Ahogy Flóri elment katonának, maradtam, azokkal a lányokkal, akikkel együtt dolgoztunk. Kezdtem magam egy idő után jól érezni velük . Valójában nem tudtam felfogni, mit jelent a teljes elkötelezettség . Vettem gyűrűt, mert spórolni én tudtam jobban és eljegyeztük egymást. Az aranyat nem pocsékolta az állam kispolgári flancra, 6 karátosak voltak a gyűrűk . Sokszor le kellett vennem a laborban, mert a feltáró savaktól azonnal bebarnult .Nem számított akkor , hogy milyen értékes, nekünk az volt . Minden esetre, elköteleztük magunkat, ami akkor azt jelentette, hogy mással nem lehetett volna szórakozni. Nekem viszont volt egy kis szabadságom. Jártam a fiatal csapattal moziba. Sokszor annyi pénzünk volt csak, hogy a mozijegyet ki tudtuk fizetni. Gyalog mentünk be a hét kilométerre lévő városba és jöttünk haza. Ősszel felfedeztük a színházat, aminek nagyon megörültem. Szegeden, hozzászoktam a színházba járáshoz ami hiányzott. Azon soha nem gondolkoztam, hogy Szolnok kisváros Szegedhez képest. Természetes volt számomra, hogy olyan amilyen. Mindenképpen város volt és én akkor, mindent Geszthez mértem, a falumhoz. Maradt a szoros kapcsolatom a szüleimmel, sőt nyugodtam mondhatom, kiegyensúlyozottabb lett. Gyakrabban jártam haza, mint Szegedről és, ahogy telt az idő kölcsönösen kisegítettük egymást. Sokszor kaptam ennivalót otthonról én pedig pénzt adtam, amikor tudtam. Visszatérve a városhoz kezdtem megszeretni. Igaz a lakótelep kopár volt a frissen ültetett csenevész fák azonban hamar nőttek és valamivel mindig szebb lett a környezetünk. Meg alakítottunk a színjátszó csoportot, ahol én is felléptem a néptánc csoporttal és egy színdarabban is szerepeltem. Remekül éreztem magam a próbákon ahol sokat játszottunk jó volt együtt lenni. Flóri egyszer jött haza a katonai eskütétel után és lassan közeledett a karácsony és az új év. Kitaláltuk, hogy a szilvesztert együtt töltjük, elmegyek hozzá Rétságra. Az elhatározást tett követte, amit megkellett szervezni. Felutaztam Pestre a Flóri nővéréhez Marikához, akit a családból először ismertem meg. Az ő férje katonatiszt volt a Buda őrsi laktanyában szolgált és a faluban laktak egy lepukkant házban. Minden esetre úgy alakult, hogy egy napot náluk töltöttem és csak másnap tudtam elindulni Rétságra . A hangulatom nem volt a toppon már az indulásnál sem az utazás pedig körülményesnek ígérkezett. Marika férje elkísért és felrakott a buszra, amivel dél körül megérkeztem Rétságra. Mindenki leszállt, mindenkit vártak csak engem nem várt senki. Fogalmam sem volt, mi történhetett, hogy Flóri nem vár. Éppen olyan egyedül éreztem magam, mint amikor Szolnokra érkeztem. Azzal a különbséggel, hogy azt sem tudtam kihez forduljak. Valaki megsajnált és megmondta ki a parancsnoka kit próbáljak megkeresni a laktanyában. Nagy nehezen órák múlva előkerült és elmondta, hogy bizony az én kedves vőlegényem a fogdában senyved, mert előző este kimaradt. Nem volt ez ennyire egyszerű. Valójában kiszöktek hárman a kerítés alatt, és elmentek az egyik fiú szüleihez disznótorba. Nagyon jól érezték magukat, elfelejtettek időben visszaszökni. Természetesen berúgtak és a kerítésnél már várták őket. Az pedig meg sem fordult az én kedvesem fejében, hogy én megyek hozzá látogatóba. Nem tudtam bosszankodjak vagy sírjak. Egész nap egyedül kóboroltam a laktanya körül, míg a parancsnok megszánt és megengedte, hogy bemenjek a laktanya területére ahol legalább letudtam ülni. Nem engedte ki Flórit a fogdából. Engem jobban büntetett, mint őt, mert nem tudtam vissza utazni Pestre. A busz nem közlekedett, mert szilveszter este volt. A laktanya területén volt a nőtlen tiszti szálló ahol a parancsnok lakott. Azt ígérte másnap kiengedi, Flórit a fogdából én pedig aludjak az ő szobájában, mert ő nem lesz otthon megy bulizni. Nagy nehezen, idáig eljutottam, hogy fedél lett ismételten, a fejem felett. Amikor megláttam a szobát, elsírtam magam, vigasztalt, hogy itt nem fog senki zavarni ne féljek. Abba biztos voltam, hogy nem zavar senki, csak hát nem ezért jöttem. Elment én körbe néztem. Olyan koszos helyen még soha nem jártam. A rendetlenség csak egy dolog volt, az ágyon lévő ágynemű fekete színéhez képest. Szerintem mióta a laktanya felépült nem cserélték le. Arról szó sem lehetett, hogy lefeküdjek. Ültem a szobában lévő egyetlen széken és sírdogáltam. Nem volt a fickónak még egy rádiója sem, amit hallgathattam volna. A hosszú folyosó végén gyűlt össze az ismerős társaság mulatni ahol valakinek eszébe jutott, hogy hívjanak át engem is. Eljött értem az egyik feleség, és ha nem is voltam feldobva az ötlettől mentem vele. Jobb volt társágban lenni, mint ülni egy koszos idegen szobában egyedül . Egyszer mégis eltelt ez az emlékezetes szilveszter éjszaka és reggel 8 óra körül kiengedték Flórit a fogdából. Az volt a szabály hogy nem lehetett a laktanya udvarán szétszéledni, hanem betereltek bennünket egy mozi terembe. Lehettünk vagy kétszázan. A zsivaj még csak elment valahogy, de a tömény bakaszagtól nem kaptam levegőt. Azt hogy milyen a baka szag nem lehet leírni. Csak az tudja felidézni magában, aki volt már zárt térben ennyi katonával. Csizmáik be voltak kenve valami eszméletlen büdöset árasztó kenőccsel, ez a szag keveredett a kapca szaggal. Egy idő után mondtam, hogy nem tudok bent maradni. Kimentünk és Flóri kikönyörgött magának egy rövid eltávozást és addig, amíg el nem indultam a busszal a faluban sétáltunk. Az első és utolsó alkalom volt, hogy meglátogattam, amíg katona volt. A három év alatt soha többet, nem mentem egyik laktanyába sem. Amikor egy évig Pesten volt a Csángóban Ica nővéréhez mentem és ott találkoztunk. Ha jött - jött, ha nem – nem akkor hazautaztam . Sokszor utaztam Gesztre a szüleimhez, kellett, hogy legyen egy fix pont mögöttem. Azt hiszem mégsem tanultam eleget ebből az esetből, de hát ez csak később derült ki. Délután visszafelé utazva, nem mentem be Marikához, hanem utaztam egyenesen Szolnokra és próbáltam túl tenni magam a történteken. Valahogy minden kellemetlenségen túl tudtam lépni. Ma sem tudom, hogy ez jó vagy sem, könnyen elfelejtem a sérelmeimet, nem rágódok rajta sokáig ma sem. Akkor és ott nagyon megbántva éreztem magam.

. A labor elég messze volt a gyárhoz, ahonnan a mintavevők hozták óránként a sav mintákat. Ormótlan gumiruhába voltak felöltözve, amiben alig tudtak mozogni. Olyanok voltak, mint egy űrhajós, amit akkor még nem láttam, mégis így képzeltem el. A mellettünk lévő helységben Ilike dolgozott és a beérkező pirit mintákat elemezte. A munka mennyiségétől nem lehetett megszakadni. Elvileg a laboratóriumok jól felszereltek voltak. Ahol Ilike dolgozott, elszívó fülke és ólommal borított asztalok védték az egészségét. A fülkékből egy szál gázt sem szívtak a tetőn elhelyezett szivattyúk a szabadba. Később ide kerültem állandó nappalosként én is. Az ólommal fedett asztaloktól a fehér köpenyünk fekete lett egy nap alatt. A kezünket állandóan mosni kellett a rá ragadt ólomtól. Évekig ezt ettük meg, nem tudva mennyire ártalmas. Az üzemben dolgozó ólmozókat havonta vizsgálták, de a laborban dolgozókra senki nem figyelt. Emeletünkön volt egy kis kézi raktár. Itt tároltuk a legszükségesebb vegyszereket és üveg edényeket. Munkába állásom után megkaptam ennek a felügyeletét. Évekig meg maradt az én feladatom , hogy mindig legyen amire szükség van. Még egy külön helységünk volt, ami szerencsére mindvégig megmaradt a mérleg szoba. Itt voltak az analitikai mérlegek, amik akkor egymagukban, az összes finom műszert képviselték munkahelyemen. Az első nyár úgy telt el, hogy a veszprémi egyetem első végzés előtti évfolyamáról jöttek hozzánk üzem gyakorlatra hárman. Szántó Zsuzsa, Zsengellér István és Szimonidesz Lajos. Hoztak egy kis életet az amúgy elég unalmas hétköznapokba. Zsuzsa a laborba került a két fiú pedig az üzemben próbált betekinteni a kénsav gyártás rejtelmeibe . Ez a felállás megmaradt a következő évben is, amikor véglegesen a gyárba kerültek. A lakótelepen és a gyárban töltött életünket nem lehetett elválasztani egymástól már a kezdet kezdetén sem. A gyár, és a lakótelep messze van a várostól, buszok ritkán jártak, igyekeztünk a szűkre szabott szórakozásainkat helyben megoldani. A kétszobás lakásban ahol hárman laktunk az előző évekhez képest kényelmesen berendezkedtünk . A nyári hónapok fő elfoglaltsága az volt, hogy lejártunk a Tiszára fürödni. Amikor esett az eső a kultúrházban ping - pongoztunk, kártyáztunk, vagy csak egyszerűen kiültünk a padokra és beszélgettünk. Flóri is megtalálta a saját társaságát és elég sokszor beültek az egyetlen barakk épület kocsma részébe sörözni. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy hónap végén már csak nálam tudott zsíros kenyeret enni. Az volt a szerencsénk, hogy a gyárnak volt jól működő üzemi konyhája, ami helyileg a lakótelepen, a kultúrház épületében volt. Szakácsnőnk, Mariska néni ízletes házi koszttal hizlalt bennünket, annak ellenére, hogy az élelmiszer ellátás eléggé siralmas volt. A konyhán keletkezett moslék sem ment veszendőbe, mert volt egy sertés farm, néhány hízóval és egy kacsa farm, sok, sok kacsával. Ezeknek a felügyelete és ellátása egy kedves, nagydarab lányra, Pehelykére hárult. A kevesek által ismert „ sztori „ az ő nevéhez fűződik. Feladata volt hogy a kis kacsákat reggel az út túl oldalán lévő vízbe átterelje este pedig vissza. Elkerülte a figyelmét, hogy a két időpont között elkezdték javítani az utat. A kacsaterelő útszakasz egyik felét híg szurokkal öntötték fel. Pehelyke hazafelé jövet már csak azt látta, hogy a kis kacsák egymás után ragadnak bele a masszába. Először megdöbbenve nézte majd, elkezdte egyenként kikapkodni őket könnyhullatások közepette. A feketére színeződött apró állatokat egyenként próbálta megmenteni. A reménytelennek tűnő akció, végül az autókból kiszálló sofőrök segítségével sikeresen fejeződött be. A már említett barakk épület másik fele vegyes kereskedésként működött , ahol mindent lehetett kapni az akkori ellátás színvonalán. Kenyeret, zsírt, étolajat, amit hordóban tároltak, avas szalonnát, lecsó kolbászt, sót, cukrot. Azt hiszem ez volt minden, ami az élelmiszereket illeti. Ezenkívül volt még persze, mosószappan a mosáshoz, baba szappan a mosdáshoz. A városban sem volt nagyobb a választék abban a néhány boltban, ami a háború után kinyitott. Lakótelepen a házak mögött, a gát oldalig kiosztotta a gondnok a földet kerteknek. Ezekben a kis kertekben minden lakó megtermelhette a számára szükséges zöldségeket. Örült, aki kapott valamivel nagyobb területet, mert akkor már krumpli is került az asztalra. Az volt a szerencsénk, hogy a Tószegről, Rákóczifalváról bejáró dolgozók elláttak bennünket azzal az élelemmel, amihez nehezen lehetett hozzá jutni. Tyúk és tojás legtöbbször tőlük került az ünnepi asztalra sokszor szalonna és kolbász is. A következő években bővült az önellátás, mert az élelmes dolgozók tyúkólakat építettek a gátoldalba és csirkét neveltünk. Akadt egy istálló is két tehénnel Pálinkás nevű savkeverőnk nem tudta maga mögött hagyni a falusi életet, tőle hordtuk a tejet, már akinek jutott. Sokáig, így keveredett a mezőgazdaság, az iparral egészen látványosan. A munkásosztály hozta a hátán a falusi életet. Ezeket az építményeket akkor bontották el, amikor az út másik oldalán is elkezdték építeni a következő négy lakóházat. A kertek helyére pedig óvoda bölcsőde került szép parkkal körül véve. Ehhez azonban még évek kellettek. Mind e közben Flórival sülve, főve együtt voltunk, ami nem azt jelentette, hogy csak mi ketten, hanem együtt a többi fiatallal. Az is program lett az életemben, hogy elmentünk Kocsérra megismerkedni a családdal. Flórinak hét testvére volt, ő volt a negyedik és az első fiú. A nagy létszámú család szokatlan volt számomra, még is jól éreztem magamat köztük. A harminc kilométerre lévő faluba utaztunk egy napig. Vonattal vagy busszal ma is ennyi ideig tart,pedig közben a holdra is leszállt az ember. Sokszor megtettük az utat Cegléd felé vonattal és onnan busszal Kocsérig . Minden megállónál várni kell a csatlakozásra, ami kis gyerekkel nem volt egyszerű. Váróterem az útszéli kocsma volt, amolyan igazi füstös késdobáló. Amikor mi ketten elhatároztuk, hogy előbb - utóbb összeházasodunk Gesztre is elmentünk az én falumba. Ez sem volt egyszerűbb, mint a Kocséri utunk. Nagy nehezen eljutottunk a Sarkadkeresztúri állomásig, ahol kiderült, hogy az akkor már menetrend szerűen közlekedő busz meghibásodott és azon a napon nem jön. Elindultunk gyalog a 18 kilométerre lévő falumba. Este 8 óra körül indultunk és hajnal 3 órára értünk haza. Flórit jobban sajnáltam, mint magamat, mert én tudtam mire vállalkozok ő pedig nem. Minden háznál megkérdezte, az út mellett, hogy ez már Geszt? Nagy nehezen megérkeztünk egy napot töltöttünk és jöttünk vissza, akkor már busszal. Megtörtént a bemutatkozás, ami elég jól sikerült. Szüleimmel az esküvőnkig nem nagyon találkozott Flóri, csak az én elmondásomból tudták mi van körülöttünk. Nyár végén kitalálta három fiú, hogy elmennek pilótának a honvédséghez. Elmentek felvételizni ahol kiderült, hogy előtte behívják őket sorkatonának és csak aztán lehet hosszú tanulás után repülni. Na, ezt egyik fiú sem vállalta. Miközben dúlt a szerelem köztünk a katonaságot mégsem úszta meg Flóri. Amikor már szépen kezdtünk beilleszkedni és kerestünk valamennyi pénzt / havi 850 forintot / 1953 őszén behívták katonának. Ha már pilótának nem ment, egy másik szép terület szippantotta magához. Harckocsizó lett, ami egyben azt jelentette, hogy három év sorkatonai szolgálat. Fel sem tudtam fogni, hogy ez mit jelent. Flóri bevonult Rétságra én pedig maradtam egyedül a lányokkal. Első alkalommal két hónap után engedték haza szabadságra. Közben leveleztünk sűrűn, vagyis hetenként egyszer jött és ment a levél.

 1953 július 1 én kezdődött kapcsolatom a munkával és a gyárral, nem mondanám, hogy szerelem volt első látásra, de meg szoktuk egymást. Június elején túl voltam az érettségi vizsgámon a Szegedi Vegyipari Technikumban, amit 1949 ben kezdtem el 4 évvel a 2. Világháború befejezése után. Korosztályom volt az első, akiket az iparban szándékoztak foglalkoztatni. Nők között pedig, abszolút elsők voltunk, akik nem tanító nénik lettünk faluról elkerülve, hanem laboratóriumban, vagy az iparban kezdtük el a „nagybetűs„ életünket. A végzős diákokat központilag, az Ipari Minisztériumból helyezték el a különböző munkahelyekre. Mi, Szegedről hárman jöttünk ide dolgozni, Ollé Tóni, Flóri, és én. Három, megszeppent gyerek, akik tele voltak nagy reményekkel, nagy tervekkel. Amikor a gyárból válaszoltak a jelentkezésemre olyan szépen festették le a környezetet és a körülményeket, hogy az én képzeletemben a munkásszállásnak kikiáltott négy épület rózsaszín leányszobaként jelent meg. Nahát, abból nem sok lett a valóságban. Úgy indultam el otthonról, Gesztről, hogy a falu éppen karanténban volt, száj és körömfájás miatt, mint ahogy írtam. Csak, nagyon indokolt esetben és agyon fertőtlenítve lehetett elhagyni a falut. Sem, élelmet, sem ruha félét nem lehetett kihozni. Ennek megfelelően, egy hónapig, amíg haza nem tudtam menni, hogy valamit elhozzak, egy kis tarka fodros ruhában jártam mindenhová. Nem mintha egyébként sok holmim lett volna, de még kimosni is úgy tudtam, hogy közben valaki megszánt és rám adott egy ruhát a sajátjából. Ilyen előzmények után, jutottam el Szolnokra és nagy nehezen a Vegyiművekhez, hogy el kezdődjön az a hosszan tartó kapcsolat, amiről írni szeretnék. A szolnoki vasútállomás még magán viselte a háború nyomait, ütött - kopott épület volt, amiről nem tudtam megállapítani, hogy a csúnya fekete színt mitől kapta. Akkor még nem tudtam, hogy a várost és a vasút állomást milyen sok bombatámadás érte. Az állomáson nem várt senki Flóri ugyan megígérte, de csak másnap érkezett, olyan elveszettnek éreztem magam, mint egy kis szárnya szegett veréb. Fojtogatott a sírás, azt sem tudtam merre induljak. Valakitől megkérdeztem, hogy merre van a Vegyiművek, aki egy nagy „ hűűű, haaa, kislány„ indítással elmondta, hogy először menjek be gyalog a város központba, majd onnan óránként jár egy busz azzal kitudok menni az általam keresett gyárhoz. Na, ez a „ ki tudok menni” már nem nagyon tetszett. Mondta az illető, hogy túl a kórházon túl a cukorgyáron oda visz a busz. Meg találtam a bűvös indulási helyet, jött is egy kis „ kávédaráló „ busz, amivel elindultam a célom felé. Már elhagytam a kórházat, a Cukorgyárat, amikor még mindig mentünk a kukoricatáblák között. Azt gondoltam, rossz helyre megyek, de amikor a semmi közepén megállt a busz és szólt a kalauz, hogy ez a lakótelep, leszállhatok feltettem magamnak a kérdést, hogy mit keresek én itt? Egyet biztosan tudtam, hogy nem futamodhatok meg! Sok tortúra után végre eljutottam a Vegyiművek lakótelepére. Itt vártak rám a további megpróbáltatások, amit az ismeretlenség hozott elő belőlem. Flórival és barátjával csak másnap találkoztam, ami akkor már nem számított, mert volt fedél a fejem felett. Az építkezések, miatt felállított felvonulási épületek látványa nem vidított fel. Bele törődtem gyorsan, hogy ez a hely lesz az otthonom beláthatatlan ideig . Nem voltam elkényeztetve eddig sem az életkörülményeimet illetően . Azt rögtön felmértem ,hogy eztán sem leszek. Reménykedtem, hogy nem lesz ez a hely olyan rossz, mint amilyennek látszik , nem is lett. Amikor bevackoltam, új otthonomban, nem mondanám ,hogy nagyon jól éreztem magam. Kezdett az egész nagybetűs élet kilátástalannak látszani. Megérkezésem utáni napon, amikor kipihentem magam valamivel jobb lett a helyzet . A lakótelep összesen négy darab két, emeletes házból állt. Kiegészült a kultúra házával, amiben akkor még nem láttam azt a lehetőséget, amivel később feltöltődött .Szobatársam Ica névre hallgatott, nagydarab szeplős lány, amit tudott megmutatott. A következő napok feladata lett számomra, hogy nagy vonalakban megismerjem a környezetemet. Túl sok időt nem kaptam a nézelődésre. Mindenki úgy volt vele, hogy menet közben jön minden magától. Az időközben megérkezett két fiúval mentem reggel az igazgatóhoz felvételi beszélgetésre. A zabszem próba biztosan pozitív lett volna, ha elvégzi valaki. Addig még sohasem láttam élő igazgatót, nemhogy beszéltem volna, eggyel is. Az irodaház, ahol el lehetett intézni a papír dolgokat, egymagában állt a gyártól jó messzire. Az igazgatói iroda, ahová bebocsátást nyertünk egyenként, nagy volt és tekintélyes. Az ajtóval szemben, elhelyezkedő íróasztaltól felállt egy hatalmas hústorony. Ruzsányi igazgató 40 – 45 éves lehetett, kövér volt alig fért a ruhájában. Az egész ember amolyan „ disznó fejű nagyúr „ benyomását keltette bennem . A szegedi Sanyi bácsira emlékeztetett és ezzel nem nyerte meg a tetszésemet. Megpróbálta kideríteni mennyit tudok kénsavgyártásból. Megkérdezte, mi az intenzív kénsavgyártás. Annyi jutott eszembe, hogy a könyvünk jobb oldalán alul, öt sorban írtak róla valamit. Azt tudtam, hogy valami fejlesztéssel összefüggő dologról van szó. Szerencsémre akkor ez elegendőnek bizonyult. Szegeden négy évig szerves kémiát és technológiát tanultam. Ehhez, képest természetesnek látszott, hogy a szöges ellentétével foglalkozok a következő években. Előre vetítette azt a tényt, meg kell tanulnom a szervetlen technológiát és a hozzá kapcsolódó labor vizsgálatokat. Első nekifutásra nem voltam feldobva. Ahogy túl voltunk a formaságokon beírták nevemet a személyzeti osztályon, mehettem a labort felderíteni. Észre sem vettem és már a gyár dolgozója lettem. A portától és iroda háztól legalább 10 percet kellett gyalogolni, míg megérkeztem a kétszintes épülethez, aminek a földszintjén öltözők és a mintahordók helyiségei voltak. Az emeleten a laboratóriumok . Az egész emeleten egy helyen folyt a munka. A többi helység még arra várt, hogy beinduljon a gyár továbbépítése, fejlesztése. A labort vezető Karácsonyi Bogdán fiatal frissen végzett vegyészmérnök, helyettese Rózsahegyi Ilike volt. A következő magasan kvalifikált munkaerő én lettem a technikusi végzettségemmel. Ezen kívül a „futottak még „ kategóriában dolgozott négy betanított laboráns váltott műszakban. Ezek a lányok tanítottak be engem. Első neki futásra megtanultam a kénsavelemzéseket, ami nem volt túl bonyolult. Mindössze egy titrálásból és a számolásból állt. Kis üveggömbökben felszívattuk a savat és mérés után összetörtük, főzőpohárban és megtitráltuk. A gömböket nekünk kellett csinálni. Az egyetlen üveg technikus megtanított bennünket erre a különösen érdekes tevékenységre. Sokáig nappal dolgoztam a kénsav laborban majd pár hónap után műszakba kerültem én is.

 Katival elhatároztuk, hogy bejárjuk azokat a helyeket ahová az elmúlt négy év alatt, szerettünk volna eljutni, de valami miatt nem sikerült. Sokat változott az élet a négy év alatt, Lazábbak lettek a dolgok körülöttünk, vagy csak mi éreztük úgy. Fantáziánkat mindig izgatta a boszorkány sziget, először oda indultunk. Korábban nem lehetett arra menni, mert túl közel volt a Jugó határ. A Tisza parton sétálva, most eljutottunk a szigetig, de be nem mehettünk, a határ közelsége miatt sem, és persze ladikunk sem volt. Minden esetre legalább láttuk hol van. Következő utunk a fogadalmi templom tornyába vezetett. A harangozót megkértük engedjen fel bennünket a toronyba . Rá állt a dologra , várnunk kellett valamennyit ,mert akkor mehettünk vele amikor ment harangozni . A torony legtetején lévő kosárba is felmentünk ahol éreztük a torony kilengését . Különösen akkor volt félelmetes, amikor szólt a harang. A kosárból 30 kilométeres körzetben mindent, be lehet látni. A Tisza kanyarulatait, kedvenc helyünket, ahol a Marossal találkozik, a nagy árteret, a közeli falvakat és az akkor még jelentős tanyavilágot. Érdekes volt felülről látni az ismerős és addig még nem látott helyeket. A sugárutakat,a körutakat, és a város jelesebb épületeit. Rendesen elfáradtunk a lépcsőn felmenve és persze le is kellett jönni! A harangozó örült, hogy érdeklődő akadt és szívesen mesélt arról, amit láttunk. Másnap elmentünk a Maros torok hoz, most fiúk nélkül. Sétáltunk csak mi ketten csatangoltunk, tudva, hogy oda sem megyünk többet, búcsúzkodtunk. Mindent szerettünk volna bepótolni, ami persze lehetetlen volt. Bejártuk új Szegedet, megnéztük az akkor létre hozott növényházat. A két üvegházat, akkor kezdték berendezni különleges virágokkal, ami a mostani látványosság elődje volt. Beültünk a Virág cukrászdába, ahová addig csak egy tölcsér fagyiért léptünk be, leülni soha sem volt pénzünk. Szívtuk magunkba Szeged varázsát, miközben búcsúzkodtunk tőle. Az a biztos tudat járt át bennünket, hogy máshol fogunk élni, dolgozni és ünnep marad számunkra, amikor eljövünk. Ritkán láthatjuk majd a kedves utcákat, tereket, amik olyan sok örömmel töltöttek el bennünket, négy éven át. Irigyeltük a szegedieket, akik itt maradtak dolgozni, vagy tanulni az egyetemen. Közeledett az év vége és egyre többször beszéltünk a ballagásról. Szerettük volna megrendezni, ám nagy szomorúságunkra az iskola vezetése nem engedte. Az iskola épületén belül járhattunk körbe , az utcán nem . 1953 volt amikor kispolgári csökevény, elítélendő viselkedési minta, felesleges érzelgősség volt. Nem fért össze a szocialista eszmékkel . A fiatal, az fiatal minden társadalmi körülmény között. Ami tilos azt muszáj, csak azért is megcsinálni. Lázadoztunk , kerestük a lehetőséget és a tanárok szimpátiáját elhatározásunk megvalósításához . Tibi bácsi rettegett matek tanárunk vállalta, hogy elbúcsúztatja a végzős negyedikeseket. A közelben volt egy kútúr ház, amit elkértünk az összejövetelhez . Mégis sikerült átsétálnunk , virággal a kezünkben és énekelve . A két osztály a fiuk és mi kórusban bőgtünk. Olyan meghatottak voltunk, mint a négy év alatt összesen sem! Ballagásomra csak Flóri jött el, egy szép gyöngyvirág csokorral, ma is meg van a dobozban. Apu , Anyu készültek eljönni, hogy legalább egyszer lássák hol tanultam négy évig. Mikor rákerült a sor mégsem sikerült, a faluban kitört a száj és körömfájás járvány az állatok közt. Karanténba zárták az egész falut. Katonák és rendőrök vigyáztak rá, hogy senki ne tudjon kijönni, aki pedig bement garantáltan nem jöhetett ki egy hónapig. Mindenkinek ott volt valamilyen rokona csak nekem nem, nagyon rossz volt. Sírtam, mint a záporeső egész nap a Flóri ballagására sem tudtam elmenni. Biztos vagyok benne, hogy a szüleim éppen olyan szomorúan élték meg ezt a napot, mint én. Büszkék voltak rá hogy a lányuk érettségizik és nem lehettek részesei a nagy eseménynek. Anyuval sokat javult a kapcsolatom, leveleztünk tőle tudtam meg a híreket, amire kíváncsi voltam. A ballagás napján még fényképet csináltunk, megörökítve együvé tartozást. Hétfőn kezdődött az érettségi, számomra határtalan izgalommal. Jól tudtam közepesből bár mi lehet, jobb is rosszabb is. Az írásbeli vizsgák elég jól sikerültek , még a matek is , Négy éven át okozott lelki válságot akkor is ha csak meg álltam a tábla előtt . Ma is elő fordul , hogy rém álmomban állok hülyén a tábla előtt és nem tudok törtet , törttel osztani . Soha-sem találtam benne azt a logikát ami kétség kívül benne van . Ahhoz nem volt türelmem ,hogy elmélyedjek benne . Megkaptam a közepest aminek nagyon örültem ! A szóbeli vizsgákon tudtunk kicsit korrigálni, de ma már csak az izgalomra emlékszek és arra , hogy történelemből Sztálin életrajzát kellett elmondanom ami ,jól sikerült nem volt túl bonyolult . Az érettségim jobban sikerült, mint ahogy négy éven át tanultam . Csak politikai gazdaságtanból lettem kettes . E nélkül „jó „ lett volna az átlagom a sors fintora , hogy aktív életem felét politikai munkával nyomorítottam . Az iskolai labort év vége előtt elkezdték felújítani. Kiszorultunk a suliból az egyetemi laborban kaptunk helyet két napra nem örültünk az idegen környezetnek ,de nem sokat tehettünk .A körülmények ellenére mindenkinek jól sikerült a feladatot megoldani . Amikor meg kaptuk a technikusi oklevelet az bizony nagy pillanat volt . Rangja volt a szegedi vegyészeknek és meg is maradt. Kemény képzést kaptunk, aminek akkor nem nagyon örültünk, később viszont hasznát vettük. Flórival tervezgettük, közös éveket, nem sejtve mennyi rossz lesz a sok jó között. A lehetséges munkahelyek listáját ki írták az iskolákban, lehetett pályázni a helyekre. Flóri Pestre akart menni én nem. Szerettem volna közelebb kerülni Geszthez, a szüleimhez. Szolnokon akkor épült fel és már egy éve üzemelt a Tiszamenti Vegyiművek pirit alapú kénsav gyára , ahová kerestek egy vegyész technikust . Flóri is talált itt egy gépész technikusi kiírást. Eldöntöttük, hogy együtt jövünk Szolnokra. Julcsi , Emese ,Nóra Bacsa Ica Pestre mentek. Szerettünk volna Katival egy helyre kerülni, de végül is ő Egercsehibe ment egy bánya laborba én pedig Szolnokra. Rossz volt, hogy szétszóródtunk, kezdtük felfogni, mit jelent majd magunkról gondoskodni, vége az iskolának. Nem lesznek ott velem a barátaim, nem lesz csupa móka, kacagás az életem. Búcsúzkodás után mindenki haza indult és otthon készültünk a munkahelyünk elfoglalására. El sem tudtam képzelni, hogy otthon mi van, a faluban óriási volt a felfordulás. A száj és körömfájás járvány tombolt a szarvas marhák közt. Busszal csak Mezőgyánig lehetett menni, onnan 5-6 km ert gyalog. A falu szélén fertőtlenítő árok volt valamilyen klóros vízzel, amin keresztül kellett menni cipővel. Vigyáztak nehogy behurcoljuk azt a fertőzést, ami már bent volt. Abba a házba ahol tehenet tartottak nem lehetett be menni. Nálunk nem voltak tehenek, ezt legalább meg úsztam, ha nem is szabadon, de járkálhattam. Addig nem tapasztalt, igazi karanténban voltak az emberek. Mire haza értem akkorra lefutó-ban volt a járvány. Utolsó szabad nyaramra így is rá telepedett. Szabó Gizi barátnőmet összehozta a bezártság egy rendőrrel, akihez feleségül ment mire én haza értem, gyorsan ment. Flóri el sem tudta képzelni mi van nálunk a levelek is nehezen értek célba. Szerettem volna elmenni Tótiba Jucihoz, ami szóba sem jöhetett. Unalmasan mégis izgalomban telt el az egy hónap. Szinte az utolsó hétig bizonytalan volt hogy elhagyhatom e a falut. Nekem július elsején jelentkeznem kellett a munkahelyemen és nem kezdhettem úgy a bemutatkozást, hogy el sem megyek. Mentem a községházára engedélyt kérni a falu elhagyására. Minden nappal idegesebb lettem. Pár nappal az índúlásom előtt megkaptam az engedélyt. Azzal a feltétellel hagyhattam el a falut, hogy nem megyek vissza, míg a karantén tart és semmit nem vihetek magammal. Elindultam egy szál ruhában, fillér nélkül, csak annyi pénzem volt, ami a vonatra elég lett. Úgy gondoltuk szobát kapok a munkásszálláson, enni az üzemi konyhán. Ki tudta, hogy mindez, pénzbe kerül, vagy sem. Dolgozni megyek, majd kapok fizetést. Azt biztosan tudtam, hogy ott kell lennem és jelentkeznem a személyzeti osztályon. Még mindig azt hittem, hogy rózsaszín leányszoba vár rám. Könnyen megtalálok mindent, mert Flóri ott lesz a vonatnál és nem lesz semmi gond. A vonatom délután érkezett a Szolnoki állomásra, ahol nem várt senki. Leszálltam a vonatról és azt sem tudtam hol vagyok. Tekintgettem vajon merre kell menni a gyárhoz. Összeszorult a gyomrom hogy az első napomon egyedül mi lesz velem. A háború után összetákolt, vasút állomás fekete volt az elszenvedett bombázásoktól. Egyáltalán nem volt már az első látvány sem bizalomgerjesztő. Csomagom nem volt besétáltam a városközpontba. Megkérdeztem valakit, merre kell men-nem a buszhoz, amit aztán meg találtam és az öreg kávédaráló elindult velem. Már minden valamire való épületet elhagytunk, amikor a cukorgyári házakat meg látva megdobbant a szívem. Talán ez lesz, az a hely ahol lakni fogok, nem az lett. Haladtunk tovább a Tisza gát mellett, szántó földek közt araszolva félóráig, amikor végre megláttam a semmi közepén négy két emeletes épületet, ami a lakótelepet jelentette. A busz megállt és ezzel elszállt belőlem minden lelkesedés. Megkerestem a gondnokot, aki felpakolt egy párnával, lepedővel, és csuda szép, mutatós szürke lópokróccal. Volt már mivel takaróznom. Megmutatta a szobát, amit otthonomnak jelölt ki. Elképzeléseimet, csupán annyiban igazolta, hogy szoba volt. Összes bútora a gondnokunk után elnevezett „ Ceglédi rekamié „ vagyis egy összetákolt fa dikó. Ilyenen aludtak falun az istállóban a legények. Volt még két szék és egy asztal, szekrény. Valaki már lakott a szobában, aminek a falai kétes tisztaságúak voltak az agyon csapott poloskáktól, mint később megtudtam. Nem érdekelt semmi csak az, hogy végre fedél van a fejem felett és legalább az első napokban nem leszek egyedül. Munka után haza jött a társam valamilyen Ica, aki az irodaházban dolgozott. Bevezetett a lakótelep és a gyár rejtelmeibe amúgy érintőlegesen. Egy szál ruhámat látva nem sok jót nézett ki belőlem. Később egy hónapon át kellett magyarázkodnom, miért vagyok mindig a kis tarka virágos kör fodros ruhámban. Hozott Ica valamilyen ennivalót, amivel meg kínált. Egész nap nem ettem fáradt voltam, egyetlen dolog volt jó, hogy megtudtam fürödni, ami nagyon jól esett. Elkészítettem az ágyat a fehérre meszelt, rózsaszín leányszobában és nem kellett ringatni elalvás előtt. Reggel megérkezett Flóri a barátjával, ő is oda jött dolgozni. Magyarázkodott, miért nem várt, ott volt és én mindent elhittem neki. Ahogy elhelyezkedtek együtt mentünk a gyárba jelentkezni. Elkezdődött a nagybetűs élet számunkra. A gondtalan diákéveknek szinte egyik napról a másikra lett vége. Egyelőre nem a vidámságról szóltak a mindennapjaink. Hogy milyen lett az már a következő történet.

Csínytevéseink ugyan ritkultak, de 18 évünk ellenére sem szűntek meg. Mindig éhesek voltunk ,arra nem volt pénzünk, hogy nyalánkságokat vegyünk . Régi szokásunkat meg tartottuk , vettünk egy fél veknit és azt martuk végig az utcán, ha nagyon éhesek voltunk .Nagy ritkán vettünk egy ropogós sós kiflit. Tanulás közben egyik este ránk tört az éhség. Elhatároztuk csillapítani fogjuk, mégpedig úgy hogy megdézsmáljuk a konyhai készletet. Lelopakodtunk csendben a kis belső udvarra terepszemlét tartani. A konyhai kis, raktár ablaka oda nyílt. Az ablak be volt csukva úgy, hogy a felső fekvő részt nyitva hagyták had járjon a levegő. Ez a tény nekünk kedvezett. Létra kellett volna az persze nem volt. Szereztünk egy hosszú deszka pallót, ami ott hevert a fal mellett, az ablak mellé a falhoz támasztottuk. A legügyesebb felment rajta és kinyitotta teljesen a felső ablakot. Először Bacsa Ica és én mentünk be, és mert akkor már ki tudtuk nyitni az ablakot akadály nélkül jöttek be a többiek is. Az akcióban mindenki részt vett. Leettük a nagy lábas tejről a fölit, megettük a másnap-ra szánt gyümölcs íz egy részét, kevés rántott húst és egy tepsi rétes felét. Ami ehető volt abból mindenből ettünk és annyit elvittünk, amit aznap meg tudtunk enni, hogy ne maradjon bizonyíték. A fő kolompos most is Julcsi volt ő volt a legnagyobb, mindig kitudott mosni bennünket a pácból. Annyira nevettünk alig tudtunk kimászni az ablakon, rendet raktunk, bepisiltünk a röhögéstől és a két kicsi Ica és én kimászott utoljára a felső ablakon miközben tartották a deszka pallót a lányok. Az ablakokat eredeti állapotába csuktuk vissza a deszkát helyre tettük a fal mellé és lebukás nélkül felmentünk a szobánkba. Másnap reggel nagy volt a riadalom a szakácsnők közt, amikor kiderült, hogy megdézsmálta, valaki a kaját. Nem mertünk egyszerre menni, reggelizni, nehogy a nevetésünkkel eláruljuk magunkat. Ártatlan képpel sopánkodtunk, hogy„ mit meg nem engednek maguknak a kis pisisek bezzeg a mi időnkben ez nem fordult elő„ Annyira kevés nyomot hagytunk magunk után, hogy a végén nem is a gyerekekre, hanem egymásra gyanakodtak a szakácsnők. Pár nap alatt napirendre tért mindenki a dolog felett legfeljebb a gyerekek irigykedtek azokra, akik megették a finomságokat. Mi pedig, sokáig nevettünk a jól sikerült akciónkon. Sohasem derült ki hogy kik voltak a tettesek. Közel volt az év vége és már a tanulással voltunk elfoglalva, ha éppen nem volt randevúnk . Engedélyünk volt rá , hogy a szobánkban tanulhatunk, az emeletes ágyak mellett a csöpp szobában nem tudom, hogy fért el az asztal és néhány szék. Akkora rumli volt állandóan alig lehetett be menni. A földszinti tanuló szobát arra használtuk, hogy ha valaki kapuzárás után jött haza beengedtük az ablakon. Nem volt hét hogy legalább egyszer ne ezt az utat választottam volna meghosszabbítva vele a kimenőt Flóri nagyon ügyesen felemelt én pedig pillanat alatt beugrottam az előre kinyitott ablakon. Szolidárisak voltunk egymáshoz, bárki használhatta ezt az utat. Az volt a feltétel, hogy előre szólt az illető és valaki ott szobrozott, míg haza nem jött. Igazgatónőnk 35 -40 éves vagány nő volt, akihez mindig járt valaki, ez idő tájt éppen a Flóri kollégiumi igazgatója . A mellettünk lévő szobában lakott . Amikor észrevettük, hogy ott van, már pedig mindig észrevettük, mindent elkövettünk, hogy kilessük, vagy ki hallgassuk őket. Nem a beszélgetésre, hanem a szerelmi neszekre voltunk kíváncsiak. Julcsi vezényletével próbáltunk a falon lyukat fúrni kevés sikerrel. Maradt a poharas módszer, ami abból állt , hogy a poharat a falra téve fülünket rá tapasztva próbáltunk eligazodni az apró neszek közt. Nehéz volt, mert aki éppen nem hallgatózott az nevetett. Ez a módszer nem volt igazán sikeres. Tovább próbálkoztunk. Szobáink az első emeleten voltak , az ablak alatt széles perem futott körbe. A kukucskálást úgy próbáltuk tökélyre vinni, hogy egy lány kimászott a mi ablakunkon a peremre és a szomszéd ablakig araszolva közvetítette mit lát. Az égvilágon semmit nem lehetett látni, pedig mit meg nem adtunk volna érte,a kukucskáló azzal volt elfoglalva,hogy le ne essen . Annyit azért mindig tudtunk mikor érkezik, és mikor megy el Aranka lovagja. Ezen aztán lehetett csámcsogni mire lehetett elég az a rövid idő, mert soha sem maradt egész éjszakára. A kilógások módszerei változtak finomodtak. A jó nagyméretű, békebeli kapukulcsról, min-tát vettünk szappanban és a gépész fiúk kulcsot csináltak nekünk. Egyszerűvé és biztonságossá tették közlekedésünket. Aranka tisztába volt turpisságunkkal , de soha nem tette szóvá. Akkor jöttünk rá, hogy tudja kulcsunk van a házhoz, amikor egy este későn jött haza és otthon felejtette a kapu kulcsot. A mi ablakunkat dobálta meg , kaviccsal és kérte, hogy engedjük be a mi kulcsunkkal. Később azt hallottuk, hogy a mi tanárunk Nünüke vette feleségül nem az akkori barátja. Ahogy közeledett az érettségi, elhatalmasodott rajtunk az a biztos tudat, hogy vége életünk legszebb, leggondtalanabb négy évének. Egyre jobban sajnáltuk, hogy el kell mennünk Szegedről.Rohamosan közeledett az érettségi.

 A gépész kollégista fiúkkal tisztasági versenybe voltunk. A nagy politikai harcok közepette az volt a mi legnagyobb gondunk, hogy hol van nagyobb rend! Minden héten egyszer mentünk hozzájuk és ők is jöttek hozzánk, mindent át vizsgáltunk . Nagy volt az öröm, amikor egy piszkos zokni vagy egy bugyi elő került a párnák alól. Az bizony fekete pontot jelentett az értékelésnél. Összemelegedtünk , sok közös bulit rendeztünk velük. A gépipariban mindig egy osztály rendezett tánc délutánt ahová felügyelettel mehettünk. Amikor nem tudott nevelő jönni, Emese volt a pótmamánk ő vigyázott ránk. Nem volt szigorú, épp úgy szeretett táncolni, mint a többiek, jól jártunk vele, mert kicsit meg lehetett hosszabbítani a kimenőt. Sohasem voltunk többen húsz – harminc főnél. Imádtunk táncolni és az eszement, hangosítóval felszerelt rádiózenére roptuk a rock,end rollt, ami bizony szigorúan tilos, elfajzott, jampec stílus volt. A zenét Belgrád sugározta, rádión jó minőségben. Közel volt Szegedhez azt hiszem azért nem tudták zavarni. Volt egy fiú, aki úgy van előttem, hogy bele bujt a rádióba és állandón ütemesen mozgott, mint aki nem normális. Szeszes ital sohasem volt, rendzavarás sem. Azok a fiúk, akik ide eljöttek remekül táncoltak és itt a tanárok is hagytak bennünket táncolni. Ezeknek a tiltott táncoknak koránt sem az igazi lépéseit tudtuk, de ütemre táncoltunk csa csa csát, vagy rokit. Az egyik ilyen bulin jöttem össze Flórival és adtam ki az útját Jóskának. Flóri jól táncolt és ellentétben a csendes Jóskával nagy vagány volt. Kollégista barátnőim megállapították, hogy nem vagyok normális, hogy a helyes rendes Jóskát dobom a nőcsábász, szélhámos Flóriért. Nekem ő kellett és kész! Ez volt megírva vagy felírva nekem? Minden esetre, hosszú időre meg pecsételődött a sorsom azon a napon! El kezdtünk együtt járni, ott voltunk minden bálon és osztály bulin. Szerettünk együtt táncolni és a magam kis szeles módján kiugrálhattam magamat, ha csak lehetett nem keringőt és tangót táncoltunk. Bár a tangó sem volt kutya, miközben összesimultunk. Tél közepén sorra rendezték a közép-iskolák szalagavató báljaikat. Jó hely volt erre a város központjában lévő Magyar Szovjet Baráti Társaság székháza hatalmas tánc termével .Minden bálban élő zene szólt, ismertük a zenekarokat és a legjobbat igyekeztünk szerződtetni. A tiltott táncokat is becsempészték valahogy, amire úgy táncoltunk, hogy kört alakítottunk. A kör közepén, mindig, csak egy pár táncolt egyszerre, ami kiváltságot is jelentett. Aki a körbe bekerült elismerten jó táncos volt. Nagy rokizások, jampizások a báltermekben voltak, vadásztak ránk a mindenhol jelenlévő AVH emberei. A lányokra nem jelentett veszélyt szerencsére csak a fiúkra. Őket, ha elkapták a köztünk lebzselő és figyelő pufajkások, elvitték és a Tisza parton jól elverték. A verés után ott hagyták őket, lehetőleg messze a várostól. Gyalogolhattak reggelig, ha volt hozzá erejük. A cselekedet ellen nem volt apelláta, bármit megtehettek, és meg is tettek. Flóri megúszta, nem vitték el, soha de voltak barátai, akikre minden héten sor került, már ismerték őket. Flórival a kapcsolatom, egyre szorosabb lett, szemem előtt minden rózsaszín ködben lebegett . Szerelmes voltam, mint a nagy ágyú. Mondhattak nekem bármit a lányok , nekem a legjobb , legaranyosabb , legszebb , legrendesebb , Flóri volt. Az, hogy néha meg ivott egy két pohár sört az is a vagánysághoz tartozott. Később már nem annyira. Egyébként is minden lány azt gondolja, és el is hiszi, hogy ő majd megváltoztatja a szeretett férfi esetleges rossz tulajdonságait. Többek között ez az, ami még eddig senkinek nem sikerült . Az érettségi előtt nem hiányzott egy ilyen felfokozott , felhők között járó állapot. Sajnos olyan lány még nem született, aki szerelmesen, okosan tud gondolkozni és viselkedni. Először a Marx téri mérlegház mellett csókolt meg finoman , lágyan úgy hogy teljesen el olvadtam . Nem voltak , fák csillagok , romantika mégsem tiltakoztam , nem úgy mint Jóskának. Ez az állapot elég sokáig tartott, közös munkahely és két gyerek lett az eredmény! Ezen a télen kaptam életem első téli kabátját, zöld színű öves, legújabb divat szerinti lóden kabát volt. Egyenes szabású kicsit bő, elfértem benne és főleg nem fáztam, 500 forintért vettem, rengeteg pénz volt! Nem tudom, hogy tudták össze gyűjteni az árát a szüleim. Boldog voltam, hogy nem maradok el én sem a többiektől. Ez ideig kardigánban vészeltem át a teleket. Nem sokáig örülhettem szép új kabátomnak. Amikor egyik reggel a folyosón lévő szekrényemből elő akartam venni, hogy felvegyem, csak a hűt helyét találtam. Kétségbe estem, mert otthon még nem is látták nekem pótolhatatlan, reményem sem volt arra , hogy másikat vegyek. Sírtam mi lesz velem, még csak a tél közepe volt, soká jött a tavasz addig is járni kellett valamiben. Félévi szünetben készültem haza menni. Nóri vigasztalt megtaláljuk a tolvajt majd meg látom. Hallottuk azokban a napokban, hogy a szekrényekből egy, egy százas eltűnt. Gyanakodtunk valakire, de még nem tudtuk rábizonyítani a lopásokat. Nóri ki találta, hogy hozzunk a laborból fenolftaleint, beszórunk vele egy százast és betesszük a szekrénybe. Majd utána gondoskodunk róla, hogy gyanúsítottunk meg tudja, és rá harapjon a cselre. Tervünkbe beavattuk Aranka nénit, igazgatónőnket és néhány lányt, akik segítettek. A terv szerint két lány megállt a gyanúsított mellett és elkezdtek beszélgetni. Az egyik lány elmondta, hogy most kapott otthonról száz forintot, amit a szekrényében tart, mert az a legbiztonságosabb. Utána figyeltünk és hagytuk a dolgokat megtörténni. A szekrényeket egyszerű kulccsal zártuk, amit nem volt nehéz kinyitni, reggelre eltűnt a pénz. Szóltunk Aranka néninek, aki összehívta a lányokat még iskolába índúlás előtt. Hoztunk egy lavór vizet, egy darab szappant és mindenkinek kezet kellett mosni. Először mi mostunk kezet , semmi , aztán még néhány lány semmi , következett a gyanúsítottunk és nem csak a szappan hanem a víz és a keze is csupa piros lett, működött az indikátor lúgos közegben! Meg volt rémülve, nem tudta mi történt, szűkebb körű vallatáskor mindent elmondott. Elő került a pénz – amin bemutattuk a többieknek is elrettentés képen, mi történt. A holmija között találtunk néhány zálogcédulát közük az én kabátomét is. Nóri azonnal jött velem és kevés alkudozás után visszakaptam a kabátom még mielőtt eladták volna. A lányt kicsapták közülünk. Szünetben a szép új kabátomban utazhattam haza. Otthon nem aratott osztatlan sikert anyám jobban örült volna egy hagyományos posztó kabátnak, azt nem árultam el, hogy milyen kalandos úton tudtam megmenteni, nem kevés szerencsével és a Nóri leleményességével. Flórival sokat voltunk együtt, délutánonként kimenő alatt minden nap találkoztunk. A múzeum kertbe, Tisza partra jártunk sétálni. Kedvenc helyünk a múzeum kert volt, mert oda ki lehetett ülni alibi könyvvel, hogy mi tanulunk, amiből semmi nem lett. Sokat jártunk moziba, nem készült olyan film itthon és a nagy Szovjet Unióban, amit ne néztünk volna meg. Szerettem az Orosz háborús filmeket, ahol mindig a jó győzött, vagy hősi halált halt, lényeg az, hogy meghatóan lett vége. A biztosítékot a Jégmezők lovagja című, egyébként híres film vágta ki bennem. Amikor már második órája gyalogoltak a jégen és még mindig nem történt semmi az nekem is sok volt ! Ezután jobban oda figyeltem mire váltok jegyet. Ahogy kitavaszodott és melegen sütött a nap szombat - vasárnap csapatba verődve mentünk a Tisza partra napozni. Fürdő ruhája csak néhány lánynak volt, azok állandóan vándoroltak. Úszni senki nem tudott közülünk csak pancsoltunk a csekély vízben. Messze mentünk a várostól, oda ahol a Maros a Tiszába torkollik. Szép ez a partszakasz, sok fűzfával, zöld mezővel ahol néha legelésző tehenek zavarták meg az idillt. A társaság magját Julcsi, Kati, Bacsa Ica, és én képeztük. Sokszor jöttek velünk a kollégiumból más lányok is és természetesen a Flóri kollégiumi barátai. Az is előfordult, hogy nem az a fiú jött, akinek örültek volna a lányok, akkor viszont duzzogás volt „ a kis hülyék „ miatt. Hajni is jött velünk néha, de olyan fiú kerülgette, aki nem tetszett neki és ő elmaradt. Fényképet készítettünk, játszottunk , jól éreztük magunkat. Emesének volt egy Orosz fényképező gépe azzal mindent meg örökítettünk. Senkinek nem jutott eszébe , hogy többet akarjon egy két csóknál. Sem alkalom, sem mersz nem volt hozzá. Érettségi előtt szörnyülködtünk, ha egy- két eltévelyedett párról hallottunk. Az osztályunkban, négy olyan kapcsolat volt, amiből házasság lett a mienket nem sorolom még oda az csupán a véletlen műve volt, akkor még nem tervezgettük a jövőt. Fél év után nem sok új anyagot tanultunk, az érettségi tételeket kellett kötelezően kidolgozni. Tanáraink azt gondolták, hogy így legalább egyszer át olvassuk az addig tanultakat. Az igazi tanulást toltuk arrébb, arrébb a tételeket pedig egymásról másoltuk. Valami így is ragadt rám. Alig volt egy hónap az érettségiig, amikor pánikba estem „nem tanulsz Eszti meg buksz, mi lesz veled„?Akkor láttam neki egy kicsit komolyabban . Bejártunk az egyetemi könyvtárba kiegészíteni tudásunkat . Valójában ez is a lógás egy fajtája volt . Az orvostanhallgatók leültek mellénk és úgy olvasták a könyveiket, hogy az véletlenül a női/ férfi nemi szerveknél nyílt ki. Emese bátyja Szabolcs is ezekben az években tanult az orvosin Szegeden híres agykutató lett belőle, Néha találkoztam vele, de barátságon kívül nem alakult ki semmi köztünk. Nekem Flóri kellett az egy szál nadrágjával az örökké letaposott cipőjével, összes vagányságával. Lassan kezdtük fel fogni, hogy a gondtalan diákéveknek egyszer vége szakad. Kitudja merre vet a sors bennünket, addig még volt kemény fél évünk.

Nyár végén visszautaztam Szegedre, akkor derült ki, vezetőink gondoskodtak róla, hogy életünk ne legyen unalmas és egyhangú. Megérkeztünk a Tömörkényi kollégiumba, de már csak rövid időt töltöttünk ott. Ez évben elkészült, a zömmel ipari technikumokban tanuló lányok részére az új kollégium. Igaz ez sem volt teljesen új, a Mérey út és a Marx téren lévő, sarok épület egy részét újították fel. Az épület földszintjén volt a tanulószoba az első emeleten a hálók és az igazgatónőnk szobája. A második emeleten, magán lakások maradtak. Szegények biztosan nehezen viselték az örökös zsivajt. A beköltözés nem jelentett különösebb gondot, a kis cókmókunkat egy délután át hurcoltuk. Sajnos itt nem volt Tisza part, fák sem, és messze volt a belváros. Csupán egy tenyérnyi belső udvar volt ahova nem fért el az itt lakók fele sem. Így is megvolt ennek a helynek is az előnye. Az iskola 5 percre volt, ami jól jött negyedikben. Előttünk ott volt a piac, rumlisan hangosan, a maga nyüzsgésével. Vásárolni nem nagyon vásároltunk továbbra sem, mivel a pénzünk nem lett több, csak az étvágyunk. Néha az árusítás vége felé valamilyen gyümölcs került a papírzacskóba, amit aztán együtt befaltunk. Ebben a kollégiumban már mi voltunk a legöregebbek a rangidősek. Új igazgatónőt nevelőket rendelt mellénk a sors. Jól ki jöttünk velük senki sem korlátozott bennünket a szabadságunkban. Hallgatólagosan oda mentünk ahová akartunk. A Marx téren jeles épületek álltak és állnak ma is. A csillag börtön magas falával, szöges drótokkal körül véve, titokzatos volt. A fantáziánkat azért is megmozgatta, mert a Cseh Mari apja börtönőr volt. Ebből arra következtettünk, hogy azok is emberek épp úgy, mint a foglyok. Ennél jobban nem érdekelt bennünket a hatalmas épület. A tér másik oldalán laktanya volt, mellette lévő utcában pedig a fiú kollégium, négy év alatt kétszer ha jártam arra. Sok volt arra a férfi és nem tartottuk biztonságosnak, állandóan megjegyzéseket tettek ránk, amiből nem kértünk. Az iskola melletti utcákban egyik oldalon a városi kórház másik oldalon a bonctani intézet volt. Az épületek ma is ott állnak, lehet hogy más funkcióval. A labor felőli oldalon pedig a már sokat emlegetett Rókusi templom, bokraival és az esedékes szerelmes párokkal. A környék szépségével, meg sem közelítette eddigi lakhelyeinket, ez már a nagyváros másik arca volt. Itt jártak a buszok, villamosok, amivel osztálytársamhoz, Olgához lehetett elmenni a Tarjáni lakótelepre. Sorházakban laktak kellemes környezetben. Néhányszor voltam náluk és onnan tudtam, hogy jó helyen járok, amikor megláttam a gátat, ahol fordult a villamos és az oda látszott az utca végéhez. Ma tiz emeletes lakóházak állnak a helyén, a villamos, most is ott fordul. Visszatérve a kollégiumhoz, már abszolút kiváltságot élveztünk, hiszen lányok a háború óta most érettségiztek legnagyobb létszámban először a Vegyipariban, és ezek mi voltunk. Kaptunk egy külön szobát ahol tanulhattunk, nem kellett lemennünk a közös tanulóterembe . Csöpp kis szobánk olyan zsúfolt volt, hogy ha elejtettünk egy papírt be kellett húzni a hasunkat, hogy feltudjuk venni. Három, emeletes és egy földszintes ágy volt benne. Itt a kicsik is vegyipariba jártak vagy gépészek, építészek voltak. Jobban magunk közé valónak éreztük őket, mint korábbi társainkat. Három év alatt sokat változott a világ, már nem volt különleges lányoknak tanulni. Életünk az iskolában,1952 /53 évben sem lett igazán a felvilágosodás kora, még javában mentek a politikai hülyeségek. Nem szögeztünk ugyan már jelmondatokat a falra, de Rákisi, Lenin, Sztálin egy -- egy képe vagy mindegyik , ott volt a legszembetűnőbb helyen. Az iskolai ünnepségeken felállva ütemesen tapsoltunk, amikor elhangzott valamelyik neve a beszéd alatt . Az volt a jó ha éppen álltunk nem kellett ugrálni .A reggeli sajtó félórákat végig nevetgéltünk az osztályban. A felolvasást rendszerint a hátsó oldalon kezdtük a sporttal és a politikai hírekkel folytattuk . Nem sok ment a fejünkbe ezekből a hírekből . Kinevettük a túlbuzgókat, akik alig voltak köztünk. Az összes mozgalmi tevékenységünk az volt, hogy a DISZ égisze alatt szerveztük a színjátszó kört. Nekünk a nézőknek legalább olyan jó buli volt, mint a közülünk kikerült művészeknek. Legnagyobb sikerüket a Revizorral érték el, amit aztán egész évben többször is elő adtak, remekül alakítva az egyes karaktereket. Az előadás fő szervezője , rendezője fiatal lelkes tanárnőnk a fiúk osztály főnöke Lehóczki Lídia „ Lidike „ volt .A diákok közül pedig Polgár Iván , -aki mindig szőrös volt és térdig érő bricsesz nadrágot hordott nagy bakanccsal. Alacsony fiú, aki nagyokat lépett muris volt, és nagyon okos, lelkes és jó haver. A jelmezeket Budapesti kölcsönzőkből ő szerezte be, ami nem volt könnyű, de ő addig ment, amíg elintézte. A bemutató előtt nem csak a szereplők voltak besózva, hanem mindenki. .Fontos volt számunkra, hogy sikere legyen az iskolának. Az előadást az MSZBT székház színház termében tartottuk. Tömve volt a terem óriási sikert arattak a szereplők. Emese volt a fő pénztáros, Sánta Marival nagyon szép bevétel jött össze az iskola javára. Nekem bár mikor láttam azóta máshol is színházban a Revizort, ez az iskolai volt a legjobb! Egyik előadás sem közelítette meg azt, amit az iskolatársaim produkáltak. Kerestem és sohasem találtam azt a rendezést! Utána bált rendeztünk és kitárgyaltuk a darabot „emlékszel!hű , de jó volt !” Cseh Marin az abroncsos szoknya remekül állt olyan volt benne, mint egy igazi dáma. Szóval ezen a téren is hozta a csapat a formáját. A politika megint belopta magát a napjainkba .1953 március 8 án, bármennyire is éltettük , hallottuk a hírt. hogy meghalt Sztálin a világ népeinek jótevője, az Oroszok apja, felszabadítónk , vezérünk , példaképünk , stb , stb , stb. A zászlókat fél árbocra engedték minket, pedig összehívtak a legnagyobb laborba. Együtt hallgattuk, Nünükének becézett tanárunk megemlékezését, amit elcsukló hangon adott elő. Nünüke alacsony sok dioptriás szemüveget viselő, kancsal ember volt. Gyanítottuk, hogy direkt osztották rá a feladatot. A magas labor asztaloknak most hasznát vettük. Elsírta magát előadása közepén, úgy mondta „ hogy nem igaz, nem igaz , nem lehet igaz , hogy gondviselőnk a nagy orosz vezér meghalt ! Mi lesz velünk, a világ népeivel, akik szabadságban akarnak élni! „ Amikor idáig ért mi már a nagy asztalok mögé bújva nevettünk és csak az mentett meg bennünket a botránytól, hogy a templom kertben valaki elkezdte hívni a csirkéit pi-pi-pi- így már nyugodtan kirobbanhatott belőlünk a nevetés szentség törés nélkül. Hát túléltük a nagy tanító elvesztését és annak politikai hátterét fel sem fogtuk. Mindenki arról beszélt, hogy most aztán Titó lerohanja az országot, újabb háború robban ki! Egyedül ennek a lehetőségétől tartottunk, de félelem nem volt bennünk, ahhoz túl fiatalok és bizakodók voltunk. Szegeden a városban nyugalom volt, mi is úgy folytattuk az életünket, mint addig. Minden ment a maga útján. Gesztről Anyuék küldték az érdeklődő leveleket mi van velünk? Őket is megnyugtattam, hogy mi itt nem tapasztalunk semmit. Készültünk az érettségire, miközben az egész tél úgy ment el, hogy minden hét végén táncolni mentünk.

 Miután ilyen jól bemelegítettünk az igazi murit a kollégiumba terveztük mi vegyész lányok . Szerettük volna ott is emelni hírnevünket. Haza csentünk a laborból némi kálium klorátot és a hozzá való anyagokat, amiből nagyot szóló puskaport lehetett csinálni . Előző este ki akartuk próbálni és a mi külön tanuló szobánkba kezdtük egy részét összekeverni . Julcsi volt a fő keverő mi többiek pedig körülötte, fölé hajolva figyeltük mi lesz az eredmény Már előre nagyokat nevettünk, amikor a dörzsöléstől az egész féltve őrzött anyag felrobbant !A csapat feketébe játszó ábrázattal megúszta a dolgot , senki szeme nem esett áldozatul , viszont rendesen meg ijedtünk .Szerencsére a másik fele megvolt az anyagnak . Továbbra sem mondtunk le a tervünkről csak óvatosabbak lettünk .A berohanó lányoknak azt mondtuk kintről hallották a durranást, fogalmunk sincs mi lehetett. Kételkedtek kicsit, de a nyomokat szerencsésen eltüntettük . A baj az volt, hogy alig maradt az anyagból, hozni már nem tudtunk hozzá annyival kellet megoldani tervünket amennyi volt. Összekevertük a komponenseket, kiporciózva mindenki kapott belőle 2 – 3 csomagocskát. Alig vártuk, hogy teljesen beesteledjen. Mikor már úgy tűnt mindenki alszik , beindultunk. Akciónkat megkönnyítette, hogy mi egy szobában laktunk idegen nem volt köztünk. A nagy L alakú folyosóra nyíltak az ajtók, a Tisza partra pedig az ablakok. Kellemes tavaszi éjszaka volt , minden ablak ki volt nyitva . A folyosó hátsó fertályán lakott az éppen ránk vigyázó tanárnő ,akiről tudtuk ,hogy nagyon félős .A lépcsők mellett pedig az igazgatónőnk lakása volt. Úgy osztottuk el magunk közt a feladatot, hogy Julcsi és én a tanárnő ajtajához mentünk a többiek pedig a háló szobák ajtajához. Az akció előtt még kihordtuk a hálókból az összes cipőt és végig raktuk a lépcsőn a földszintig. Összekevertük valamennyit és csak egy keskeny részt hagytunk a közlekedéshez. A két gépész lány volt a megfigyelő, nem jön e valaki. Amikor tiszta lett a helyzet teljesen. Julcsi és én adtuk meg a kezdést azzal, hogy a két becsomagolt porra rálépve elindítottuk a durrogást! Ezt követte gyors egymás után a szobaajtók előtt a többi. Nevelő tanárnőnk, hálóingben, kócosan futott a karjainkba és mi Julcsival nyugtatgattuk angyali ártatlan arccal, hogy ne féljen nem történt semmi csak kint az utcán cirkuszolnak valahol . Akkor már, mint a hangya boly mindenki rohant valamerre , miközben úgy visítottak a lányok, mint akit nyúznak. A nagy ribillióban bepisiltünk a röhögéstől és a többiekkel együtt rohangáltunk össze vissza! Ahogy a harci zaj elült segítettünk a lányokat beterelni a hálókba, mi pedig a takarók alatt nevettünk jól sikerült akciónkon. Igen ám, de nyitott ablaknál az 5 méterre lévő Tisza elvitte a hangot a túlsó partra, ahonnan a szolgálatban lévő rendőrök futva jöttek át a hídon, megnézni mi történt velünk. Szentül meg voltak győződve, hogy valami diverzáns csoport csapott le ránk azért sikítunk, mint a fába szorult féreg! A robbanás úgy hangzott, mint a puskaropogás. Úgy is akartuk, remekül sikerült, csak a következményekkel nem számoltunk! Na, ez nem volt valami jó vicc a rendőrök szemében, 1952 ben a Jugó határ mellett. Ahogy a kollégiumhoz értek, lehettek 3 -4 en , meg álltak az ablak alatt és elkezdtek fel kiabálni . Azt biztosan lehetett tudni, hogy a hangok onnan indultak . Semmi válasz !! Akkor már mi sem nevettünk, hanem lapítottunk berezelve a takaró alatt. Először jutott eszünkbe, hogy mi lesz ebből ! Nem válaszoltunk a kiabálásokra, újra kezdték „kisasszonyok, kisasszonyok az anyátok jó Istenit, mit csináltok „! Olyan csend volt az egész házban, mint ahol nem lakik senki. Becsöngettek az igazgatónőhöz. Ő ment volna le a rendőrök jöttek volna fel a lépcsőn, de a rengeteg cipőtől nem nagyon sikerült. Az igazgatónő ekkor már kapcsolt mi lehet a dolgok hátterében. Amikor mégis összejött a találkozás köztük drága igazgatónőnk – akiről akkor derült ki, hogy van humor érzéke – azt sem tudta, hogy mentsen ki bennünket a rendőrök előtt. Próbálta elmagyarázni nekik, hogy csak gyerekes csínytevésről van szó, hiszen április elseje van! Alig lehetett őket lecsillapítani. Végre mégis csak elmentek, mi pedig a takaró alatt azt latolgattuk mi lesz ennek a következménye. Nem fértünk a bőrünkben, reggel mindenki erről beszélt. A szakács nők miközben a kávét öntötték a cserép kancsóba minket kérdezgettek nagyok voltak e a durranások . Julcsi mögém állt és az utolsó puskaport eldurrantotta az egyik asszony mellett. Ijedtében elejtette, az éppen akkor tele töltött kancsót, ami összetört, beterítve a konyhát tejes kávéval. Mindenki nevetett, meg állapították , hogy ez tényleg nagyot szólt. A viháncolás egész a reggeli befejezéséig tartott, már azt hittük meg ússzuk. Ekkor üzent értünk az igazgatónő és „véletlenül „az összes vegyész lányt magához rendelte. Eleinte mindent tagadtunk, de rövid idő múlva a bizonyítékok súlya alatt, töredelmesen bevallottunk mindent. Elmondtuk, hogy előző nap mit csináltunk a suliban, neki is tetszett, különösen , hogy megfuttattuk a rendőröket . Szerencsénk volt ! Nem csinált belőle ügyet, csak néhány aprósággal büntetett bennünket, olyanokkal, amiről tudta, hogy nagyon rosszul fog esni . Reggel csak az első óra előtt fél órával indulhattunk iskolába, nem tudtunk ki ülni zenét hallgatni, délután minden mesét félre téve az utolsó óra után fél órával otthon kellett lenni . A kapusok örömmel ellenőrizték legalább betarthattak nekünk. Egy hónapig nem volt kimenő, mozi, séta tánc, szüneteltek, lőttek a randevúknak, senki nem utazhatott haza. Azt a két hónapot, ami még hátra volt az évből már fél lábon is ki lehetett bírni. Az igazi jó idő a tekergésekhez úgyis csak májusban kezdődött . Mi voltunk megint a sztárok a kollégiumban és a suliban mindenki rólunk beszélt elismerve, milyen klassz csajok vagyunk. Nem bántuk meg a büntetés ellenére sem, olyan jól szórakoztunk. A Tisza közelsége mindig tartogatott valami izgalmasat számunkra. Akkoriban még nem vagonokban szállították a fát, hanem úsztatták a felső Tiszától Szegedig, ahol aztán a gyufa-gyárba és ki tudja hová került. Előttünk mindig állt a vízen a sok összetorlódott fa, amit nagy kapcsokkal tutajjá tákoltak össze, nehogy tovább ússzon. Úgy ugráltunk rajta, mint a macskák miközben úszni egyikünk sem tudott. Életveszélyes volt, amit csináltunk, nem gondoltunk rá, teljes biztonságban hittük magunkat. Hétvégén, a rakpart lépcsőin ültünk és arra vártunk hátha történik valami. Olyan dolgok persze, hogy történtek,ami elterelte a figyelmünket a kezünkben tartott könyvről .Esemény az volt, ha feltűnt egy két fiú motorcsónakkal a vízen és hívtak bennünket csónakázni .Julcsi volt a legbátrabb, ő ment először, és amikor szépen lesülve baj nélkül visszajött a következő körben mi is elmentünk Katival. Körbe járták velünk a fiúk az Algyői híd és a Boszorkánysziget közti hosszú partszakaszt. Néhányszor még elmentünk velük, de nem lett a dologból barátság. Vasárnap délután továbbra is kedvenc időtöltésünk a sétálás volt oda vissza a korzón Jóskával is ott szerettem sétálni, mert a félre eső helyeken szeretett volna velem csókolózni, én pedig nem. Ő szenvedélyes volt én kis vadóc és kitértem a közeledése elől .Az alap probléma az lehetett , hogy nem voltam szerelmes belé , úgy éreztem , hogy egy komoly kapcsolat akadályoz a szabad mozgásomban . A korzón mindig lehetett valakivel találkozni , akár meg beszéltük akár nem . Nem untuk meg órákon át jönni –menni, nevetgélni a barátnőkkel és a fiukkal. Csak akkor mentünk haza, amikor vége volt a kimenőnek utána már nem mászkálhattunk a városban. Hamar elszaladt a május készülődtünk haza valamennyien. Ezen a nyáron várt ránk egy hónap üzemi gyakorlat Pesten. Ezt megelőzően már az egész év úgy telt el, hogy kezdtek felkészíteni bennünket az üzemi munkára , sok gyárba elmentünk üzemlátogatásra, Szegeden kenderfonóba, és a gyufagyárba. Egyiknek sem volt túl sok köze a vegyiparhoz , később rájöttünk ,hogy a kevés is sokat számít . A szalámi gyár már azért is jobb hely volt , mert meg kóstolhattuk a terméket Az igazi buli az volt amikor Budapestre utazunk és az üzemlátogatást össze kötöttük kirándulással .A Rózsák terén aludtunk kollégiumban igy ez a kiruccanás két napos lett . A Hungária Vegyiművek eszméletlen bűze nem varázsolt el bennünket A sósav gyárba klór gázt kiszűrő csutorával mehettünk be mi is . Csodálkoztunk milyen ügyesen használják az ott dolgozók a „szájon be orron ki„ módszert. Az étterem mellett hegyekben állt a vágóhídról oda hordott csont és bőr az enyv gyártás alapanyaga . A legyek és a kukacok fürtökbe lógtak rajtuk. Ma remélem, nem engednének közelébe iskolás gyerekeket. Senki nem akart érettségi után ott dolgozni. Látványosságban, legalább is számomra a Goldberger Ruha gyár vitte el a pálmát. Valójában a kelmék festése történt a gyárban. Hatalmas hengerek közt haladt a ruhaanyag. A mintát szitákon áthaladva kapta meg és mire a gyártó sor végére ért meg is száradt. Gyönyörű mintás, pamut, karton, flanel anyagok és finom selymek is készültek itt. Ipari méretekben láttuk végre a vegyipart összefonódni a textiliparral. Erre az üzemre kellett egy nap, azt hiszem már a helyét is felszántották! Délután elmentünk a Pál völgyi cseppkőbarlangba, ahol szívesen ugráltunk az erdőben és a hűvös termekben. Az Emese fényképező gépével sok képet csináltunk, amik arról tanúskodnak, hogy jól érez-tük magunkat. Egy rövid látogatást ettünk a Chinoin gyógyszergyárban, ahol inkább a laborokat néztük meg a termelést kevésbé. Az üzemi gyakorlatot ezek közül a gyárak közül választották ki számunkra. Lényegében nekünk mindegy volt a hely mindegyik érdekes volt nem ismertük egyiket sem. Az osztály nagy része Pestre ment, csak néhányan maradtak Szegeden. Már megint le maradtam a szokott társaságtól Budán laktam a nagy bátyámnál és minden nap két órát utaztam villamossal a munkahelyemre és vissza. A többiek a Rózsák terén laktak a kollégiumban . A sztorikat én is csak a mesékből tudom, még el sem telt az egy hónap hiányoztak és irigyeltem őket . Néha elmentem a lányokhoz nem szakadtam el tőlük teljesen. A földszinten laktak és a környék ifjú titánjai oda jártak leselkedni. Az ablakon rácsok voltak be menni nem tudtak volna, de ijesztgették a lányokat. Egyik este felkapaszkodott egy kíváncsiskodó és nem lehetett elzavarni. Julcsi megunta és akcióba lépett . Éppen szépítkezett fehérre meszelt arcát dugta az ablakba . A fickó úgy meg ijedt , hogy nem ment vissza még egyszer. Katival találkoztunk néha, de Pesten volt az egyik Bánhegyesi lovagja és inkább vele ment moziba. A Chinoin gyógyszergyárba kerültem dolgozni, aminek örültem. Kicsit misztikus volt számomra , hiszen itt csinálták azokat az orvosságokat, amiktől esetleg meg lehetett gyógyulni .Amit csak lehetett igyekeztem bejárni kapun belül . Az alapanyag depókat, a tablettázót, az üzemi laborokat, fiolázót stb. Ezekben az üzemi laborokban igazán izgalmas elemzéseket végeztek. Megszerettem ezt a hatalmas büdös gyárat! Hetenként más, más helyre osztottak be, bennünket. Túl sok mindent nem csinálhattunk, megfigyeltük a munkafázisokat és az elemzéseket. Klassz,volt szabad felnőttnek éreztem magam és el lehetett mondani ,hogy a Chinoinban dolgozok ! Egyik hét végen elment szabadságra az, akihez be voltam osztva a termelő üzemben .Megkérdezte elmerem e vállalni azt a munkát amit addig együtt csináltunk .Ő be készít mindent az autoklávba nekem csak be kell kapcsolnom másnap. Izgalommal és örömmel vállaltam. Amidasophent csináltam, másnap én teljesen egyedül. Még ma is ez a nap jut eszembe, amikor vásárolok egy levéllel a patikában. Amikor visszajött a főnök és látta milyen jól sikerült az anyag nagyon megdicsért. Biztosítva volt a jó jegyem gyakorlatból negyedik előtt. A bizonyítványom ebben az évben közepes lett, két kettes két négyes, a többi hármas. Hol volt már a Geszti örökös kitűnő bizonyítvány ! Örültem, hogy bent lehettem a közepes mezőnyben. Pestet igazán nem szerettem meg , túl nagynak és zajosnak találtam. Péter bátyámék Budán laktak ,ahol szép kert vette körül a házat , ki lehetett ülni a fák alá .A mellettük lévő házban volt az a cukrászda ahol a két háború közt Ságvári Endrét agyon lőtték. Olyan sokat utaztam mindennap át szállásokkal, hogy meg tanultam közlekedni Pesten. Délután mire haza értem, már nem volt kedvem tekeregni mindig otthon voltam. Nem messze volt tőlünk a „ remiz „ ahová minden este befutottak a villamosok nagy csörömpöléssel . Örökké zaj volt pedig akkor még a forgalom nem közelítette a mostanit . Misi , az unoka bátyám sajnos nem volt otthon, katonai iskolába járt és csak hétvégén tudott gardírozni. Amikor otthon volt nagyokat beszélgettünk és moziba is elmentünk. Úgy alakult a gyakorlat, hogy még augusztus 20 án Pesten maradtam. Nem akartam úgy haza menni, hogy ne lássam a tűzijátékot. Ángyom beszervezte Misi egyik barátját, akivel elmentünk a Duna partra és onnan gyönyörködtünk a látványban. Soha olyan szépet én addig nem láttam, ahogy a sok színes petárda, millió csillagra hullott, maga volt a csoda. Akkor még minden évben nem szórakoztatták a népet. Remekül éreztem magam, másnap haza utaztam. Otthon is akartam még egy kis időt tölteni. A munkánkért kaptunk valamennyi pénzt, amin ott rögtön vettem egy drapp vászon szoknya és egy színes kockás blúz anyagot. Kincseimet otthon Geszten mire mentem vissza Szegedre meg varrta Etus a szomszéd lány .Boldog voltam, hogy gyarapodott ruhatáram egy áthajtós szoknyával és egy ingblúzzal . A hátra lévő idő szeptemberig nyugodtan és kellemesen telt el .Találkoztam a barátnőkkel és az Újfaluban tanuló fiúkkal. Sújtó Sanyi barátommal sokat beszélgettünk és nagyokat nevettünk. Esténként összeverődtünk valamelyik ház előtt a padon olyankor mindenki tudta, hogy még otthon vagyunk. Meséltük a sztorijainkat, amiket kiszíneztünk kicsit. Nevetésünkkel megbotránkoztattuk a házak előtt ülő öregasszonyokat. Sokat sétáltunk a kastély kertben. Sanyi már akkor is festegetett és az első olajképet, amit egy vászon kendőre festett nekem adta. Bárhová költöztem a hosszú évek alatt mindig ott díszlett a falon, még most is őrzöm. Amikor rá nézek ö jut az eszembe. Jóska egész nyáron írta a szerelmes leveleket, amire vagy válaszoltam, vagy nem. Levelei tele voltak szemrehányással, teljesen jogosan. Nem akartam már tartani vele a kapcsolatot. Vártam az alkalmat a szakításra, de addig még eltelt kis idő.

3/ Színek az életünkben. Amikor még éppen elkezdődött a tanítás, bele sem lendültünk, megkaptuk az órarendet utána, kivezényelték az összes tanulót, gyapotot szedni. Ezekben az években sok olyan mezőgazdasági termelést, kipróbáltak, ami nem sok eredménnyel kecsegtetett. A háború előtti rizstermesztés mellé bejött a gyapot is. Nem volt hozzá elég meleg az ország klímája, gyakorlat pedig semmi. Nos, hát ide vezényeltek bennünket. Hatalmas táblákban állt a csörgősre száradt derékig érő cserje. Virított rajta a már kipattant magházakban a sok fehér vattacsomó. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nézett ki jól. Külön vonattal vittek bennünket ahol végig hancúroztuk az utat de, amikor meg láttuk a hatalmas táblákat és rá jöttünk. hogy azt nekünk kell leszedni már nem voltunk olyan vidámak! A vonaton velünk utazott a város valamennyi középiskolás diákja. Kaptunk a nyakunkba egy tarisznya féle átalvetőt, amibe szedtük a szúrós gumókból kibomlott puha gyapotot. A nap végére olyan volt a kezünk a szúrós gumóktól amilyen a rabszolgáké lehetett! A leszedett vattát zsákokba szedtük és a tábla végén leadtuk a gyűjtő helyen ahol lemérték és valami pénzt kapott érte az osztály. Szerettünk volna minél többet kapni a munkánk után. Kicsit feltupíroztuk a zsákok súlyát az aljára rakott tégla darabokkal. Kellemes meleg volt az ősz, nehéz volt a munka mégis szívesen jártunk egész héten, addig sem kellett tanulni. Reggelenként mire kiértünk felvettük a tarisznyát, elkezdtük a munkát eltelt a délelőtt, több mint a munkaidő fele. Ebéd után pihentünk egy kicsit hűvöset keresve és csak eltelt lassan a délután. Nem szakítottuk meg magunkat. Szerencsére ilyen jellegű munkára nem vittek bennünket máskor, nem sok haszon volt belőlünk. Osztályunkból többen maradtak ki évek alatt, mint ahányan jöttek. Többen voltak a fiúk nagy volt az osztály létszámuk. Az igazgató úgy döntött kapunk néhány fiút. Összesen, heten jöttek hozzánk, akikkel együtt maradtunk érettségiig, nagy egyetértésben. A legjámborabb, fiúkat kaptuk, akik eleinte az osztály céltáblái voltak. Mire vége lett az évnek sikerült őket a magunk képére formálni, magyarul elrontani. Sokszor zengett az osztály a hahotánktól. A háború hatása még most is látszott a korosztályokon. Egy osztályba jártunk, mint már írtam az 1932 ,33, 34, 35 , -ben születettek. Teljesen mindegy volt ki hány éves egyformán gyerekek voltunk, állandóan hülyéskedtünk, játszottunk. Ahogy a fiúk kezdték otthon érezni magukat bekapcsolódtak a játékainkba. Egyszer, Bodó Pista törölte a táblát egy kétes tisztaságú krétával átitatott ronggyal, mondtam neki valami kedveset és hozzám vágta. Közben a nevetéstől körbe futott a szája. Én abban a pillanatban visszakézből úgy vágtam hozzá, hogy az éppen a szájában landolt, majd lenyelte. Jött a tanár órát tartani, miközben mi körbe szaladtunk egymás után a padok közt, nem dicsért meg bennünket. Az iskola előtt a Mars téren akkor is most is piac van, a különbség annyi, hogy akkor még nem voltak bódék. A földre terített pokrócokról, kosarakból kínálták portékáikat a kofák. Piac napokon dél fele körbementünk és ahol a legolcsóbb volt vettünk cseresznyét, meggyet. Jó szórakozás volt, hogy amikor óra alatt megeszegettük a gyümölcsöt, a magokat az éppen a táblánál felelőre lőttük ki, minden irányból. Minden tanárnál nem lehetett megtenni, de Székely tanár úr jó médium volt észre sem vette, vagy ha igen csak somolygott finoman. Óra után elpanaszolta Eta néninek, hogy nem bír velünk. Kaptuk a letolást osztályfőnöki órán, de tudtuk, hogy megvédett bennünket. Ezek a tavaszi akcióink olyanok voltak mintha front vonult volna keresztül rajtunk megzavarva amúgy sem egészen tiszta fejünket. Egy tavaszi nap szólt a fiuk közül valaki, hogy a következő piac napon különös figyelemmel menjünk végig a piac ócskás során, mert ők már tudják, hogy az egyik árusnál érdekes dolgokat lehet majd kapni. Beindultunk csoportosan és az iskolától 10 méterre megláttuk az árust. Ócska zakóban, derekán madzaggal átkötve, zsíros kalapban árult a fiuk móka mestere Losonci Gyuri. A választék valóban értékes és érdekes volt. Lehetett nála kapni, tehén kolompot, ácskapcsot, 200 as szeget, lyukas lábast, ló patkót, rossz cipőt, kalapot és még sok hasznos dolgot! A nevetéstől be pisiltünk, ahogy kínálta a portékáját. Azon a nap ő volt a fő látványosság. Mi legalább olyan jól mulattunk rajta, mint ő a saját mókáján, amíg az igazi árusok ki nem eb rudalták maguk közül. A tanárok közül is volt aki, megnézte mit művel a piacon Gyuri, díjazták a humorát. Szép emlékeim közé tartozik az ez évben általunk színessé tett április elseje. Az ötlet közös volt, lelkileg hamar ráhangolódott az egész osztály. Az volt a cél, hogy valami maradandót alkossunk a csíny tevés terén, ezzel is beírva nevünket az iskola diákjainak legjobbjai közé. Első óránk Eta nénivel történelem volt. Amikor bejött látta, hogy mindenki háttal ül felé. Óra előtt meg forgattuk a padokat úgy rendeztük be az osztályt. A katedra a helyén marad, felálltunk, ahogy szoktunk csak háttal nem szólt semmit. Kinyitotta a naplót és elkezdett feleltetni, mi háttal feleltünk, ha tudtunk. Vette a lapot, nem zúgatott be bennünket, a tanáriban elmondta mire számítsanak a mi óránkon. Szünet után Székely tanár úr órájáról elbujtunk. Megszereztük a folyosón lévő kis szuterén, kulcsát, amit egyébként állandóan zárva tartottak és ott szorongtuk végig az órát, míg ki nem csengettek. A tanár úr keresett, de nem talált bennünket. Matek órán nem mertünk elbújni tudtuk, hogy annak olyan következménye lenne, amivel mi húznánk a rövidebbet. Bent maradtunk az osztályban és egy nagy vekkert, sétáltatunk egész órán, úgy, hogy ötpercenként máshol csörgött veszett erős hangon. Sokáig bírta Tibi bácsi szórakozásunkat, amikor elkezdte keresni kinél van az óra. Amikor már nagyon közel volt az esedékes elkövetőhöz a szemetes kosárban landolt a csörgős masina, aminek persze, hogy nem volt gazdája. Az a ritka helyzet állt elő, hogy nem tudott feleltetni bennünket, mert ő volt ideges. Naaagyon tetszett nekünk! Nem volt tornatermünk mindig az udvaron tornáztunk most is kivonultunk és mindenki mást csinált, mint amit Rózsa vezényelt! Nem volt néző közönségünk el voltak foglalva a fiatal tanáraink - Horvát Karcsi , Cakó Miska - akik normál esetben az emeleti ablakból lestek bennünket, ahogy ugrálunk a kis idétlen fekete torna gatyákban. Simán eltelt a torna óra, mert itt egyébként is sokat játszottunk. A legnagyobb bulit szerves technológia órára tartogattuk! Gondoltuk méltó módon meg vicceljük Kovács Endrét. Majdnem visszafelé sült el! Laborban az akkori negyedikesek megértő segítő társak voltak. Elmondták, hogyan kell jódazidot csinálni, aminek az a tulajdonsága ,hogy ha a szűrő papíron száradni tesszük a nedves kristályokat a szellőtől is felrobban és akkorát szól, mint egy géppisztoly. Előző nap csináltunk belőle egy jó adagot és óvtuk, hogy nedves maradjon. Óra előtti szünetben kiszórtuk az egészet az osztályban az ajtó és a katedra közt legtöbbet a tábla előtt. Megtudtuk, hogy nagyon idegesíti minden durranás, gondoltuk jól megkapja a magáét! Jól nevelten ültünk a helyünkön, amikor bejött az órára. Lélegzet-visszafojtva vártuk a hatást, ami nem maradt el. Ahogy meg hallotta az első durranást, tudta mit csináltunk. Elment a katedráig leült és meg sem mozdult egész órán. Fellapozta a naplót és kiszólította Ágoston Olgát, aki legalább annyira ideges lett, mint ő. A feleléstől való félelmét csak fokozta a magunknak állított kelepce. Ahogy Olga meg mozdult és csak picit arrébb vitte a lábát azonnal beindult a durrogás! Mondanom sem kell, hogy ő azok közzé az ártatlanok közzé tartozott, aki nem vett részt a készítésben. Jobban félt, mint Endre, aki nem kegyelmezett és ezen a napon a szokásosnál is több egyes került a naplóba. Hiába, akinek nincs humora az mindenre képes! Mi többiek élveztük a helyzetet mindaddig, amíg ránk nem került a sor. Óra közepe táján már alig vártuk, hogy vége legyen mindennek. Addigra eldurrogott minden puskaporunk csak az Endréé tartott ki óra végéig. Végig ülte az órát rezzenéstelen arccal, akkor felállt és szó nélkül kivonult. Nem voltunk boldogok, mégis jót nevettünk, nem bántuk az egyeseket sem, azt éreztük így is megérte borsot törni az orra alá. Az óra végét jelző csengő hangjának jobban örültünk, mint máskor, kiszabadultunk végre a saját fogságunkból. A 3 /B hírnevén nem esett csorba elértük , hogy az egész iskola rólunk beszélt egy hétig.

. Hiányoztak a lányok a gyerekes csínytevések. A kollégisták ebben az évben is költöztek. Kevesen voltunk még mindig ipari iskolások önálló kollégiumunk nem volt , minden évben hozzá csaptak bennünket valamilyen humán társasághoz . A lányok otthona a Tisza parton a híd mellett a Tömörkény gimnázium Tiszára néző szárnyában lett. A kollégiumban nem volt túl sok tanuló, nagyok voltak a szobák az emeleten, de remek volt a kilátás a Tiszára. Sóvárogtam utánuk, amikor tehettem tanulni is bementem hozzájuk. Julcsi és Kati a földszinten lakott emeletes ágyakkal berendezett szobákban, ahol elfért az összes vegyész lány. Az iskolában elég jól mentek a dolgok, stabil közepes lettem háromnegyed évkor. Elkezdtem, puhatolózni, hogy tudnék vissza menni a kollégiumba. Ahhoz, hogy sikerüljön, iskolai javaslat és igazolás kellett. Úgy tűnt, hogy félévkor sikerülhet. Nem szóltam Sándor bácsinak mit tervezek, addig még sok idő volt, alig laktam náluk pár hónapja. Meleg ősz volt, sokszor ki ültem a Dugonics téri szökő kúthoz könyvvel a kezemben és meg próbáltam benn tartani a tudományt a fejemben. Az események váratlan fel gyorsulását egy levél segítette, amit Mária néni kapott. Valamilyen örökségi ügyben hívták a testvérei, Alattyánba pár napra. Úgy döntött egy hét múlva elutazik és két, három napig ott marad. Az öreg fente a fogát én pedig pánikba estem mi lesz velem? Nem is nagyon titkolta várja, hogy kettesben maradjon velem. Azt is láttam Mária néni nem tudja, mit tegyen. Még messze volt a fél év és a bizonyítvány, ami alapján eldöntik, fel vesznek a kollégiumba vagy sem. Jóskának és Katinak most már elmondtam, részletesen mi van körülöttem, nagyon sírtam hová menjek, mit tegyek ? Mindketten azt tanácsolták, beszéljek Eta nénivel, osztályfőnökünkkel. Az idő sürgetett és én másnap megkerestem, elmondtam, mindent őszintén, kértem segítsen, mert ha nem tud segíteni, ott hagyom az iskolát és haza megyek. Vigasztalt ne sírjak, megpróbálja elintézni, hogy soron kívül felvegyenek a kollégiumba. Másnap hívott ,hogy bármelyik nap költözhetek . Azt sem tudtam mit csináljak örömömben! Nem mondtam meg Mária néninek sem mire készülök. Az ő elutazása előtt két nappal, amikor senki nem volt otthon összeszedtem kevéske holmimat és beköltöztem a kollégiumba. Utána megkerestem Mária nénit. Visszaadtam a kulcsot és próbáltam hazudni valamit, miért mentem el. A szeme tele lett könnyel és mondta tudja mi-ért költöztem el, nem haragszik rám ez volt a leghelyesebb, amit tehettem. Azt mondta bármikor mehetek hozzájuk, amikor akarok. Néhányszor meglátogattam, de az öreggel nem találkoztam többet. Ahogy, visszakerültem a kollégiumba megnyugodtam az ismerős környezetben és csak rém álom maradt az irigyelt albérlet. Mária néni nyugodtan utazott el, az öreg pedig elgondolkozhatott mitől féltem tulajdon képen. Csak a vegyész lányok tudták költözésem igazi okát, hamar napirendre tért felette mindenki, ott voltam és kész! Visszagondolva, már csak egy kellemetlen epizód, volt az életemben ,ami szerencsésen megoldódott .Úgy látszik kis töltött galamb alakommal felborzoltam a férfiak idegeit, mert ezen a nyáron, öreg, fiatal az én szüzességemet akarta elvenni szerencsére sikertelenül. Az iskola létszáma, akkor kezdett felfutni, de lányok még mindig nem voltunk annyian, hogy saját kollégiumunk lett volna. Minden évben költöztünk, odacsaptak bennünket valahova, de legalább nem lettünk számkivetettek. Felsőbb rendűségünket igyekeztünk megtartani és a „ messze járunk iskolába „ tényt maximálisan kihasználni. Ez évre szánt otthonunk, a Tömörkényi gimnázium Tisza parti szárnyában volt. Sokkal szebb és jobb helyen, mint az alsóvárosi zárdában. A fasorral ékesített Tisza parton, közvetlenül a klinikák mellett, közel a városközponthoz. Harmadikos vegyészek voltunk, amit lehetett kihasználtunk. Iskolába menet a belvárosban lépten,nyomon izgalmas dolgok történtek velünk. Reggelenként a Széchenyi téren zene szólt a hangszórókból . A lombos platánok és hársfák alatt, reggel és délután is eltöltöttünk egy - egy fél órát, ha ki akartunk rúgni a hámból többet is! Jól mentek a dolgok egészen addig, amíg az egyik gimis lány meg nem haragudott ránk és be nem árult az igazgató nőnél. Nekünk ezek a fél órák jelentették a szabadságot és nagyon zokon vettük, ha korlátozni próbálták .A gimis lányokat is meglehetett érteni, hiszen úgy mentek iskolába, hogy még az utcára sem mentek ki, mint alsó városon a képzősök. A kimenőt itt is szűken mérték. Az árulkodás után megszűntek a félórás zenehallgatások egészen addig, amíg észrevétlenül öt percenként vissza nem szereztük. Beilleszkednem nem kellett csak felvenni az ismerős ritmust, a barátnőim közzé mentem vissza és csuda jól éreztem magam velük. Nyolcan laktunk egy szobában vegyészek és a két gépész lány emeletes ágyakon. Vezérünk folyamatosan Julcsi volt, akivel minden huncutságba bele mentünk és nagyokat nevettünk. Hétvégén, ha éppen valamiért „megrovást „ kaptunk nem mehettünk ki, olvastunk. Julcsi valahonnan szerzett egy lapokra szedett Káma szútrát, azt olvastuk hangosan felváltva. A hallgatóság, megjegyzései, és hangos hahotái közepette. Ezeken a felolvasásokon világosítottuk fel magunkat és egyben ez jelentette aktív szexuális életünket is. A randevúk, kézen fogva a fiukkal egy lopott csók csupán ráadás volt. Ebből a szobából, könnyen kilehetett lépni az ablakon. Amikor erre rajtunk kívül nevelőink is rájöttek, felköltöztettek bennünket az emeletre. Csak a tanuló szobánk maradt a földszinten rácsos ablakkal. Itt már Böszörményi Nóra is velünk lakott, jó tanuló segítő kész lány volt kiváló humor érzékkel. Lehet, hogy már előző évben is velünk volt nem emlékszek rá pontosan. Nem sokat tudtunk róla csak úgy, mint Emeséről. A két lány teljesen más kategória volt. Bacsa, Bagdi , Böszörményi, Demó, Janiga, Virág, volt a csapatunk és a két elmaradhatatlan gépész lány. Az iskolában most is irigykedtek ránk, nem volt olyan nap, hogy valami ne történt volna velünk, amit erősen kiszínezve adtunk elő. Mi voltunk az első lány osztály. Az előttünk végzett évfolyam, /1945 -49 –/még megküzdött azért, hogy lányok is tanulhassanak. Korábban lányok egyáltalán nem tanulhattak az iskolában. Mi ezt nagyon értékeltük és élveztük a helyzetet, és azt, hogy végig, négy évig együtt tanulhattunk. Jöttek, mentek a mi osztályunkban is a tanulók, de végül akik együtt indultunk együtt is maradtunk . Mi már nem magázódtunk az iskolánkba járó fiukkal csak az idegenekkel! Kezdtünk egyen jogúak lenni. Az iskolában, már komoly dolgokat kezdtek a fejünkbe verni tanáraink. Szerves kémiai gyakorlaton olyan bűzt árasztottunk magunk körül, hogy alig lehetett kibírni. Ez az év az extrahálás, desztillálás, rázó hengerben történő szétválasztás jegyében telt. Ezen kívül, persze még sok mindent kitaláltak számunkra. Korábban szépen kikeményített vasalt fehér köpenyeinken hatalmas sárga barna foltok éktelenkedtek. Mindez most azt mutatta, hogy milyen komoly munkát végzünk és most erre voltunk büszkék. A fiukkal továbbra is együtt voltunk gyakorlaton végig nevetgéltük az egész napot. Év elején igyekeztem a hátsó padok, valamelyikében helyet foglalni, de ahogy telt az idő egyre közelebb kerültem a katedrához. Év kezdéskor Katival egymás mellé ültünk hátha sikerül, nem sok időt töltöttünk sohasem egymás mellett az én állandó szövegelésem miatt. Nem voltam a tanárok kedvence, jó közepes módon megvoltunk egymással. Tibi bácsi ebben az évben is alkalmazta jól bevált szokását a dolgozatokat vagy ki dobta az ablakon, vagy hozzák vágta a padokra. Már nem nagyon ijedtünk meg, kiismertük, hogy tulajdonképpen arany szíve van. Még 50 év után is tudta, hogy Gesztről jöttem elismert, amiért maradtam.