9./ Metrózunk. Szóltam a csoportomban, hogy aki akar, eljöhet velem Metrózni. Mondtam, hogy én nagy Moszkva szakértő vagyok már egyszer jártam a városban. Összesen négyen vállalkoztak rá, mert mi lesz, ha mégis eltévedünk. Nem bíztak bennem, különösen abba nem, hogy vissza találunk. Hiába mondtam, hogy nem lehet eltévedni, mert ha meg unjuk, egyszerűen a másik oldalon visszamegyünk. Magyaráztam, mint egy botcsinálta idegen vezető, mindenkinek nagyon tetszettek az állomások díszítései és egyáltalán az egész. Hatalmasak az egyes megállók, mindenki szorongott, hogy találunk vissza. Mikor már nem bírtam a nyafogást vissza fordultunk, amiből lett egy kis kalamajka. Egy emelettel lejjebb lehetett eljutni a másik oldalra úgy, hogy közbe ide- oda tekeregtünk. Amikor felértünk a felszínre az indulási állomásra nem tudtuk, hol vagyunk. Mondtam a lányoknak, nyugi beülünk egy taxiba és az elvisz bennünket a szállodáig. Így is történt, leintettük a taxit és mondtuk, hogy „ Rossija” a sofőr visszakérdezett, hogy Rossija? Mondtuk, hogy da, megfordult és mutatta, hogy „tam” ! Ott állt előttünk teljes nagyságában a szállodánk nagyjából 100 méterre. A gubancot az okozta, hogy másik mozgólépcsőn jöttünk fel az állomásról. Nagyon jót nevettünk, nem tudtunk olyan kicsi pénzt adni a sofőrnek, amilyet kért, többet pedig nem akart elfogadni. Végül mondtuk, hogy válogassa ki a tenyerünkből. Ezen a délutánon volt még egy akciónk. A csoportból Gizike hozott otthonról egy csomagot az ismerőse, itt tanuló fiának. Na de, hogy találjuk meg a kollégiumot. A minden folyosón strázsáló szobaasszonyhoz fordultam. Korát megsaccolva megkérdeztem tud e németül, tudott így aztán útbaigazított bennünket, hogy hol keressük. Legjobb tanács mégis az volt, hogy biztosabb, ha taxival megyünk és megvár bennünket a taxis. Odaértünk a hatalmas épülethez, amiben a magyar diák lakott, kézzel lábbal elmagyaráztuk kit keresünk. Szerencsénk volt, megtalálták a fiút és 10 perc alatt ott volt a csomagért. Nagy kő esett le a nyakunkról, mindenki kapott egy vállveregetést, hogy na, ezt is megoldottuk. Rengeteget nevettünk ezeken a magánakciókon.

8./A vörös tér és Lenin. Szállásunk a vörös tér oldalánál álló Rossija szállóban volt, ami egészen újnak nézett ki, nem régen adták át. Hatalmas több emeletes épület, mi a hatodik emeleten voltunk. Egy emelettel lejjebb volt az étterem ahol étkeztünk, olyan labirintuson jutottunk el ide, hogy ha nem együtt indultunk biztosan eltévedt valaki közülünk. A városnézésben, hasonló helyeken jártunk, mint én a korábbi utamon azzal a különbséggel, hogy még nehezebb volt össze hangolni a nagy létszámot, mint egy kisebb csoportot. Sokszor mentünk úgy, hogy két csoport ment egy helyre. Délutánonként szabad időnk volt, a környéken sokat járkáltunk, vörös tér most is fő látványosság volt. Sorba álltunk a Mauzóleumnál. hogy lássuk nagy tanítónkat, Lenint. Elég cikis volt a helyzet, mert a sok asszony nem érezte át a helyzet komolyságát. A disz őrség mellett elhaladva, kb egyórás várakozás után tudtunk bemenni, fényképezni nem lehetett. Szegény embert nem tudom miért nem temették el rendesen, mutogatták, mint egy vásári mutatványt. Nem tetszett nekem, arról nem is beszélve, hogy nem mertem senkire rá nézni, mert láttam, hogy más is hasonlót gondol. Ahogy kijöttünk a kuncogás tovább folytatódott, igyekeztünk ugyan visszafogni magunkat. Ezzel eltelt egész délelőttünk, de ha már az ember Moszkvában van, ezt sem hagyhatja ki. Amikor ’68 ban voltam, akkor éppen felújítás miatt zárva volt a Mauzóleum. Délután szemerkélt az eső, hogy oldjuk a délelőttöt néhány vállalkozó szellemű asszony eljött velem a Gumba. A helyzet nem sokat változott 5 év alatt, talán annyit, hogy nem százan álltak sorba egy egy helyen, csak 50 en. Livi vett egy üveg Vodkát és addig bolhászkodott, hogy amikor letette a földre letört az üveg alja! Mellettünk állt két férfi az egyik megszólalt „ te, nincs nálad itatós, fel kellene valahogy szedni „! Jót nevettünk és megállapítottuk, hogy milyen kicsi a világ, akkor már sok Magyar járt Moszkvába. Vásárlást nem tudtuk túlzásba vinni, nem volt mit venni. Dísztárgyakat vettem, amiket még most is őrizgetek. .

7 /.Vonattal Moszkvába. Eltelt majdnem 5 év, amikor újra kijutottam Moszkvába. A fehér házba kerültem dolgozni, 1973 ban én lettem a városi nőfelelős. Ebben az évben indult egy különvonat csupa nőkkel Nőnap alkalmából. Szolnok megye minden nagyobb városából, falujából az aktivisták utazhattak. Elkezdődött a szervezés, egy –egy csoportban 40 en voltak. A szolnoki csoportot én vezettem, sokan jöttek a régi koleganők közül, nagyon vártam, hogy együtt lehessek velük. Összesen lettünk 250-300 an, megtöltöttük az egész vonatot, igazi Szolnok megyei boszorkányröptetés volt. Csak azt tudtuk, hogy Moszkvába megyünk, de a helyet és a programokat nem ismertük. Az egész csapatot a megyei nőfelelős Irénke vezette. Ismerve szervező készségét kíváncsi voltam, hogy mi fog ebből kisülni. Egy csoport megtöltött egy vagont, amikor a határt átléptük és átállították a szerelvényt széles nyomtávúra, onnantól kezdve hálókocsikban utaztunk, két napig. Egy fülkében négyen voltunk emeletes ágyakon. Minden kocsi elején ott volt a szamovár, állandóan tudtunk teát inni és ebédet is kaptunk. Amikor Kijevbe értünk egy teljes napot ott töltöttünk, megnéztük a város nevezetességeit, templomait és csak este indultunk tovább a vonattal. Amikor közeledtünk Moszkvához az idegenvezetőnk, aki fiatal volt és magyar összehívott bennünket csoportvezetőket megbeszélni, hogy mi a teendő megérkezésünk után. Akkor derült ki, hogy a moszkvai vasútállomáson / a Kijev nevű pályaudvaron / delegáció vár bennünket, ahol beszédet kell mondani a vezetőnknek. Irénke teljesen kiakadt, hogy ő ugyan nem beszél, ő nem készült, ő nem tud rögtönözni. Kevés huzavona után mondtam, hogy majd én mondok valamit. Megbeszéltük a tolmáccsal, hogy én mondom magyarul, ő pedig úgy fordítja, hogy jó legyen. Mikor befutott a vonatunk és kezdtünk leszállni a vonatról, láttuk, hogy a moszkvai nők fele ott van a pályaudvaron és bennünket vár. Kihúzva vörös szőnyeg a végében pulpitus és mikrofon. Hajaj, kicsit összerándult az én gyomron is erre nem számítottam. Végig vonultunk, akik a csoportokat vezettük a vörös szőnyegen. Körbe álltuk az Orosz fogadóbizottsággal vegyesen a mikrofont, meghallgattuk az üdvözlő beszédet, utána következtem én. Jó volt így, mert a beszédből kiderült, hogy mi legyen a válasz és meddig tartson. Benne volt a megbonthatatlan Szovjet Magyar barátság / ugye, hogy az lett? / Ukrajna kék ege, a ringó búzamezők, az asszonyok szerepe a béke megőrzésében. Kaptam nagy tapsot a mieinktől legalább annyit, mint a fogadóktól. Volt még egy kis „drúzsba” ölelgetés kézfogás csak utána mentünk több busszal a szállásunkra. Ezt a sztorit már sokszor elmeséltem, büszkén az unokáimnak, hogy én előttem kihúzták a vörös szőnyeget Moszkvában! Ha, ha, ha!

6 /.Gyárlátogatás. Reggeli után elindult velünk a busz, Moszkva egyik külvárosa felé. Zömében a Vegyiparból jöttünk, így a kiszemelt gyár, kénsavat és sósavat gyártott. Nem hiszem, hogy a háború óta újítottak rajta valamit, annyira lepusztult volt, hogy a szolnoki kénsavgyár mellette patika. Csak az udvaron vittek körbe bennünket, a gyárba senki sem mehetett be. Hamar végeztünk, de a látogatás végén meghívták a csoportot találkozásra a dolgozó néppel! Beültünk a kultúrházba jöttek a melósok, de beszélgetni nem tudtunk, az Orosz nyelvtudásunk a béka feneke alatt járt, ők pedig nem tudtak Magyarul. Így aztán maradtak a hivatalos szónoklatok, a nagy Magyar- Orosz „ Drúzsba „. A vendéglátás viszont itt is tökéletes volt, elgondolkoztunk rajta, hogy honnan és hogyan hozzák a sok finomságot, amikor az üzletekben semmi nincs. Örültünk, hogy aránylag hamar megszabadultunk a „való világból „ és épségben visszajutottunk a szállodába. Ebéd után szabad időnk volt, elindultunk valamit venni ajándékba. Az egyik társunk mini TV –t akart venni, tudni kellett, hogy hol lehet kapni a hatalmas városban. Beültünk egy taxiba a sofőr tudta, és olyan kevés kopejkáért vitt el bennünket, hogy alig tudtuk össze kaparni az aprót. Valahol a város végére jutottunk ahol egy kis üzletben valóban megkaptuk a kívánt árút. Ezek után nem kísérleteztünk, hogy bármit keressünk, úgyis reménytelen lett volna. Néhányan elmentünk a Gumba és egy ajándék boltban megvettük azokat az apróságokat, amiket akartunk. Délután pihentünk, készültünk a búcsúestre. Vacsora után nem mentünk a szobánkba, hanem maradtunk együtt az egész jókedvű társaság. Nem vittem potyára a szép ruhámat, kicsíptem magam és megmutattuk, hogy kell mulatni. Ha jól emlékszem az asztalon ugyan nem táncoltunk, de nem sok híja volt. Akik ott voltak az étteremben először csak óvatosan, végére teljesen összekeveredtünk. Lett egy nagy mulatós, Orosz- Magyar„ Drúzsba „, elég sok pezsgő elfogyott, a hangulat igazán jó volt. Mint ahogy már említettem, itt 11 kor „ véget vetnek a zenének „ de a legények és a lányok nem mentek haza. Nagyot mulattunk hajnal 2 ig akkor bezárták az éttermet, zene sem volt ideje volt lefeküdni, mert másnap haza indultunk. A vissza út már nem volt olyan izgalmas, meséltük az élményeinket és hamar-2 óra alatt- megérkeztünk a Budapesti Ferihegyre. Vártak bennünket. Másnap már mentem dolgozni és egész nap meséltem az élményeimet. Mire haza értem nem volt hangom. Családom nem bánta, hogy van otthon egy kis csend, végre anyu csak akkor beszél, amikor nagyon fontos mondanivalója van!

5 /A Metró és a kincstár. Tudtuk, hogy másnap a múzeumok közül a legszebbet fogjuk megnézni, és mert máskor nem maradt rá idő Miklós megígérte, hogy programon kívül elvisz bennünket Metrózni, ha korán megreggelizünk. Nálunk Pesten akkor még csak a kis Földalatti működött és szerettük volna megnézni milyen egy igazi Metró. Elindultunk 8 óra körül és a kezdődő programig reméltük, hogy valamit láthatunk belőle. Mint minden a Metró állomások is nagyok, de nem csak nagyok, hanem csoda szépek. Minden állomás más motívumokkal van díszítve, népi festészettől a berakásos képekig minden. Van, ahol a háborús hősök szobrai van ahol a tagállamok jellegzetességei, népviseletbe öltözött fiatalok képei vannak elhelyezve. Rengeteg fehér, szürke és vörös márványoszlop, díszítés és szobor teszi különlegessé az egész pályát. A világítás is minden állomáson más és más. Különleges búrák, csillárok, neonok játszva a színekkel. Mozgólépcsővel három emelet mélységben lehet a különböző állomásokhoz lemenni, ami az ismeretlen számára olyan bonyolult, hogy könnyen el lehet tévedni. Azt hallottuk, hogy a háború alatt a moszkvaiak óvóhelye volt a Metró. Olyan tágas, szellős, hogy rengeteg ember elfér benne. Nem tudom, a Budapesti hármas Metró miért nem működik ilyen flottul, hiszen azt is ők építették./ Ez csak egy kis fricska / Fantasztikus volt az egész utazás, 5 kopejkáért. Szívesen mentünk volna még tovább, de mire indult a csoport vissza kellett érnünk. A busz már várt bennünket, először a kincstárhoz vitt bennünket. Rövid sorban állás után bejutottunk a csodák házába. Elképzelhetetlen mennyiségű kincset állítanak ki és gondolom, legalább annyi van, amit tárolnak. A cári hintók sokasága volt az első teremben, utána a rengeteg étkészlet, arany és ezüst tányérok tálak, kupák sokasága. A vitrinek tele szebbnél szebb dísztárgyakkal, különleges használati tárgyakkal. Csak kapkodtuk a fejünket annyi volt a látnivaló. Egy szobát a Cárok és Cárnők, Pátriárkák igazgyöngyökkel kivarrott ruhái töltöttek meg. Trónszékek, amik smaragd és rubin kövekkel voltak dúsan kidíszítve. Láttunk egy olyan papi ruhát, amit 20 kg fehér igazgyöngy díszített. Eltöltöttünk itt két órát csak ebédre értünk vissza. Csodálatos látnivaló volt, ha mást nem láttunk volna ezért érdemes volt eljönni. Délutáni programunk látnivalója a Borogyinói panoráma volt. Hasonló a mi Feszti körképünkhöz csak, mint minden más, ez is nagyobb. A napóleoni Borogyinói csatát ábrázolja. Innem már mentünk vissza a szállodába, mert este a Kongresszusi palotába volt jegyünk a Rómeó és Julia balettra. A Kongresszusi palota ismét különleges élmény volt. Úgy építették a Kreml területén, hogy ne emelkedjen a többi épület fölé, harmonizáljon vele. Bár a stílus más, mégis bele illik a környezetbe. Éppen azért, mert felfelé nem emelkedhet, lefelé mennek az „ emeletek „. Annyi ruhatár van, hogy ennél gördülékenyebb már nem is lehetne a kabátok elhelyezése. Egy teljes szintet be tölt a büfé ahol sorba asztalok vannak, legalább 10 sort láttam, egyik oldalon hömpölyög a tömeg, másik oldalon a kiszolgáló személyzet adja a kért italt vagy szendvicset, fennakadás nélkül. A hatalmas színházterem, a valamelyik mínusz szinten van. Három ezer férőhelyes, óriási színpaddal. Az előadás igazi Orosz balett volt, meseszép. Ebben a teremben szokták tartani a pártkongresszusokat. A „Balsojba” a moszkvai nagyszínházba nem mentünk el, de igazán nem is tudom, melyiket sajnálnám, ha nem láttam volna. Későn kerültünk ágyba, de megért minden fáradságot ez az este. Már csak egy napunk maradt Moszkvából a következő napra maradt az üzemlátogatás. Erre nem kellett nagyon készülni, csak az volt a kérdés milyen lesz, az a gyár ahova megyünk.

4/ Moszkva nevezetességei. A bőséges reggeli után városnézéssel kezdtük a napot. A busz Miklóssal, tolmács idegenvezetőnkkel már várt bennünket. Az idő téliesre váltott az otthoni hőség után kaptunk egy ki havat. Miklós megállás nélkül magyarázott ezekből mondok néhány dolgot, amit meg tudtam jegyezni. Moszkvának 1968 ban volt 6,5 millió lakosa ma már biztosan sokkal több. A nagykörútja 120 km hosszú, ami körbe fogja a várost. A Moszkva folyón, ami hajózható 30 híd van, olyan lehet mint a Tisza nálunk. A Metró vonala 100 km hosszú, valamivel a körútnál beljebb halad, A városban van 80 templom, ami közül akkor 30 működött. A múzeumok és kiállítási termek száma meghaladja a 80 at. Ez volt a bemelegítő, hogy lássuk itt minden „ leg „ nagy és sok. Megálltunk a Lenin hegyen a Lomonoszov egyetemnél, körbe jártuk bekukkantottunk az épületbe. Láttuk azt a lakóházat, amibe beépítették azt 4 vagon vörös gránitot, amit Hitler oda szállíttatott a városhoz. Abból akarta felépíttetni bevonulásához a diadalívet. Voltunk a Szakszervezeti székháznál, amit magyar bútorokkal rendeztek be. Megnéztük az űrhajós parkot sétáltunk és fényképet csináltunk sajnos ködös volt az idő és az egyszerű gépeinkkel nem sok sikerült. Sokat mentünk, busszal és gyalogosan is olyan sok volt az élmény, hogy mindent nem tudtunk megjegyezni. A város nagyon tágas, széles útjai nagy terei vannak. Nyáron biztosan még szebb, amikor a fák zöldellenek, most viszont a hóesést felváltotta a havas eső és a latyak. Ebédelni haza mentünk a szállodába rövid pihenő után délután múzeumokat látogattunk. A Puskin képtárral kezdtük ahol sok világhírű művész alkotásait láthattuk. /Matisse, Pikaszó, Rembrandt, Rubens és sokan mások / Délután volt egy kevés szabadidőnk és úgy döntöttünk Borossal, hogy elmegyünk a Gumba, megnézzük, mit lehet venni. Sokat hallottam róla, de ezt az épületet látni kell. Nem olyan, mint a mi áruházaink, amik akkor már kezdtek épülgetni, nem is olyan, mint egy bazár, hanem valahogy a kettő keveréke. Hosszú kétszintes épület a földszinten szökőkút, ami körül rengeteg ember üldögélt. Olyan, mint egy hosszú utcasor, tető alatt, semmi reklám, semmi flanc. A körben lévő üzletek előtt százával álltak sorba türelmesen az emberek. Olvastak, vagy csak álldogáltak, nem beszélgettek és nem zsörtölődtek. Az ittenieknek természetes volt. Leg hosszabb sorok a téli holmiknál és a vodkánál volt. Egyikhez sem fértünk oda. Nem volt messze a szállodánktól haza sétáltunk és rövid pihenő után mehettünk vacsorázni. Vacsora után Marika hívott bennünket, hogy menjünk el vele a Kazincbarcikai csoporthoz. Nem nagyon nyerte meg a tetszésünket, mulatás nem lett belőle, bőven belefértünk a 11 órás kapuzárásba. Visszamentünk a szobánkba, amikor a mi asztaltársaságunk fiú tagjai hívtak bennünket az emeleti bárba. Természetesen mentünk velük. Nem túl nagy helységben üldögéltek a magas székeken, ami olyan volt, mint az én titráló székem a laborban. Mi is kipróbáltuk, megkóstoltuk az elmaradhatatlan pezsgőt, beszélgettünk nevetgéltünk és jókedvűen mentünk el lefeküdni.

3 /A szálloda. Moszkva legjobb szállodájában helyeztek el bennünket. Azóta sem fejtettem meg, hogy miért érdemelte ki csoportunk ezt a különös helyet. Valóban patinás szálloda, most is a Vörös tér sarkán áll. A harmadik emeleten volt a lakosztályunk, mert nem szoba volt, hanem igazi lakosztály ahol egy Kazincbarcikai asszonnyal szálltunk meg. Azóta sem láttam ilyen pompás helyet, pedig évek alatt elég sok helyen megfordultam. A folyosóról tágas előtérbe léptünk be ahonnan, a fürdőszoba és nappali nyílt. Középen ovális asztal uralta a teret, körülötte magas támlás székek a fal mellett fotelok álltak. Négy hatalmas márványoszlop és sötét bordó függöny mögött volt a háló szoba két ággyal. Az ablakmélyedésben, ugyancsak vörös bársony függöny mögött, íróasztal karosszék fotel várta a dolgozni vágyó lakót. Mi nem akartunk dolgozni, de innen remekül rá láttunk a széles sugárútra ahol hömpölygött a forgalom. Sok idő nem volt a forgalmat nézegetni, mert hamar elindultunk a különböző, zsúfolt programokra. Ahogy lepakoltuk a csomagokat, még átöltözni sem volt időnk, mehettünk vacsorázni a szálló legszebb éttermébe. A terem közepén, működő szökőkút minden sarokban márványoszlopok mellett fotelok álltak a mennyezetről kristály csillárok szórták a fényt az egész teremben. Ilyen csillárok maradványait láttam a geszti Tisza kastélyban a háború után. A szökőkút mellett lehetett táncolni. Nyolc férőhelyes asztalnál vacsoráztunk, ketten voltunk nők a csapatban szobatársammal, nem volt rossz arány. Ezt követően minden étkezés itt történt. Olyan elegáns volt az egész, amilyet csak regényekben olvastam. Vacsora után már nem voltunk annyira fáradtak, hogy azonnal lefeküdjünk. Boros Lacival elindultunk felderíteni a Vörös teret. Beálltunk a bámészkodó tömegbe. Forgalom ugyan nincs a téren, de az emberektől alig lehetett mozogni. Úgy tűnt a sötétben, hogy nem olyan nagy a tér, mint amilyennek gondoltuk, talán a Budapesti felvonulási tér/ Hősök tere /nagyobb, legalább is tágasabb. Megvártuk, amikor a Kreml egyik tornyában az óra elütötte a 11 et és a Mauzóleum előtt megtörtént az őrségváltás utána mentünk vissza a szállodába. Jól tettük, hogy visszaérkeztünk, mert 11 kor bezárt minden étterem, szálloda csak semmi szédelgés az éjszakában. A szálloda vendégei viszont maradhattak az étteremben ameddig akartak, csak az utcáról nem lehetett bemenni. Nem kijárási tilalom volt, mégis valahogy annak tűnt. Mostanra már, tényleg fáradtak voltunk. Az úri körülmények közt, kényelmes ágyakban olyan jót aludtunk, hogy majdnem lekéstük a 9 órás reggelit.

2/ Repülünk. A beszálló kártyákat, útleveleket ellenőrizték és busszal vittek bennünket a „ hatalmas” TU 104 es géphez, nekem akkor a világ legnagyobb gépe volt. Ferihegy a világ legnagyobb repülőtere, ahol egymás után szálltak le és fel a gépek. A SZOT megbízottja lefényképezett bennünket, hogy benne legyünk a következő újságba. Beszálláskor ámuldoztunk, hogy milyen sokan elférünk,/ kb. 120-150 en/ jó, jó ez nem tengeren túli járat volt, csak ide ment a szomszédba. Jó helyre ültem, középen ablak mellett kiláttam és nem billegett nagyon a gép. Az időjárás is kedvezett hétágra sütött a nap. Orosz gép volt, Orosz pilótával olyan szépen vitte fel a gépet, hogy észre sem vettük. Nagyszerű dolog repülni, látni felülről a földet eszembe jutott, hogy az űrhajósoknak micsoda élményük lehet. Láttuk a megművelt földeket, olyan szabályos alakzatban, hogy az ember nem is gondolná. Láttuk városok látképeit, az egyik olyan volt, mint egy pókháló, másik ovális, vagy szögletes alakú. Láttuk a Fehér és Fekete Tiszát összefolyni, és ahogy elértük a Kárpátokat olyan volt, mintha a természet egy nagy gyűrött zsebkendőt dobott volna a földre. Itt már magasan repültünk a Kárpátok felett repülve láttuk az Ukrán és a Magyar síkságot is. A csúcsokon itt, ott már megjelent a hó elszórtan és szikrázott a napsütésben. Lassan eltűnt a föld a szemünk elől megjelentek a felhők, föléjük repültünk olyan volt a csillogó napfényben, mintha hófehér vattacsomók lettek volna alattunk. Addigra Laci összebarátkozott a pilótával és jött hozzám, hogy menjek vele, ha van kedvem a pilóta fülkébe. Hogyne lett volna kedvem. A pilóta élvezte, hogy mennyire örülök mindennek, amit látok megmutatta a műszereket elmagyarázta a botkormány működését. Na, azt hiszem, hogy a mostani repülő utakon ez az élmény kimarad. Kijevnél fordult a gép Moszkva felé itt kezdett a személyzet teríteni, hozni a sok finomságot. A menü Sonka, sajt szalámi, kaviár, vaj lekvár bor, kávé volt zsömlével. Mi tagadás, nagyon éhes voltam, mindent megettem. Ahogy befejeztük az evést nem sokára megérkeztünk Moszkva fölé. Az esti fények világították meg a várost, csak ezeket láttuk egyelőre belőle. A leszállás éppen olyan észrevétlen volt, mint a felszállás. Megérkeztünk a Seremetyevói repülőtérre, 30 km re Moszkvától. Várt bennünket az itteni Turist képviselője és tolmácsa egy személyben. Ukrán férfi, 35-40 éves lehetett Magyarul tökéletesen beszélt elsőre rendesnek nézett ki. Az útlevél és vámvizsgálat gyorsan lezajlott, egy óra múlva már a buszon ültünk. A leningrádi úton haladtuk, láttuk a tankcsapda emlékművet, amit azon a helyen állítottak ahol megállították a németeket Moszkvától 20 km re. Megérkeztünk a városba és olyan szerencsénk volt, hogy Moszkva legszebb szállodájában a Hotel Metropolban szállásoltak el bennünket. A város szívében a Vörös tér mellett, szóval ez itt a központ. Itt vannak a nagy ünnepek impozáns felvonulásai, néphez intézett beszédek integetések a Kreml fala és a Mauzóleum. Úgy éreztük megfogtuk az Isten lábát! Minden közel volt igaz egyedül nem sokat szédelegtünk, de akkor is! A szálloda épülete régi patinás épület. Mondták, hogy Lenin is itt lakott, amikor Moszkvában volt! Lehet, hogy nem igaz, de hű, ha, mi nagyon élveztük a helyzetet./ Csak semmi kuncogás! / Szobát a harmadik emeleten kaptunk ahol éppen csak lepakoltunk mentünk vacsorázni, úgy gondoltuk utána igyekszünk kipihenni a fáradságokat és felkészülni a ránk váró programokra. Aztán mégis másképp alakult.

1/ Előkészületek. Amiről, most írni fogok nem most történt, 1968 novemberében. Akkoriban örült az ember, ha kiléphetett a határon túlra, nem szépítem, akkor én nagyon örültem a Moszkvai útnak. Minden országnak megvan a maga varázsa, kultúrája, különleges városai ismeretlen emberei. Sokféle varázs ígérkezett, először is ilyen messze, pláne repülővel még sohasem utaztam. Az sem volt elhanyagolható, hogy a saját szememmel megnézhettem a „ Nagy testvért „ és azt, hogyan élnek ott az emberek. Bennem még éltek a háborús emlékek, ami ugyan halványult, de kíváncsivá tett. A hírek eléggé megszűrve érkeztek el hozzánk, de mert a propaganda akkor is működött csupa rózsaszín ködben láttuk a keleti világot. Igaz, hogy a „való világból” keveset láttunk, viszont az élmény annál is jobb lett, mint amit gondoltam. Nem volt egyszerű akkoriban sehová utazni, Moszkvába pedig végképp nem lehetett úgy elindulni, hogy majd ott meglátjuk mi lesz. Csoportos turistaút, vagy vállalati jutalom út jöhetett szóba. Nekem szerencsém volt, a vállalati szakszervezeti bizottság kapott két jegyet a moszkvai útra, egyiket Boros Laci kapta a lakatos műhelyben a másikat én. Azt hiszem azért nem morgott Flóri, mert így mégis csak ellenőrzés alatt voltam, munkatársa volt Boros Laci. Nagy izgalommal készültem az útra tudtam, hogy a csoport 30 tagja a Vegyipari szakszervezet révén eljut, valamilyen gyárba ahol találkozunk melósokkal, vinni kell néhány ajándékot. Közben az is kiderült, hogy a csoport nagy része szocialista brigádvezető vagy legalább is tag. A filmeken láttuk a rengeteg kitüntetést a mellükön, így aztán beszereztünk mindenféle kitűzőt, vegyis jelvényt, oklevelet és apróbb tárgyakat. Reméltem, hogy karácsony előtt tudok venni én is valamit. Azt egyelőre nem tudtuk pontosan, hogy hol szállásolnak el bennünket csak azt, hogy a Seremetyevói repülőtéren vár bennünket valaki, aki elvisz a szállásunkra Moszkvában. Szeretem az Orosz klasszikusokat, sok könyvet olvastam, de azt is tudtam, hogy ez már nem azaz, Oroszország, amiről Tolsztoj írt az Első Péterben, vagy Solohov háborús könyveiben. Nagy volt a várakozás, kolleganőim velem izgultak és tudták, hogy részletes beszámolót kapnak tőlem, amikor visszaérkezek. Nagy bőröndbe bepakoltam a legszebb ruháimat biztos, ami biztos alapon, hátha mulatunk legalább egyszer. Szerettem utazni, új helyeket, embereket megismerni, sokszor nem is a cél, hanem az út volt fontos, amin eljutottam valahova és vissza. Végre eljött a nagy nap, felvittek bennünket Pestre a ferihegyi reptérre, ahová jó korán érkeztünk. Beültünk egy cukrászdába eltölteni az időt nem mertem enni, nehogy probléma legyen a gépen. El sem tudtam képzelni milyen lesz repülni. Amikor visszamentünk már a tranzit váróban volt a csoport, egyeztették a létszámot megvan e mindenki. Egy házaspár majdnem lemaradt az utolsó percben érkeztek. Másik párról az derült ki, hogy Londonba akarnak utazni és hozzánk ültek be, jót nevettünk a rovásukra. Jó hogy nem Moszkvában derült ki, szerencsére éber volt a személyzet. Kinyitották a kaput és indulhattunk a géphez.

10/ Hazautazás. Egy hetet töltöttünk Rihiimikiben, ami olyan hamar elszaladt, hogy észre sem akartuk venni, hogy hazafelé indulunk. Reggel várt bennünket a busz, amivel egész héten szállítottak bennünket. Várt ránk mégy egy élményekkel teli nap és a többi csoporttal is itt találkoztunk. Reggelinél kedvenc helyünkön még találkoztunk néhány kedves emberrel, akik útra bocsájtottak bennünket, ez már tényleg csak „ röpke búcsúzkodás „ volt. Útközben felvettük a kecskeméti csoportot és délre már Helsinkiben voltunk. Megebédeltünk egy étteremben, majd ebéd után a Finn országi Magyar nagykövet látta vendégül a tejes csoportot. A követség a tengerparton egy csodálatos öbölben épült, sok fával szépen rendezett parkkal, kerti pihenőkkel, amit igénybe is vettünk. Sokan voltunk, alig fértünk el az összenyitott termekben és a parkban az asztalokat megrohamozó hazánkfiaival. Megosztottuk élményeinket, mindenki máshol járt különös mesékkel, akik a sarkkörön is átmentek rénszarvas szánnal mesélték, hogy voltak olyan menedékházakban ahol mindennel be volt rendezve a faház, konzervek, összevágott tűzifa, gyufa, hogy ha valaki oda vetődik, mindent találjon. Lenyűgözött bennünket a Finn emberek nyugalma, szorgalma, rendszeretete, igényessége környezete iránt. Kellemesen telt a délután kb. 2 órát töltöttünk a követségen utána még hajókirándulásra vittek bennünket, tengerjáró hajóval a finn öbölbe. Olyan közel mentünk a túlsó parthoz, hogy látni lehetett Leningrádot. A hajó több emeletes volt akkora, hogy simán ellehetett tévedni. Ahogy felszálltunk Zsókával különböző irányba indultunk, hogy na majd találkozunk. Akkor találkoztunk, amikor vissza érkeztünk a kikötőbe és szálltunk be a buszba. Azalatt a 2-3 óra alatt, amit a hajón töltöttünk csak a töredékét láttuk a hajónak. A folyosókon bolyongtunk és az éttermeket is csak kívülről láttuk. Erre a kirándulásra már nem tudtunk igazán koncentrálni, kifele állt a szekerünk rúdja. A kikötőből már egyenesen a reptérre vittek bennünket ahonnan este haza érkeztünk Budapestre minden probléma nélkül. Napok kellettek mire kipihentük az egész heti fáradalmakat. Ez a hét azonban minden faradságot megért, csodálatos élménnyel lettünk gazdagabbak. Kedves olvasóim! Most ismét lesz egy kis „ kényszerpihenő”. Február második felében folytatom, Moszkvába foglak magammal vinni benneteket. Köszönöm, hogy olvassátok az írásaimat. Eszter mami.