyokat nevettünk, megbotránkoztatva az idősebb utasokat. Mire kezdtünk leszállni címeket cseréltünk és egy ideig leveleztünk. Annyi paraszt gyerek még sohasem járt középiskolába, mint akkor és ezt mi nagyon élveztük.

. Méla egyhangúságban teltek a napjaink, már azt gondoltuk, hogy a bizonyítványosztás lesz a legnagyobb esemény a szünet előtt. Ilyenkor a vihar előtti csendet mindig nagy földindulás töri meg. Most is ez történt április végén vagy május elején, amikor teljesen váratlanul megjelent a kollégium udvarán 10 fiatal rendőr! Megszállták a területet, lezárták az apácák felőli részt az ott létükkel, és nekünk megtiltották, hogy oda menjünk a demarkációs vonalhoz. Az senkit nem zavart, hogy addig sem mehettünk át, nem tarthattunk semmilyen kapcsolatot, nem szólhattunk hozzájuk. Végre egy kis balhé! Hamar megtudtuk mi az oka a nagy felhajtásnak! Azon az éjszakán az összes apácát teherautókra, rakták csupán a személyes holmijukat vihették magukkal és elvitték őket! Azt, hogy hová nem tudtuk. Később hallottuk ,hogy a Dunántúlon szélnek eresztették őket, hazamehettek! Ebben nem vagyok egészen biztos ,mert akkor kezdődtek a kitelepítések .Minden esetre nekünk nagyon izgalmas volt az új helyzet. A csomagokat és mindenféle szent dolgokat az ablakokból dobálták le a rendőrök, a belső udvarukra, valójában mi nem láttuk csak hallottuk az eseményt. Egy bőrönd leütötte szent Ferenc fejét, aki vigyázta korábban a rendet egy szépen gondozott kert közepén. Amikor minden tiltás ellenére bementünk másnap az épületbe csak a feldúlt szobákat és az élet nyomait láthattuk csupán. Az apácák nem voltak sehol. Ilyen lehetett a középosztály „ a burzsujok „ kitelepítése is, amiről én csak 56 után hallottam. Akik nem voltak részesei az atrocitásoknak azok elől igyekeztek a részleteket a lényeget eltitkolni. A rendőrök ott maradtak egész héten át őrizték a zárdát, tőlünk! Természetesen nem bánták, jó elfoglaltság volt udvarolni a sok csinos kis csitrinek. Minden esetre lanyhult a figyelmük, amit mi ki használtunk. Nem látták hova megyünk, mit csinálunk. Bebolyongtunk az egész izgalmas házat, amit eddig csak kívülről láthattunk. Keresgéltünk kutattunk minden fiókot kihúztunk!A valóság az volt, hogy hímző fonálon, néhány ott felejtett szentképen kívül semmit sem találtunk. A könyveket halomba rakták és elvitték. Volt, aki megcsípett egy énekes könyvet, bibliát nekem már nem maradt semmi. A geszti könyvégetésre emlékeztetett engem, ami rossz emlékként maradt bennem a mai napig. Szerencsére itt nem volt égetés, de gyanítom, hogy bezúzás igen. Találtam egy szűz Máriát ábrázoló szent képet, amit ennyi év után is őrzök a legrégebbi szakács könyvemben. Érdekes ,hogy sohasem éreztem, hogy rossz helyen tartom, amikor meglátom, mindig ez a nap jut eszembe. Bolyongtunk a nagy házban egy két napig nem az volt érdekes, amit találtunk, hanem az, hogy egyáltalán bemehettünk. Megtaláltuk azt az ablakot is ahová a padlásról bekukucskáltunk. Ahogy eltelt pár nap kitiltottak bennünket a zárda szobáiból azzal, hogy majd a nyáron eldöntik, hogy megkapjuk e azt a részét is kollégiumnak vagy sem . Az igazi hasznot számunkra az jelentette, hogy ott maradt az éléskamrában a sok finomság a soha nem látott ennivalók édességek finomságok tömkelege! Amikor birtokba vettük sikerült elcsórni belőle néhány darab csokit, nagydoboz mogyoró krémet. Minden lánynak gyomor rontása volt egy hétig a sok szokatlan finomságtól. A következő hetekben azt ettük, amit akkor az apácák konyháján találtunk. Azokban az ínséges időkben valóságos kincs volt az ennivaló. Ahogy csillapodott az első napok izgalma feladatot is kaptunk. A hangulatot kellett kipuhatolni az alsóvárosi templom körül. Az addig tiltott helyekre most parancsra kellett elmennünk. Otthon a szobákban gyakoroltunk mit kell kérdeznünk, hogy kell viselkednünk. Julcsi, Korponai, Busa Ida mentünk együtt. Már a gyakorlásnál majdnem botrányba fulladt a dolog. Ketten ültek a vaságyon ketten a másik oldalon mintha gyóntató szék lenne és kérdezgettük egymást miközben fetrengtünk a nevetéstől az ágyon. Vasárnap elindultunk felderítő utunkra. A kiválasztás is rossz volt, mert többen reformátusok voltunk azt sem tudtuk, hogy kell keresztet vetni. Elmentünk a közeli alsóvárosi templomhoz ahol beszédbe elegyedtünk az ott lévő öregasszonyokkal, akik hamar kitalálták, hogy a közelben lakó kollégisták vagyunk. A beszélgetés végére ők többet tudtak meg tőlünk, mint mi tőlük. Számunkra csak az derült ki, hogy azon a hétvégén nem tartottak misét, mert a szerzeteseket is elvitték és a papok egy részét is. Azt mi is láttuk, hogy nagy volt a felháborodás nem tetszett a lakosságnak, azon a környéken sok volt a vallásos ember, biztos máshol is. Eltébláboltunk egy darabig, és amikor visszamentünk már koránt sem voltunk olyan vidámak. Az érdekesség is veszített a fényéből. A hozzánk vezényelt tíz rendőrt lecserélték azt mondták azért, mert túl sokat megengedtek nekünk, és az udvarlásba is jobban belelendültek, mint kellett volna. Meg tiltották nekünk is hogy az udvaron ugráljunk. A tanulásra senki sem figyelt, közeledett az év vége és úgy döntöttek központilag, hogy hamarabb befejezzük az évet. A bizonyítványt csak szeptemberben kaptuk meg addig csak egy igazolást, hogy befejeztük az első osztályt és felvételt nyertünk a második osztályba. Mi, akik az elsőt végeztük még nem mentünk nyári gyakorlatra a nyarat otthon töltöttük . Óriási izgalommal készültünk a hazautazásra! Mindent haza kellett vinni, mert senki sem tudta hol fogunk lakni a következő évben. Így, aztán kis dunna párna bele a zsákba és vitte a posta Gesztre. Csak a kis batyuba kötött holmit vittem a kezemben, mert bőrönd az nem volt.

 Karácsonyra kaptam egy zöld mintás flanelruhát, Geszten varrták nem éppen a legújabb divat szerint, de új volt és az egyetlen jó ruhám. Egyik este, már jó idő volt, mentünk vacsorázni a szokásos módon rendetlenkedve egymás haját huzigálva, nem kapcsolódtunk be a mozgalmi nótázásba. Mivel az én hangos kacagásom hallatszott legjobban nevelőnőnk kiszúrt és visszazavart a szobába azzal , hogy nem kapok vacsorát. Amikor dúlva - fúlva felértem a meleg cserép kályha elé álltam melegedni. Azon morfondíroztam mit fogok enni. A lányok jöttek ,hogy menjek az étterembe, mert vacsora megvonással nem büntethetnek. Mondtam most már nem megyek, inkább éhezek ! Akkor vették észre, hogy füstöl a ruhám alja, hátul. Mérgemben nem vettem észre, hogy a kályha ajtóhoz ért és elkezdett parázslani. A lányok elrángattak a kályhától eloltották a parazsat, én pedig elkezdtem bőgni és hisztizni. Este az egész szoba azon fáradozott, hogy segítsen megvarrni – foltozni – az egyetlen jó szoknyám alját, felhasználva hozzá az övem egy darabját. Nem mondom, hogy tökéletes lett, de azt a telet már kibírta. Vigasztalásként az egyik nevelő felhozta a vacsorámat azzal elmúlt tartós szipogásom. Ahogy haladtunk a tavaszba a Szentháromság úton pompáztak a gesztenyefák, gyönyörű volt az egész hosszú út. Villamos csak a velünk párhuzamos úton járt itt minden csendes és biztonságos volt. Személyautót, akkor még csak mutatóban lehetett látni a városközpontban, már ahová beengedték őket. Szerettünk a Kárász utcán sétálni, kiülni a Dugonics téri székekre a szökőkút közelébe, ahol a madaraknál csak a diákok voltak többen. A fiúk körbe csicseregtek bennünket de randevúra akkor még nem került sor, legfeljebb jókat nevetgéltünk velük. A kollégium belső udvarán is kizöldültek a fák, a végzős tanító lányok kitalálták, hogy csináltassunk közös csoportképet, amin ha lehet, mindenki legyen rajta ,tanárok szakácsok, takarítók és mi diákok apraja nagyja. Padokat hoztunk, amire az apróbbak felálltak a nagyok pedig elől félre dűlve ültek gondosan lehúzva a szoknyájukat nehogy kivillanjon a bokájuk. Mindenki nem lett rajta a képen a lényeget mégis tükrözi, azt mutatja, hogy így néztünk ki 1950 tavaszán, amikor mi is és a Rákosi rendszer is bontogatta szárnyait. Mindenki vett a letakart kamerával „itt repül a kismadár „módszerrel készült képből. Esemény volt, erről beszéltünk egy hétig előtte, utána. Két kis idétlen copfomat ezen a tavaszon kezdtük megkurtítani. Dauerra nem volt pénzem, ha szép akartam lenni újság papírral becsavarta valaki. Julcsi tudott ügyesen megszépíteni bennünket miközben nagyokat nevetett. A hajvágáshoz otthonról engedélyt kértem, a válasz az volt, hogy meg ne próbáljam! A nagy színes masni kiment a divatból, a nélkül pedig nem mutatott kis vékony copfom semmit. Év végén a tiltás ellenére, már rövid hajjal mentem haza. Akkor ez valóságos lázadásnak számított. Az életünk mégsem csak ebből állt a tanulásra is rá kellett hajtani. Akinek 2, es osztályzata volt felajánlást tett miből mennyit javít. Az nem volt baj, ha minden nem sikerült, aki év végére legtöbbet javított dicséretet kapott. Osztályfőnökünk Eta néni azt sem tudta, hogy védjen meg bennünket a tanárok zaklatásától, mert mi annak vettük az egyre sűrűsödő feleléseket a dolgozatokról nem is beszélve. Voltak persze apróbb trükkjeink. Tudtuk, hogy Székely tanár úrnak kedvence Kati barátnőm, amit igyekeztünk kihasználni. Az „öreg „fizikai kémiát és labort tanított, nagy füzetbe írta, hogy milyen anyagokat adott nekünk vizsgálatra név szerint felsorolva az osztályt. Mielőtt leadtuk az eredményt, Katit küldtük elsőnek, amikor megnézte a Kati eredményét valaki mindig a tanár mögé állt, és amíg ők lehetőleg hosszan diskuráltak, kileste a látható eredményeket. Kati be volt avatva és hosszan beszélgetett a tanár úrral, aki el volt tőle varázsolva. A fiúktól a Laboros napokon nem voltunk elkülönítve, remekül megvoltunk. Állandóan mentek az ugratások. Az egyik fiút –talán a kis Virágot –azzal ugratták, hogy eltörte a benzol gyűrűt! Egészen addig ment a móka, amíg sírva nem ment valamelyik tanárhoz, hogy biztosan nem ő volt csak rá fogják! Ettől kezdve Benzolnak hívtuk. A labor ablakból láttuk, ahogy beindult a tavaszi zsongás a templom kertben, lehet, hogy nem is szerelmi légyott volt a bokrok mégis hol itt, hol ott mozogtak a pároktól. Néha fel kiabáltak, hogy menjünk a francba, lehet nem is annyira az intimitást, mint az üzletet féltették, ami akkor még szigorúan tiltott volt.

 Rettegett tanárunk Tibi bácsi, aki akkoriban 35-36 éves lehetett matekot tanított. Félévi teljesítményemet látva, kihívott felelni a táblához persze ilyenkor a magasságom erősen lecsökkent. Mivel, nem tudtam meg oldani a példát ő javaslatot tett „ Bagdi kisasszony, jobb lenne, ha haza menne libát legeltetni, maga ezt soha nem tudja megtanulni„. Igaza volt, nem lettem kiváló matekból, ha nehezen is valami csak meg maradt a fejemben. Az elmúlt 50 évben elég gyakran voltak rém álmaim olyan, amikor felelek, a táblánál nem tudok semmit, szakad rólam a víz és Tibi bácsi dörmögi a szentenciáit. A libalegeltetést mégis meghagytam másnak, maradtam. Az volt a szerencsém, hogy a Népi kollégiumok időszakát éltük, amikor egy éves gyors talpalóval is lehetett érettségit tenni és utána egyetemre menni. Kiadták az igazgatóknak, hogy akit lehet, tovább kell engedni, mert mégis többet lehet négy év alatt tanulni, mint besűrítve az anyagot egy évbe. Egyébként pedig kellettek a káderek az újra indított iparba. Másik rettegett tanárunk Kovács Endre egyetemi tanár, aki nem ismerte csak az egyest és az ötöst na, ebből természetesen több lett az egyes! Az osztály, jelentős része, ebbe a kategóriába tartozott. Modora olyan volt, mint aki megszólalni is utál ilyen kis paraszt senkik előtt. Mélységesen lenézett bennünket, most azt mondanám Havas reinkarnáció. Szerves kémiát, technológiát és labort tanított. Volt vele egy máig húsba vágó beszélgetésem, amikor nem tudtam megszólalni. Laborban dolgoztunk valamit kérdeztem tőle meglátta a feketén virító körmeimet, ami elismerem nem volt szép látvány. Elmagyarázta olyan, le van szarva a világ stílusban, hogy addig nem lesz belőlem vegyész, amíg meg nem tanulom, hogy nemcsak a lombik és a főzőpohár legyen tiszta, hanem a kezem is! Akkor ott szerettem volna elsűlyedni szégyenemben, de amit mondott egy életre megtanultam. Nála sohasem tudtam kettesnél jobb lenn. Sok sztorink lett még vele négy év alatt. Amikor megkaptuk a félévi bizonyítványt haza utazhattunk egy hét tavaszi szünetre. Meg nem buktam semmiből, de nem is a geszti bizonyítványom másolata lett. Nem vittem haza, mondtam, hogy nem vihettük el a kollégiumból, ott írta alá az igazgató nő. Aminek ez a része igaz volt, de haza lehetett volna vinni. Nem akartam, szégynlettem, hogy nem vagyok kitűnő, aztán ezt megszoktam. A húsvétot nem ünnepeltük, a klerikális csökevényekkel nem azonosulhattunk ezekben az években. Szeptember óta ez volt az első alkalom, hogy hazautaztam. Ilusnak volt még ott néhány apró holmija, amit összeszedtem és azt is haza vittem. Otthon elmondtam mindent, ami történt, bár írtam már róla, de élő szóban mégis más. Nem mentem el hozzájuk, hanem üzentem, hogy jöjjön el érte. Szüleim tudták, hogy ha találkozunk, összeveszek velük. Apám, nem helyeselte, anyám nekem szorított, hogy csak mondjam meg a véleményem. Azt hiszem Ilus sejtette mi vár rá nem jött el, az anyját küldte, aki nem járt jobban, mint a lánya! Amikor észrevettük, hogy jön, mondtam Anyámnak, menjen ki, egyedül akarok beszélni vele. Éppen leves tésztát nyújtottam olyan vehemenciával, hogy mire beért kész is lettem vele. Anyám kiment, de hallgatózott az ajtó előtt. Ahogy belépett nekiestem, hogy „nem szégyelli magát, hogy mert eljönni hozzánk nagyon vastag a bőr a képén azok után, amiket irt az igazgatónak! Képzelje, elmondta nekem mi állt a levélben! Hogy merészelt rosszat mondani az Apámról, aki százszor különb mit az ö férje! Mit szólna hozzá, ha elmondanám Geszten, hogy a lánya nem beteg, hanem, hülye tanulni! Majd én meg mutatom, hogy leszek olyan hasznos tagja a társadalomnak, amiről ők nem is álmodnak! Hirtelen tele lettem öntudattal és önbizalommal, pedig nem sok okom volt rá. Nem tudott megszólalni, mert erre nem számított! Oda hajigáltam neki a csomagot és elvi-harzott. Ettől kezdve, amikor véletlenül találkoztunk, rá sem néztünk egymásra a faluban nem mondtuk el az incidenst megígértem, be is tartottam. Ilus otthon maradt, én a szünet után visszautaztam és igyekeztem legalább annyit tanulni, hogy ott maradhassak az iskolában. Az igazgatónő soha többet nem hozta szóba a történteket. Maradtam és nagyon jól éreztem magam. Felnőtt koromban fogtam fel, hogy mit köszönhetek neki. Az egész későbbi életem azon múlt, hogy ő mit tesz. Ha egy vonalas káder, aki a rendszer abszolút híve simán elküldhetett volna, akkor teljesen más irányt vett volna az életem. Emberséges volt, és amiket rám acsarkodtak a levélben az nála pozitív értelmezést nyert. Nincsenek véletlenek! Egész életemben, amikor szükségem volt rá mellém állt valaki és egyengette a sorsomat. Amikor már tehettem igyekeztem én is segíteni. Az ember sohasem tudja annak megköszönni a segítséget, akitől kapja, különösen, ha később tudatosul benne, de másokon segíthet, ha módja van rá. Lassan tavaszodott és kezdtük igazán jól érezni magunkat .Tizenöt évünk magaslatán állva mi voltunk „A” középiskolások, a nagy lányok túl nagy szabadságot nem kaptunk, de amit lehetett azt kihasználtuk . Azt, hogy naponta kétszer gyalog tettük meg az utat az iskoláig és vissza, szerencsének fogtuk fel, ezzel is nőtt a kimenőnk, a képzősök, csak át mentek az udvaron az utcára sem kellett kimenniük. A vissza út egész véletlenül mindig hosszabbra sikerült. Amikor csak tehettük végig gyalogoltunk a belvároson, ahol nagy volt a nyüzsgés. Az utat végig vihogtuk, sokszor azt sem tudtuk min nevetünk, de a nevetés és a huncutság lételemünk lett. Mindig éhesek voltunk pénzünk sohasem volt, ha nagy ritkán kapott valaki otthonról egy tízest az volt a csúcs! Ilyenkor vettünk egy fél vekni puha kenyeret és azt ettük végig az utcán. Finomabb volt a legjobb süteménynél, amihez csak akkor jutottunk hozzá amikor valamelyikünk csomagot kapott otthonról. Az ilyen jeles napon körbe kaptuk az illetőt és jó, ha tudott enni valamit a saját csomagjából. Egyszer, az egyik lánynak a fehér tornacipő pucolásához küldött „cinkveis „nevű fehér por rászóródott a süteményére mi azt hittük porcukor, csak amikor meg ettük derült ki mi volt valójában. Velem is elő fordult, hogy egy hétig hordtam a vadonatúj tornacipőm, amikor az orrában rátaláltam a megviselt tíz forintosra! Természetesen így is sikerült elkölteni. Köztünk a gazdagság netovábbja az volt, ha valakinek nem egy, hanem két ruhája volt.

 Az iskolában kezdtük magunkat egyre inkább otthon érezni. A titkok, titka és a felvágás helye végig a labor gyakorlat maradt. A labort szerettem, különös hangulata volt. A szagokat, a jövés, menést, analitikát, mindent, amit elkezdtünk tanulni. Mindez olyan ismeretekhez juttatott, amiről félévvel korábban fogalmam sem volt. A vizsgálatok eleinte abból álltak, hogy ha összeöntünk két fehéret lesz belőle piros vagy sárga .Esetleg fordítva is lehetett, és ebből következtettünk milyen elem lehet benne. Geszten még kémcsövet sem láttam, itt pedig, fél év alatt meg ismertem a labor eszközök széles skáláját. Bürettákat, pipettákat különböző lombikokat, főző poharakat, na és a jól hangzó Liebig hűtő, Büchner tölcsér, Techlu égő Bunsen égő stb . stb. Műszereink nem voltak, mindent hagyományos módszerekkel vizsgáltunk. Talán az analitikai mérleg volt a legfinomabb szerkentyű az egész házban. Első évben sót, vas szulfátot, réz szulfátot kristályosítottunk, kandlis cukrot csináltunk. Nagy szó volt, amikor ki tudtuk mutatni indikátor papírral a savas lúgos kémhatást, PH értéket. Roppant élveztem az egész kísérletezgetést. A nagy laborban, minden évben az elsősök kezdtek. Olyan magas beépített asztalokkal volt berendezve, hogy a magam fajta másfél méteres mélynövésű gyerek alig érte fel a munkalapot ahol dolgozni kellett. Bárszékhez hasonló titráló székeken kuporogtunk, amikor valamit csináltunk, de az olyan kevés volt, hogy egymás alól kapkodtuk el. Ablakaink a Rókusi templom kertjére néztek, ahol mindig akadt látni való, egy két szerelmes pár akiket kilehetett figyelni. Első évben nem nagyon figyeltünk a kinti világra lekötött bennünket a sok újdonság. A gyakorlatok egész naposak voltak, hogy amit elkezdtünk azt betudjuk fejezni, vagy olyan állapotba hozzuk, hogy át vészelje a hetet amíg újra jövünk. Jó volt, hogy megbeszélhettük kinek hogy sikerült. A fehér keményített köpenyek a nap végére úgy néztek ki, mint amit a kutyák szájából húztak ki. Az első napok ijedtsége után hogy mi lesz velem itt, eszembe sem jutott átmenni másik iskolába. Ahogy az idő telt az osztály egyre jobban összeszokott, Ilus a másik geszti lány, vissza húzódó kevésbé szeles gyerek volt, mint én. Nem nagyon volt barátnője, mi otthon sem barátkoztunk itt sem. Nekem ez nem tűnt fel, mert akkor én már mindenben benne voltam és a legjobb barátnőmmel Janiga Katival sülve, főve együtt voltunk. Kati jobb tanuló volt, mint én, ha szükségem volt rá segített nekem. Ilus orrolt rám hogy nem segítek neki, nem foglalkozok vele. Még gyengébben ment neki a tanulás mint nekem. Nem érezte jól magát és karácsonykor azzal ment haza, hogy beteg az Anyja, és azért nem jött vissza a félévi bizonyítványosztásra sem. Mi többiek ekkor mehettünk először haza, január közepe táján, év eleje óta. Engem nem nagyon izgatott Ilus, el voltam foglalva a magam dolgával. A bizonyítványosztáskor, kiderült, hogy Ilus több tantárgyból megbukott, ő már ezt előre tudta azért ment haza. Az én bizonyítványom sem lett valami rózsás, meg nem buktam, de súroltam a határt az akkor 1-- 7 ig osztályzat alsó skáláján. A háború utáni évek zűr zavara, a falusi iskola osztatlan osztályos egy tanítós oktatása meglátszott a tudásomon. Hiába voltam kitűnő Geszten az bizony nem sokat ért szegeden az egyik legkeményebb szakiskolában. Egyetemi tanárok tanítottak bennünket sok tantárgyból, megsértődtek, ha mi nem tudtunk annyit, mint az egyetemisták. Hát én nem tudtam. Ahogy megkaptuk a bizonyítványt hazautazás előtt hivatott az igazgató nő, hogy beszélni akar velem, meg voltam szeppenve, mert úgy tudtam, hogy akkor éppen semmi rossz fát nem tettem a tűzre. Nagyon szép szimpatikus asszony volt, akit úgy gondoltuk biztos a kommunista párt helyezett ebbe a fontos funkcióba. Mindig kedves volt velünk, ám szigorúan megkövetelte, hogy utasításait a nevelők szigorúan végre hajtassák velünk, amit meg is tettek. Alig találkoztam vele, azért vert ki a veríték. Amikor bementem az irodába láttam, hogy egy levél van a kezében. Azt hittem a szüleimmel van valami baj. Hamar kiderült, nincs semmi baj, velük illetve mégis van csak olyan, amire nem gondoltam! Leültetett és elkezdett kérdezgetni, mit tudok Ilusról. Elmondtam, amit tudtam, hogy talán beteg ő, vagy az anyja azt írta anyám nekem. Kérdezősködött még a családról és oda adta a levelet, amit a kezében tartott, hogy olvassam el. A levelet az Ilus anyja írta az igazgató nőnek, amiben az állt benne, hogy nem jön vissza a lánya, mert beteg és egyébként is én elhanyagolom, nem segítek neki a tanulásban azért lett rossz az eredménye. Nem csodálkozik rajta, mert én eredendően gonosz vagyok a szocializmus ellensége. Az hogy ilyen vagyok nem csoda, mert az apám is köpönyegforgató, aki kilépett a kommunista pártból, mert azt mondta, hogy ő nem ilyennek gondolta a párt irányítást, ami szerinte rossz irányba megy. Az ilyen ember gyerekének szerinte nincs helye a városi iskolában, mert nem lesz rendes ember belőle. Súlyos vádak voltak ezek 1949 telén, amikor elkezdődött a társadalom átformálása az Orosz minta szerint .A pontos szöveget nem tudtam megjegyezni. Amikor felfogtam, hogy ez mit jelent számomra elfehéredtem, vizet kaptam, amikor magamhoz tértem úgy elkezdtem sírni, hogy alig tudott megvigasztalni az igazgatónő. Kérdezte szeretek e ott lenni és tanulni, mondtam, hogy mindig arra vágytam, hogy tanulhassak, igaz nekem is nehezen megy, de majd összeszedem magam! Mondtam nem igaz, hogy az én apám rossz ember, ő a legjobb ember a világon. Meg járta a frontot megsebesült most mezőőr a faluban. Az igaz, hogy kilépett a pártból, mert nem értett egyet a vezetőkkel. De arról ő nem tehet, hogy mi van a faluban és én sem. Látta a kétségbe esésemet azt mondta ne szóljak senkinek a levélről. Ha megígérem, hogy összeszedem magam, jobban tanulok, nem kell ott hagynom az iskolát és a kollégiumot sem. Arra kért legyek különb, mint a levél írója, szedjem össze az Ilus holmiját és küldjem haza postán. Mindent megígértem és meg is csináltam. A levelet előttem összetépte azt mondta ez a levél sohasem volt! A lányok segítettek a nagy zsákot kicincálni a postára mindent haza küldtem neki. Közben persze dúltam fúltam, hogy a szemét nem tud tanulni és azt akarja, hogy én se tanulhassak. Fentem a fogam, hogy amikor alkalom adódik, megmondhassam a magamét az anyjának. Arról pedig visszatekintve, meg vagyok győződve, hogy az őrangyalom irányított a kedves igazgatónőhöz, aki ettől kezdve különös szeretettel figyelt rám. Azt hiszem jót tett nekem az a levél! Nehezen ment nekem is a tanulás, ráadásul született” szelességem,” amivel áthidaltam a pontosságot és a felületességet nem tett jót nekem. Kapkodtam, össze csaptam a tanulást, sokat dumáltam, ha kellett, ha nem. Tanáraink nem voltak elnézőek. Aki sorozatban gyengén produkált annak megmondták, hogy hol a helye.