10/Már csak egy este sátorban. Este nagyon villámlott körbe, de megúsztuk szárazon. Reggel oda jött hozzánk egy birkapásztor a kutyájával, akiről kiderült, hogy egész éjjel ott volt a környékünkön és próbálta megfejteni, kik vagyunk. Ott tátotta a száját, nem tudtunk tőle öltözködni egészen addig, amíg Gabi le nem tolta a pizsamáját! Azt gondoltuk, hogy a szénát akarja vissza kapni, de mondta, hogy majd ő visszaviszi. Úgy tűnt, hogy a Duzzasztó mű szomszédságában éjszakáztunk a pásztor nem tudta megmondani. Ahogy útra keltünk nemsoká beértünk Szatmárnémetibe. Gyerekkorom szeretett városába, ahol Mariska nénémmel jártuk az ócska piacot. Mondanom sem kell, hogy abból a régi városból semmit sem láttam fel volt túrva az egész valamilyen vezetéket fektettek. Az első boltba bementünk venni valamit az ebédünkhöz, és amíg Kati vásárolt a pultra tett pénztárcáját ott hagyta. Elmentünk vagy 20 km ert, amikor észrevette, hiába mentünk vissza már nem lett meg. Lehangoltak lettünk egész nap. Nemsokára elhagytuk a duzzasztót, ami nagyon látványos volt. Nem akartuk elhinni, hogy egy egész falut elárasztottak vízzel, hogy felépíthessék. A környéken rengeteg erdő közti völgyekben terültek el mesebeli falvak kis városok. Hosszan, majdnem az egész útmentét a duzzasztó vize töltötte ki. Láttuk a víz alól kikandikáló házak és egy templom tetejét. Itt a hegyek közt sok volt a fából készült pásztorkunyhó, körülötte legeltek a birkák. Nem lehetett valami jó itt élni hosszú hónapokig különösen télen eszembe jutott Tamási Áron „Ábel a rengetegben” című könyve, amit többször elolvastam. Talán ezen a napon jártunk a legszebb helyeken. Borszéken megkóstoltuk a kutak vizét, ami valamennyi más ízű és szénsav tartalmú volt. Természetesen a fiúk nem hitték el, csak amikor visszaérve Nagyváradra Sanyi bácsi megerősítette. Szabadságunk vége fele járt az időt be kellett osztani. Kevés helyen álltunk meg. Maros vásárhelyet elhagyva a Maros parton kellemes füves helyen lemostuk az út porát magunkról és a kocsiról is. Táborhelykeresés most is, mint mindig próbára tett bennünket, már elhagytuk Tordát, amikor még mindig nem találtunk megfelelőt. Feltámadt a szél, minden képen szélvédett helyet kellett keresnünk. Elmentünk egy nagy birka akol mellett, amit büdösnek találtunk. Végül megláttunk több szalmakazlat nem messze az úttól. A kazlak közt állítottuk fel a sátrakat és a sok illatos szalmával béleltük ki. Alig, hogy elkészültünk jött 10, 12 ember egy Zetorral és nagyon a lelkünkre kötötték, nehogy tüzet gyújtsunk! Ezen az estén konzervet ettünk és örültünk, hogy nem küldtek el bennünket.

9/ Csíkszereda és a Gyilkos tó környéke. Nem akartuk elhinni, hogy már elmúlt 8 óra, amikor felébredtünk. A szénaillat és a puha derékalj megtette a hatását megállapítottuk, hogy mire haza érünk, teljesen kényelmessé tesszük az ideiglenes otthonunkat. A sátrak az előző napi esőtől és a nagy harmattól, vizesek voltak. A nap, már erősen sütött így aztán, amikor a pakolással elkészültünk akkorra megszáradtak a sátrak. A tegnapi vasutas biztoson elmondta a faluban, hogy magyarok táboroznak a közelben, mert előbb egy fiatal pár hozott retket a reggelihez, mi pedig megkínáltuk jó magyar szalonnával, amit Juliska néném adott Nagyváradon. Azt mondta régen evett ilyen jót, teljesen más az íze, elhittük neki. Mondták, hogy itt akár maradhatnánk is, mert itt magyarok laknak biztosan jól éreznénk magunkat, reggelizés közben újabb látogató érkezett, ő hagymát hozott. Nagy nehezen elindultunk Tusnádon szerettünk volna időt tölteni azt terveztük, hogy dél körül érkezünk Csíkszeredára ahol Gabi szerint biztosan kapunk ebédet, amikor végre leadjuk a kuktát Imre bácsinak. Az út csodálatos volt a hegyeken itt már sok volt a fenyőfa, a tisztásokon pedig szétszórtan hangulatos pásztorkunyhók álltak, ameddig elláttunk a hegyoldalakban is előbukkant néhány. Alig tudtunk betelni a látvánnyal. Tusnád magasan az erdővel körülvett hegyek között van, szép kis tó is található, a város szélén. Sok volt a turista az üdülő vendég, akik a sok szép üdülő valamelyikében laktak. Tiszta rendezett parkok környezetében megnéztünk egy görögkeleti templomot, ami mindig különleges nekünk a szép festett képekkel, ikonokkal. Indulás után hamar eljutottunk Csíkszeredára ahol megtaláltuk a házat, benne Imre bácsit. Gabi bement felderíteni a helyzetet és lógó orral jött ki miközben invitált bennünket, hogy menjünk be. Mi már somolyogtunk meglátva Gabi arcát gondoltuk, hogy itt nem lesz ebéd. A kapuban várt bennünket Imre bácsi és Anna nevű barátnője. Nagy ház volt L alakban építve, a hosszú gangon méh kaptárok előtt kellett végig menni. A méhecskék rendületlenül dolgoztak, zsongtak próbáltam kerülgetni őket és amikor már biztonságban éreztem magamat egy laza mozdulattal beestem az udvaron a hatalmas diófa alatt álló asztal alá. Megtörtént a bemutatkozásom összeszedtek, helyet foglaltunk végre megkérdezték, kérünk egy kávét? Katival nem mertünk egymásra nézni féltünk, hogy hangosan elnevetjük magunkat. Kértünk a kávéból rossz előjel volt, hogy már meg volt terítve az asztal négy személyre. Nem minket vártak. Kaptunk ribizli bort, ami elég rossz volt, megittuk maradtunk, üldögéltünk, beszélgettünk egyszer aztán megkegyelmeztünk vendéglátónknak és elmentünk. Szidtuk a Gabi ismerősét és a kukta fazekat, amit végig hurcoltunk egész Románián. Az első talponállóba betértünk ebédelni Gyergyószentmiklóson. Kis falvakon mentünk keresztül, köztük Hargitán is. Az út olyan rossz volt, hogy alig tudtunk haladni, ennek ellenére is meg akartuk nézni a Gyilkos tó és a Békás szoros környékét. Igaz nem volt más választásunk, ha már erre jöttünk. Hallottuk már a tengerparton az ismerősöktől, hogy nagyon rossz az út felkészültünk lelkileg, de mindent felülmúlt a valóság. Az élmény azonban kárpótolt bennünket. A tó és környéke nagyon szép és különleges, a régi fatörzsek és tuskók meredeznek ki a vízből, ami körül lehet csónakázni. Mi is elmentünk Kati nélkül, ő nem vállalkozott rá őszintén szólva, nem volt túl biztonságos. Gabi beúszott öt percnél tovább nem bírta. Sok volt a turista vasárnap volt ráértek az emberek kirándulni. A Békás szoroson vezetett tovább az utunk, a táj szépségét nehéz leírni. A szerpentinút alatt, zúgva ömlött egy patak a Gyilkos tóba. Felettünk meredek szikla tetején vörös csillag hirdette a szocializmus halhatatlanságát, elég nehéz lehetett felvinni. Az út egyre szűkült,néhol fejünk felett összeért a két szikla olyan volt, mint egy alagút. Gyors patak vizét néhol kivezették egy kivájt fatörzsön, olyan volt mintha csapból ittuk volna a jéghideg tiszta vizet. A vasárnap is hozzájárult, hogy a népviseletbe öltözött hegyi pásztorok lepték el a környéket, nagy része be volt rúgva, ami nem volt megnyerő! Öltözetüket így is megcsodáltuk, a térdig érő fehér vászon ing a gyapjúból szőtt feszülő nadrág, a széles bőr öv és a bocskor, mutatós volt. Nem álltunk meg a környéken, igyekeztünk minél előbb tovább jutni. Táborhelyet közel egy faluhoz találtunk, néhány fa alatt vertük fel a sátrat, széna is akadt a sátorba. Biztonságban éreztük magunkat, szalonnát sütöttünk és fáradtan lefeküdtünk aludni.

8 / Útközben. Az éjszakát ugyan végig aludtuk, de reggel arra ébredtük, hogy szakad az eső. A mi osztályon felüli sátrunkba középen a tartó oszlopon szépen folydogált alánk. Biztattuk Katit és Gabit keljenek fel, de nem nagyon akartak, mi viszont a vizes földet nem kedveltük. Amikor szétszedtük alkalmi otthonunkat, akkor jöttünk rá, hogy ezen az éjjelen Flóri száraz tehénszaron nyugodott. Nem panaszkodott, gondolom nem nyomta úgy az oldalát, mint a terméskövek Mamajában. Esőben, morogva pakoltunk be a csomagtartóba, semmi remény nem volt arra, hogy kisüt valaha a nap. Sokáig mentünk, azt sem nagyon tudtuk, hogy hol vagyunk, amikor találtunk az út mellett egy büfét. Magunkhoz vettünk egy kis vidítót és állva a csomagtartó körül megreggeliztünk. Az étvágyunkon a helyzet nem rontott, még a hangulatunk is kezdett megjönni. Lassan beértünk Ploestibe ahol nem sokat időztünk. A hatalmas gyárváros messziről olyan volt, mint egy nagy erdő, csak a fák helyét gyárkémények alkották. Rengeteg fúrótorony és bólogató kitermelő kút is volt az út mentén. Megtudtuk, hogy Románia legnagyobb kőolaj kitermelő és feldolgozó helye. Ahogy a várost elhagytuk, amin éppen csak áthaladtunk, kezdődtek az emelkedők itt már a környezet szép arcát mutatta nekünk. Az esti és éjszakai eső után, ahogy jött fel a nap, párolgott az egész vidék és csillogtak a fákon az esőcseppek. Az erdők párás ködbe burkolóztak, a völgyben haladt egy vasútvonal, amit aztán követtünk egészen Brassóig. A hegytetőn ahová előbb fel kellett jutnunk ahhoz, hogy közelebbről lássuk a vasutat, impozáns arany keresztet helyeztek el. Valójában csillogó fémből készült, de ahogy rásütött a felkelő nap arany színben ragyogott, nagyon szép volt. Innen már hamar beértünk Brassóba, megálltunk a központban és elindultunk felfedező utunkra. A fiuk fodrászhoz mentek, rájuk is fért! Kati és én pedig kirakatokat néztünk, amíg rájuk vártunk. Élveztük ezt a megfordított helyzetet! Délben önkiszolgálóban ebédeltünk, utána a város nevezetességeivel ismerkedtünk. Megnéztük a város központjában lévő csodaszép templomot, múzeumba mentünk, gyönyörködtünk a város régi negyedében. Sok szűk utca, lejtő, emelkedő váltotta egymást. Amikor kellően elfáradtunk, még elmentünk a piacra ahol kiegészítettük vacsora készletünket. Lecsót akartunk készíteni vacsorára. Itt mindenki beszélt magyarul, nem hiába voltunk Erdély ország fővárosában. Vettünk juhtúrót és édes gomolyát, 10 tojást, paprikát, paradicsomot így minden megvolt a már nagyon kívánt lecsóhoz. Alig hogy elindultunk megint elkezdett esni az eső, felhő alól ki be, mentünk azt hiszem ezt a hegyektől is kaptuk. Igyekeztünk jó helyet keresni, amit meg is találtunk. Erdő melletti tisztáson vezetett keresztül az a kis vasút, ami utunkat keresztezte Brassó előtt. Mellette ált apró bakter bódé, ami mellett folydogált egy kis patak. A patakról kiderült, hogy az Olt, ami nem messze innen ered. Vadregényes volt az egész környezet, igyekeztünk sátrat verni, nehogy megint elkapjon bennünket az eső. A fiúk elindultak szénát, vagy szalmát szerezni a patak túloldaláról a sátrak kibéleléséhez, mi pedig Katival hozzáfogtunk mosni a patakban. Ilyen szép helyen még egyszer sem sátraztunk. Száraz gallyakat szedtünk a vacsorakészítéshez, amit beraktunk a Kati sátrának „előszobájába”, nehogy megázzon. Miközben azon vitatkoztunk, hogy lesz eső, vagy nem, hirtelen leszakadt az ég. A fiúk bementek a Bakter házikóba ahol összebarátkoztak a vasutassal, aki egyébként a közeli faluban lakott mi pedig beültünk a kocsiba, amíg elállt az eső. Amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is ment. Az Olt megduzzadt az esőtől, szerencsére a gyorsan zúduló víz nem vitte el a korábban hűteni betett sörös üvegeket. Végül minden jól jött össze, beterítettük a sátor alját szalmával, arra a takarók kerültek, főúri helyünk lett. Elkészült a lecsó körbe ültük a tüzet, ahova meghívtuk a frissen megismert vasutast, akivel sokáig beszélgettünk. Nem tudtunk betelni a táj szépségével, a hegyi levegővel. Ilyen jól még egyszer sem aludtunk, mióta úton vagyunk, el is határoztuk, hogy a következő éjszakákat olyan helyen töltjük ahol szénát, vagy szalmát találunk derékaljnak. Az eső elállt, a telihold világított mi pedig olyan jól éreztük magunkat, hogy ha nem szorított volna bennünket az idő, szívesen itt maradtunk volna párnapig.

7/ Indulunk visszafelé. Nem gondoltuk, hogy indulásunk napja milyen mozgalmas lesz. Nem tudtunk olyan korán kelni, hogy életünk megrontója Lajos bácsi, ne tudott volna megelőzni bennünket. Ahogy elkezdtük szétszedni a sátrakat megjelent egy fiatalemberrel. Mi a szélrózsa minden irányába elrohantunk. Gyorsan letrappoltam a vízhez fürdőruhában, Kati és Gabi pizsamában ültek mellém, Flóri a WC be, járkált ki, be, látni akarta mikor tiszta a helyzet. Nem tudtuk kivárni, nem tudtuk megúszni. Kénytelenek voltunk egy idő után visszamenni és megadni magunkat. Letagadni semmit nem lehetett, a sátrak szét voltak szedve, viszont egy méltányos összegben kiegyeztünk a négy napra fizettünk 40 Lejt. Már az elején ezt kellett volna tennünk, kevesebb fejtörést okoztunk volna magunknak. Miután Lajos bácsit elintéztük, nyugodtan maradhattunk tovább, fürödtünk még egyszer a kellemes vízben és ebéd után indultunk útnak. Az én nyakam már egyébként sem bírta a sós vizet, teljesen allergiás lettem rá, hiába nem voltam hozzászokva az úri passziókhoz, mint amilyen a tengerparti nyaralás. Jó ütemben haladtunk, hamar elértük a Dunát ahol az átkelés miatt tartottunk egy kis pihenőt. Az idő mintha változni akart volna, felhősödött. Brassóig akartunk ezen a napon eljutni, gondoltuk ott verünk majd sátrat. A terv azonban terv maradt. Alig, hogy elhagytuk Hirsoát, átkeltünk a Dunán elszakadt a még meglévő egyetlen ékszíjunk. Legközelebbi várostól 40 km re voltunk az országút közepén. Az arra jövő összes kocsit igyekeztünk leállítani bízva benne, hogy valaki majd csak segít. Kaptunk egy nagyobbat, amit Flóri igyekezett kisebbre drótozni az akkor már körénk gyűlt néző közönség gyűrűében. Lassan már mindenki derékig benne volt a motorházban, mire úgy tűnt el tudunk indulni. Flóri folyamatosan mondta a magáét, Kati és én hátat fordítva nevettünk. Óvatosan haladva eljutottunk 2, 3 k métert újra ott voltunk, ahol a part szakad. Végül Flóri stoppal elment a következő városig. Közben Kati és Gabi is elmentek beszerző útra, egyedül maradtam a kocsinál. Forgalom alig volt, amikor megláttam, hogy jön felénk egy Moszkvics, hatalmas integetésbe kezdtem, amire megálltak. Elmutogattam mi a problémánk, segítettek és a férfi felszerelte az ékszíjat, mire Kati visszaért. Nem fogadtak el semmit a segítségükért. Volt nagy öröm kocsival indultunk Gabi után és az út szélén megvártuk Flórit, aki ugyancsak hozott egy ékszíjat nyakába tekerve motoros fiatalember mögött ülve. Alkalmi ismerőseink bekísértek bennünket a városba ahol a motort is megnézte egy szerelő, miközben meghívtuk vacsorázni segítőinket. Nem tudtak egy szót sem magyarul, mégis remekül megértettük egymást, még Erdélyt sem akartuk vissza foglalni! A sok bonyodalommal nagyon eltelt az idő, igyekeztünk megfelelő sátorhelyet találni. A fiúk bementek egy út menti házhoz, hogy megkérdezzék, maradhatunk a közelben. Két idős ember lakott a házban, akik megijedtek tőlük tovább mentünk. A következő helyen maradhattunk volna, ott viszont nekünk nem tetszett a koszos udvar és a két nem igazán bizalomkeltő férfi. Beesteledett, az ég alján körös, körül villámlott, nem mehettünk tovább, még az eső előtt sátrat kellett vernünk. Körben erdők voltak, sötét volt, mi nyűgösek az egész napi megpróbáltatásoktól. Nagy üggyel, bajjal felvertük a sátrakat vacsora nélkül lefeküdtünk az eső nem jött fel mi pedig aludtunk reggelig. 

6 / Nyaralunk. Végre, hogy itt voltunk a tengernél minden percet igyekeztünk kihasználni, fürdéssel napozással. Most is éppen indulni akartunk, amikor megjelent a már beharangozott gondnok, akit mi egyszerűen Lajos bácsinak neveztünk. Egyedül jött, próbált velünk beszélgetni, kevés sikerrel. Megúsztuk hamar elment, de azzal mi is tisztában voltunk, hogy ha már ránk talált nem adja fel ennyivel. Nagyon élveztük, hogy a strandra fürdőruhában le tudtunk menni és már hozzá is kezdhettünk testünk gyötréséhez. Kati napozott, én és a fiúk inkább a vizet választottuk. Kellemesen lubickoltunk, miközben Kati rövid idő alatt rákvörös lett. A büfés nénitől kapott egy fehér lepedőt, amit magára tekert, így próbálta kivédeni a tűző nap sugarait. Kezdtük magunkat otthon érezni az eléggé labilis kempingünkben abban reménykedve, hogy nem zavarnak el bennünket. Azt viszont éreztük, hogy Damoklész kardja ott lóg a fejünk fölött. Igyekeztünk minél kevesebb időt tölteni a sátraink közelében. Most is, ahogy kezdtek a felhők délkörül menetrend szerűen megjelenni, összekaptuk magunkat és elindultunk megkeresni azt a gyorséttermet Constantában amire előző nap Kati ráakadt. Könnyen megtaláltuk, széles volt a választék nehezen tudtuk eldönteni mit együnk. Találomra választottunk, én uborka levest és valami ismeretlen kinézetű húsos ételt. Az uborka levest úgy megszerettem, hogy ottlétünk alatt majdnem minden nap azt ettem. A nagy adagoktól annyira jóllaktunk, hogy legalább félórát üldögéltünk egy padon mire el tudtunk indulni városnézésre. Mediterrán hangulatú városban sok a fehérre meszelt ház, ami eléggé vakító a déli napsütésben. A házak felett sirályok köröztek lesve hátha akad valami ennivaló szemtelenek voltak, ha nem vigyáztunk a fagyit is kikapták a kezünkből. A kikötőt teherhajók töltötték be, óriási darukkal pakolták a konténereket. Közelben voltak a hajójavító dokkok jó nagy területet elfoglalva a kikötőből. Az egészre a zűrzavar volt jellemző, sok bámészkodó turista is akadt. Személyforgalom ugyan nincs, de sétahajózni ellehetett menni a tengeren. Mi is beneveztünk és nagyon élveztük a hatalmas víztükör látványát messze a parttól, hadihajókat láttunk és halászbárkával is találkoztunk. Amikor a partot alig láttuk, akkor indultunk vissza a kikötőbe, kellemes szellő fújdogált és a matrózok sem voltak berúgva, mint ahogy előre próbáltak bennünket figyelmeztetni alkalmi ismerőseink. A délutánba az is belefért, hogy megnéztünk egy mecsetet, ami a szőnyeggel borított látványával, hűvös egyszerűségével elvarázsolt bennünket. Felmentünk a kilátóba ahonnan a tengert és a várost beláthattuk. A város szélén itt is volt strand ahol a portás beszélt magyarul és beengedett bennünket széjjelnézni. Kisebb volt, mint a Mamaiai úgy döntöttünk, hogy amíg itt tartózkodunk inkább Eforiába megyünk, ami nem volt messze. Ez volt az első alkalom, hogy vásárolni indultunk, elfogyott a konyak készletünk és gondoltuk az üvegbetétből meglehet oldani az újabb vásárlást, legalább is a fiúk ezt gondolták! Az első helyen ahol le akarták adni az üvegeket azt ajánlották, hogy vigyék ki a piacra árulni! Nekünk nagyon tetszett az ötlet és az is, hogy így pórul jártak az ötletükkel. Összetalálkoztunk az Ajkai ismerősökkel, akikkel egy éjszakás kalandunk volt most előadták, hogy nagyon unták a sátrat háznál bérelnek szobát. Mire visszaértünk sátor otthonunkba, szolnokiakkal találkoztunk, Pesti Laci öccse feleségével érkezett meg viszontagságokkal. Nem azon az úton jöttek ahol mi, Erdélyen keresztül rossz elhanyagolt utakon 10 defektjük volt. Flóri és Gabi hozzáfogtak átnézni a kocsinkat, hátha jobb lesz megelőzni a bajt. Szétszedték összerakták legalább elfoglalták magukat. Visszafelé mi is azokon az utakon akartunk menni, nem ártott mindent megnézni. Már majdnem elfelejtettük Lajos bácsit, amikor megjelent egy magyarul tudó fiatal fiúval. Gabi vette át a tájékoztatás felelősségét, elég jól tudott hazudni minden érvet felhozott, hogy miért nem jelentkeztünk be eddig. Elmondta, hogy egész délelőtt a papírjainkat intéztük az utazási irodában, de nem volt ott az ügyintéző, csak másnap megyünk újra. Megígértük, hogy ahogy megszereztük az engedélyt az itt tartózkodásra azonnal visszük hozzá az irodába. Nagy menet volt megnyugodott és elmentek azzal, hogy oké az nagyon jó lesz. Az ismerősöket elláttuk tanácsokkal, maguk is tapasztalhatták, hogy csak így lehet a szűk egy hetet átvészelni. Nem voltunk kétségbe esve, voltak még ötleteink a túlélésre. Összeültünk a parton beszélgetni, megittunk minden ihatót a Szolnokiakkal, megettük a még meglévő kaját és igen virágos hangulatban tértünk nyugovóra. Lajos bácsival senki sem törődött, nem mi voltunk az egyetlenek, akikkel harcban állt. Azt ő is tudta, hogy amikor mi elutazunk, addigra megjön az utánpótlás. Mi úgy terveztük, hogy még egy napot töltünk a tengerparton Eforiát, mindenképpen meg akartuk nézni. Nem volt messze 20 / 30 km másnap hamar átértünk. Sajnos az idő nem nagyon kedvezett, szeles volt, nagy hullámokat vetett ki a partra. Homokos hosszan elterülő strandon nyüzsögtek az emberek. Kifeszítettük a Kati lepedő sátrát az alá próbáltunk bújni a nap elől. A fiuk jobbnak találták a büfé teraszát, onnan tartottak szemmel bennünket. Amikor mi is meguntuk a napozás címszó alatti szenvedést, összepakoltunk és elindultunk Constantába ebédelni. Mire a kempingbe értünk nem akartunk ráismerni a helyre úgy tele lett Lengyelekkel, Csehekkel. Tömeg lett hirtelen és Lajos bácsi is megjelent most egy tolmácsnővel. Velünk kezdte az épületes beszélgetést azonnal mondtuk, hogy reggelre meglesznek a papírjaink. Gondoltuk mire felébred mi már árkon, bokron túl leszünk. Este beültünk egy elegáns étterembe vacsoráztunk, táncoltunk érzékeny búcsút vettünk a teli hold fényénél ragyogó tengertől sajnáltuk, hogy ilyen gyorsan elszaladt a nyaralásra szánt idő. Előttünk még érdekes napok voltak mire vissza értünk Nagyváradra. Azt terveztük, hogy visszafelé Erdélyen, hegyek közt haladunk keresztül és még a kukta fazék is nálunk volt, amit Csíkszeredán át kellett adnunk a festő művész úrnak. Készülve a hosszú útra reméltük tudunk a sok hangos turistától aludni. Egész megszoktuk pár nap alatt a nyugalmat.

5/Megérkezünk a tengerhez. Mindenki, elég jól aludt, nyújtózkodtunk és hozzáfogtunk a pakoláshoz. Alkalmi ismerőseink még este mondták, hogy ők sokáig szoktak aludni, így aztán majdnem lábujjhegyen pakoltunk be, mire felébredtek menetkészek voltunk. A nagy sunnyogást azért alkalmaztuk, mert nem akartunk velük maradni, nem a mi kategóriánk volt a két ember. Nagyképűségben és anyagiak terén felettünk, mi pedig ehhez nem voltunk vevők. Langyosan elbúcsúztunk, ők maradtak mi elindultunk. Szerettünk a hűvösön menni többet, de e nélkül is izgatott bennünket a tenger, tudtuk, hogy ezen a napon már oda kell érnünk. Korán, nyolc óra körül megérkeztünk Hirsovához a Dunai átkelőhelyhez. Nem volt híd, komppal szállították az utasokat, autókat, kamionokat. Kinéztünk két szép impozáns nagy kompot, amik ott parkoltak a kikötőben, de nem lett szerencsénk. Egy ütött, kopott kis komphoz irányítottak bennünket. A Duna és a part kicsit az otthoni hangulatot idézte. A hatalmas víztükör viszont otthon ismeretlen volt, itt már a Duna legalább kétszer szélesebb, mint otthon az alsó szakaszon. Híd nélkül úgy éreztük, ez már a tenger előszele. Gabi felvitte az autót, amiből a kompon kiszállt és együtt élveztük a korlát mellett állva a látványt. A víztükör közepén óhatatlanul felrémlett az emberben, hogy ha itt elszakadna a kötél és elsüllyedne a komp, ki sem tudnánk úszni mi Katival biztosan nem, mert úszni csak strandon tudunk. Fellélegeztünk, amikor át ért az ütött, kopott hídhelyettesítő alkalmatosság, amiről két deszka pallón száguldott le az autó. A nagy koncentráció miatt, és mert az idő is előre haladt, megéheztünk megálltunk nem messze reggelizni. Az evés fontos helyet foglalt el életünkben egész úton már csak azért is, mert csak naponta háromszor jutottunk hozzá, nassolás pedig nem volt! Megmosakodtunk patak híján a Dunában így indultunk megtenni a hátralévő utat a Tengerhez. Az út menti környezetből elmaradtak a fák, néha kimondottan kietlennek tűnt a vidék. Sok volt az emelkedő, néha úgy éreztük magunkat, mintha a hullámvasúton utaznánk. Végre egy emelkedő tetejéről megláttuk a tengert! A hatalmas víztükör messziről csillogott, meg sem lehetett volna állítani bennünket, úgy igyekeztünk minél előbb oda érni. A parton kiemelkedtek az emeletes épületek gondoltuk, hogy az már a Mamaiai szálloda sor lehet, valóban az volt. Negyedóra alatt elértük Constantát a két hely már összeért, egyirányú út vezetett Mamaiáig, aminek két szélén színpompás rózsa sor virított. A két város közt troli közlekedett, a forgalom nekünk szokatlanul nagy volt. A turisták nagy része Cseh, Lengyel, Német volt ők mehettek engedéllyel mi pedig csak suttyomban. Egyre érthetetlenebb volt, hogy mi magyarok miért nem utazhatunk, annál is inkább, mert sok honfitársunkkal találkoztunk. Flóri találkozott egy Kocséri házaspárral, akiket már a határnál is látott. Még mielőtt szálláshelyet találtunk volna első utunk a tengerhez vezetett. A hosszan kijelölt strandon nyüzsögtek az emberek, a vízben annak ellenére sem voltak sokan, hogy meleg volt. Belógattuk a lábunkat mi is a víz kellemes volt, barátságot kötve a tengerrel elindultunk helyet keresni a sátrainknak. Flóri felfedezett egy szép rendezett, bekerített kempinget, amiről kiderült, hogy nem a mi pénztárcánkhoz építették fel. Mellette viszont egy kis vad kempinghez hasonló területen állt néhány sátor. Találtunk fát is a mi sátrunkhoz, rögtön eldöntöttük, maradunk. Találkoztunk magyarokkal, akik elláttak bennünket rögtön jó tanáccsal. Ajánlották, verjünk sátrat nyugodtan maradjunk ott és ha jön a gondnok ne tudjunk beszélni semmilyen nyelven, ők már pár napja ezt a módszert alkalmazzák és bevált. Nem volt nehéz betartani, Flórit neveztük ki tolmácsnak ő pedig csak magyarul tudott, viszont mint később kiderült remekül le tudta rázni a gondnokot. Ahogy Gabi beállt a kocsival a fa alá leeresztett az egyik gumi. Szerencsénk volt ez volt az első defektünk ezer km út után. Kipakoltunk mindent, kényelembe helyeztük magunkat és élveztük a hely szépségét, zsongását. Közel voltunk a parthoz, lementünk és megállapítottuk, hogy hatalmas a víztömeg és sós a víz, a horizont szélén olyan volt a látvány, mintha egy nagy vízcsepp éppen le akarna gurulni, valamilyen síkfelületről. Nekünk ez az egyszerű dolog is újdonság volt a Balatonhoz képest mindenképpen. A strandolásra kijelölt hely hosszan tartott a parton a szállodasorok előtt, és messze be tudtunk menni úszni a bójával kijelölt szakaszon, ahol csónakok vigyáztak a biztonságra. Kellemes szellő fújdogált állandóan a víz felől, ami fodrozta a vizet. A strand nem homokos volt, hanem a hullámok állandóan hozták a vízből az apró csigákat, amivel beterítették az egész partot. Nekem nem igazán tetszett, hogy mozognak a talpam alatt, ha tudtam keresztül ugrottam rajtuk. A strand közönsége vegyes öregek fiatalok egyaránt voltak. Természetesen a divatot is megfigyeltük. A domináns a kétrészes fürdőruha, hozzá rövid köpeny vagy kabátka csinosak voltak benne a nők. Hamar rájöttünk, hogy vigyázni kell a napozással, mert 1, 2 óra alatt olyanok lettünk, mint a rákok. Lassan néhány felhő megjelent az égen, mi pedig bementünk a sátor adta otthonunkba. A mellettünk lévő kempingbe át tudtunk menni egy résen, ahol volt hideg, meleg víz, vasaló szoba és főzni is lehetett. Teljes lelki nyugalommal használtunk mindent egész ott tartózkodásunk alatt. Lemostuk magunkról a sós vizet és első utunkon itt is, a gyomrunk vezetett. Elindultunk Constantába ebédelni. Gabinak egy otthoni ismerőse ajánlott éttermet, amit könnyen megtaláltuk. Amikor bementünk láttuk, hogy ajaj lehet, hogy itt nem leszünk törzsvendégek, olyan elegáns volt. Perzsaszőnyeg, fehér szmokingos pincér, aki leste a gondolatainkat. Odavezetett a helyünkre és attól kezdve csak velünk foglalkozott. Húslevest és sült húst ettünk, csak ezt tudtuk elmutogatni. Finom volt a sok szalonna és konzerv után. Amikor fogyott az ital a poharakból rögtön töltött, urak voltunk egy ebéd erejéig. Fizetéskor bejött az elképzelésünk, 100 lejt fizettünk, igaz itthon sem lett volna kevesebb 200 Ft nál. Nem bántuk meg, mert legalább egyszer ezt is kipróbáltuk. Valóban nagyon elegáns volt. Kicsit szétnéztünk a városban. A kikötőben táblára szerelt térképen mindent megtaláltunk, amit akartunk. Megnéztünk egy szabadtéri múzeumot, de az egyéb látnivalókat későbbre halasztottuk. Mire vissza értünk a táborba, alig volt ember a tengerparton, leültünk bámultuk a vizet, aminek látványával nem tudtunk betelni. Most láttunk életünkben először tengert, nagy élmény volt. Vacsoránál megint óriási kirakodást rendeztünk, a frissen vásárolt halkonzerv is előkerült a szalonna mellé. Még csak a szabadságunk felénél tartottunk, de én már alig tudtam ránézni. Hatalmas sátrunkban megágyazva Flórinak jutott a földre terített pokróc az én főúri helyem egyetlen matracunkon lett. Az éjszaka közepén kidobott maga alól egy nagy követ, ami a derekát nyomta csak sátorbontás után találta meg a párját. Kellemes hűvös volt az éjszaka, kicsit itt is fáztunk. Elhatároztam, hogy másnap veszünk két takarót ez lett első beruházásunk.

4/ Ezen a napon, valóban Romániában utaztunk. Amikor Kati és Gabi is előkerült a sátrakból, akkor derült ki, hogy mindenki el van zsibbadva. Körülöttünk a hegyek olyanok voltak, mintha valaki felgyújtotta volna az erdőt. Gyűrűkben gomolygott a köd, párolgott az éjjel leszállt hatalmas harmat a folyó zúgott. Este a sötétben már nem láthattuk a környéket a nap most még, csak a hegy tetejét világította meg, minden csillogott. Nem sokáig gyönyörködtünk a táj szépségében, reménykedtünk a következő éjszakai helyeink, ha nem is lesznek ilyen szépek legalább kicsit melegebb lesz. Szerencsére az időjárást illetően nem mi döntöttünk, mert nappal meleg volt éjjel hideg, a jó Isten sem tudott volna a kedvünkre tenni. A hűvös reggelen nem reggeliztünk, úgy gondoltuk majd egy alkalmas helyen megállunk. Nyolc óra körül a nap már melegen sütött az Olt folyót magunk mögött hagytuk, de találtunk egy tiszta vizű patakot, aminek lehajtottunk kocsival a víz melletti homokos partjára. Nagy mosakodást rendeztünk a patakban, kihámoztuk magunkat az éjszaka ránk nőtt melegítőkből, a férjeink borotválkoztak. Egy szóval rendbe szedtük magunkat. Nem reggeliztünk, mert nem messze voltunk Pitestitől, az első igazi Román nagyvárostól. Gondoltuk bevásárolunk valahol, különösen a zöldség, gyümölcs hiányzott, mert azt nem hoztunk magunkkal. Hamar beértünk a város főterére, ahol éppen piac nap volt. A város nem mutatta a szebbik oldalát, de a piac még a városképnél is lehangolóbb volt. Lehetett kapni mindent, ömlesztve a földön, nem az itthon megszokott rendben. Néhol kicsit összetaposva, pokoli volt a hangzavar a mi fülünknek. Egy szót sem értettünk, csak mutogattunk, alig tudtunk a szűk standok közt mozogni, egymást lökdösték az emberek. Megvettük, amit nagyon akartunk, a fiúknak egy fűzér erős paprikát, nekünk zöldpaprikát, paradicsomot, gyanús kinézetű hulló almát. A piac szélén találtunk egy tej boltot ahol savanyú tej volt, azt nem kértük, vettünk viszont sajtot, amit később jó étvággyal megettünk, finomak a hegyi legelőn nevelt állatok tejéből készült sajtok. Sok halbolt volt a környéken, szeretem a halat, de még az én orrom is nehezen bírta az illatnak nem nevezhető szagot, ami inkább bűz volt. Nagy hordóban sózott tengeri hal vitte el a pálmát bűz ügyben, amit ennek ellenére úgy vittek a helyiek, mintha ingyen adták volna. Vettünk néhány konzervet, azt legalább nem láttuk mi van benne. Piaci körutunk csúcspontjaként betértünk egy hamisítatlan késdobáló kocsmába konyakot inni. Itt aztán megtörtént az első átverésünk, jó hogy az elején legalább tanultunk. Az elfogyasztott konyak árát Flóri és Kati is kifizette, amire azonnal rájöttek, de a kocsmáros nem tudott, vagy nem akart magyarul így aztán azon kívül, hogy szidtuk az anyját, egyebet nem tudtunk tenni. Ha tehettük megittuk reggelenként, vagy este a kis pohár konyakot, most elhatároztuk, hogy inkább veszünk egy üveggel és beosztjuk. Mire haza keveredtünk, majdnem rászoktunk a konyakra. A kellemes tapasztalatokkal felvértezve, kijutva a városból az első út menti nagy fák alatt megreggeliztünk. A két fiúnak potyogott a könnye az erős paprikától, gondolom, még utána is néhányszor. Az erős paprika hóbort egész úton megmaradt, nem tudtuk szívből sajnálni őket. Kezdett a sík vidéken ismét meleg lenni, néhol az aszfalt is puhult. Megállás nélkül mentünk Bukarestig, ahol az volt a tervünk, hogy kicsit széjjelnézünk. A tervből csak a kicsi valósult meg, mert, ahogy véletlenül egy strand mellett haladtunk el, azonnal megálltunk, és maradtunk. A strand hatalmas tóparton volt kialakítva, sok fával napozó ágyakkal és kellemes stégekkel, csónakázni is lehetett. Jót szundítottunk a fák alatt kipihentük végre az éjszakai fáradalmakat. Dél elmúlt mikor elindultunk keresni valahol egy éttermet, levest akartunk enni, ami már nagyon hiányzott. A magyar pincér ajánlotta, hogy készít nekünk sültet, de ha levest akarunk enni azt csak a belvárosban tudunk. Elindultunk rátaláltunk egy jó kinézésű étteremre, beszélni nem tudtunk így aztán a pincér elhanyagolt bennünket. Közeli asztalnál egy fiatalember megunta a várakozást és nem éppen úri stílusban tette szóvá, így mi is megkaptuk a levesünket, amivel végül semmi bajunk nem volt. A városból csak az új városrészt láttuk, hasonlított a mi lakótelepeinkhez. Ahogy kicsit betévedtünk a régi utcák közzé azok szűkek, elhanyagoltak voltak. A közlekedés maga volt a katasztrófa, stop lámpa nem volt, indexet nem használtak, vagy a kezét tartotta ki a vezető mutatva a sáv váltás irányát, vagy egyszerűen kinyitotta a kocsi ajtaját azzal jelzett. Azon csodálkoztunk, hogy nem láttunk koccanást sem. Igyekeztünk megtalálni a Constantába vezető utat. Nem volt olyan egyszerű, ahogy gondoltuk, legalább háromszor megkerültünk egy háztömböt, amikor végre megláttunk egy magyar autót és a nyomukba eredtünk. Az első helyen ahol lehetett megállítottuk őket, kiderült, hogy jól gondoltuk, ők is a tengerpartra igyekeztek. Ajánlották, hogy kövessük nyugodtan őket. Bukaresttől 20, 30 km re megálltunk egy falunál ott beszélgettünk velük. Ajkáról jöttek, jól felszerelve mindennel, mivel már jól benne voltunk a délutánban megbeszéltük, hogy éjszakára együtt maradunk. Ez a vidék eléggé kietlennek tűnt, gondoltuk semmiképpen nem árt, ha többen leszünk. A pihenő után felvettünk egy Lengyel fiatalembert, aki a 40 km re lévő lerobbant kocsijához vitt alkatrészt. Hálálkodott, mikor célba ért. Ettől kezdve, folyamatosan kerestük a megfelelő sátorhelyet, amit nehezen találtunk meg. Az egyik egy kocsma mellett lett volna, de nem bíztunk benne, a mási egy erdészháznál, de mikor közelebb mentünk sok kacsa liba olyan hangzavart csinált, hogy azt is kipipáltuk. Végül Slobovicához közel, találtunk egy kis folyót, aminek a vize agyagos volt olyan, mint a tejeskávé. Keresgélésre nem volt idő, így is reflektornál állítottuk fel a sátrakat. Alkalmi ismerőseinknek spirituszfőzőjük, hűtő táskájuk és óriási önérzetük volt. A telihold besegített a világításba, szúnyogokat mutatóban sem láttunk és itt végre éppen kellemes volt minden, még a hőmérséklet is. Beszélgettünk egy keveset, mindenki fáradt volt, elköszöntünk tőlük, mondtuk, hogy mi korán akarunk indulni. Reggel arra ébredtem, hogy Flóri az összes tartó cöveket kihúzta a sátor körül, ami így teljesen betakart. Kénytelen voltam nagy morogva felkelni.

3/Nap, elindultunk. Korán útnak indultunk, haladni akartunk minél előbb elakartunk jutni a tengerpartra. Gabinak Élesden volt egy ismerőse, akit meglátogattunk. Kedvesen fogadtak bennünket és a Magyar vendégek tiszteletére összeröppent hirtelen a fél utca. Alig tudtunk a szíves vendéglátás szorításából szabadulni, azt akarták töltsük náluk a napot, nem lehetett, mert nagyon ki volt számolva az időnk. A tartózkodási időn belül vissza kellett érnünk Nagyváradra. Ahogy elhagytuk a várost kezdődtek a hegyek, egyre szebb utakon haladtunk, így értünk a Királyhágóra. A hely, a kilátás szép volt és a hágó tetején lévő kis vendéglőben hideg sört kaptunk, ami enyhítette a meleget. Pihentünk, üldögéltünk a napernyők alatt és figyeltük a számunkra érdekes forgalmat. Több echós szekér „parkolt” nem messze a fával szegélyezett út mellett. Igazi, bőszoknyás, tarka kendős cigányasszonyok és bocskoros cigány emberek. Valamikor ilyen szekerekkel hozták a falunkba a mészkövet és a sót árulni, megtörtént az első nosztalgia. Délután mire Kolozsvárra értünk kicsit enyhült a meleg így egy röpke városnézést engedélyezett nekünk az időjárás. Igaz, hogy csak a városközpontot láttuk, a Mátyás templomnál fényképezkedtünk, igazi turisták voltunk, de sajnos többre nem volt időnk. Örültünk, hogy az addigra már meggémberedett csontjainkat kicsit megmozgattuk. Megkerestük Nagy Imre festőművész házát, akinek vittünk egy kukta fazekat, Gabi vállalása volt. Nem volt szerencsénk kiderült, hogy akkor éppen Csíkszeredában tartózkodott, vihettük tovább a kuktát. Bejárta velük Erdélyt és fél Romániát. Ahogy a várost elhagytuk több lett az emelkedő az egyik helyről, ahol megálltunk pihenni az egész várost be lehetett látni szép volt a panoráma. Torda mellett nem láttuk a híres Tordai hasadékot, mert a fő útról 10 km ert kellett volna kitérni, és végig menni fél napot jelentett volna. Sajnáltuk, hogy így alakult. Utunk a kanyargós Olt folyó mellett vitt tovább. Hegyek völgyek váltogatták egymást és a meleg is elviselhetőbb lett. Sok volt a fa és a bokros terület az út mellett. Megálltunk pihenni ahol elfogyasztottuk a Juliska nénémtől kapott rántott csirkét, rögtön jobban éreztük magunkat. Gabinak pihenni kellett egy kicsit, mert a vezetés eléggé próbára tette. Ahogy elindultunk figyeltük azt, hogy hol tudnánk letáborozni, nem akartuk megvárni az estét gondoltuk, hogy nem lesz sima a kísérleti sátorverés. Alig hagytuk el az egyik kanyart, amikor elszakadt a kocsi ékszíja. Próbálták a fiúk kicserélni kevés sikerrel. Végül egy kamion állt meg mellettünk és a sofőrök gyorsan megoldották a feladatot. Nagy kő esett le a szívünkről, mert nehezen tudtunk volna a minden lakóhelytől távol szerelőt találni. Szép városokon haladtunk keresztül, de nem készültünk fel rendesen és nem ismertük a régi magyar városok román nevét. Csak később jöttünk rá, hogy már elhagytuk Gyulafehérvárt ahol szerettünk volna szét nézni. vasárnap volt eléggé kihaltak voltak a városok és eszünkbe sem jutott megkérdezni, hogy hol járunk. Az Olt vezetett bennünket. Itt a hegyek közt hamarabb esteledett és igyekeznünk kellet eldönteni, hogy hol éjszakázunk. Végre találtunk egy jónak ígérkező helyet, ahol a folyóhoz közel lehetett kocsival megállni. A lakott hely sem volt messze eltakartak a fák a fürkésző szemek elől. Körbe vettek bennünket a hegyek volt olyan fa is ahová a sátrunkat kitudtuk, kötni. Ezt csak gondoltuk, viszont nem sikerült, amikor már arra gondoltunk, hogy a szabad ég alatt kell éjszakáznunk, Flóri megoldotta. Kivágott egy nagy botot és középen ahhoz rögzítette a „ hatalmas „ katonai sátrat. Mit mondjak, nem volt egy összkomfort, alig fértünk el benne ketten. Csak emlékeztetőként mondom el, hogy a katonai sátor akkora, hogy a katonák esőköpenyként is tudják használni. A Katiék sátra hozzánk képest főúri volt, irigykedtünk egész úton rájuk. A jól végzett munka után, pihenés képen megmosakodtunk a jéghideg folyóban, tüzet raktunk melegedtünk és szalonnát sütöttünk. Így már elviselhető volt minden. Az egy matracon úgy osztozkodtunk, hogy én kezdtem rajta aludni, Flóri pedig takarókon, a földön. Nem vált be az éjszaka közepén már nagyon fáztunk, óriási harmat hullott olyan, mint nálunk az alföldön egy kisebb eső. Nyirkos volt minden, összebujtunk a matracon és a takarókat magunkra terítettük. Korán felébredtem a folyó félelmetesen zúgott a hegyek közt, a csendben, felélesztettem a tüzet, mire a többiek felkeltek kávét főztem és lobogott a tűz. Az első szabadban töltött éjszakánk nem olyanra sikerült, ahogy gondoltuk, de még az egész hét hátra volt, tapasztalatnak nem volt rossz és valójában nagyon hangulatos. A hely olyan volt, mint a mesében a nagy kerek erdő ahol mindig sötét van, ám ezzel együtt gyönyörű. Amikor reggeli után elindultunk, beértünk az első városba akkor tudtuk meghatározni hol éjszakáztunk. Nagyszeben és a Vörös torony szoros környékén. Gabi ugyan mindent pontosan feljegyzett, de amikor visszafelé jöttünk valahol elveszett a kis füzet, így csak az én emlékezetemre hagyatkoztunk. Igyekeztünk felmelegedni, szétbontottuk a sátrakat, ami nekünk nem sok gondot okozott, összepakoltunk és mentünk tovább, úti célunk felé.

2 . Nap Nagyváradon. Reggel korán keltünk, tartani akartuk a tervünket és izgatottak is voltunk, mert azt hallottuk, hogy a határnál nagyon megcincálják az embert a vámosok. Sok tapasztalatunk nem volt, mert kocsival még egyikünk sem volt másik országban, magyarul külföldön. Azzal a tudattal indultunk útnak, hogy most elég sokáig nem alszunk ágyban, elképzelni sem tudtuk, hogy milyen lesz ez a része a várva várt kempingezésnek. A határra 9 óra körül érkeztünk, ahol várakozásunkkal ellentétben elég sok autó összegyűlt, amit még tetőzött egy osztrák busz tele utasokkal. Akkora bőröndöket szedtek ki a buszból, mint aki soha nem akar haza utazni. A vámosok ráértek, így aztán komótosan neki álltak átvizsgálni mindent. Sok olyan dolgot elszedtek és félre raktak, ami bizony kurrens lett volna Romániában. Nekünk ettől nem kellett tartanunk, pénzünk sem lett volna itthon nagyon bevásárolni, de a szigorúan megengedettnél mi is többet vittünk. Akkoriban egyféle árunak számító holmiból maximum 10 darabot lehetett vinni és csakis a vámos jóindulatán múlt sima az út, vagy nem. Nagyon meleg volt és eltelt néhány óra mire ránk került a sor, akkor viszont hamar végeztünk és fellélegezve, elindultunk Nagyvárad felé. Amikor beértünk a városba elég tűrhetően tudtam tájékozódni, könnyen oda találtunk Juliska nénihez. Azzal kezdtük az ott tartózkodást, hogy elmentünk a rendőrségre, jelentkezni, ez kötelező volt. Lelkünkre kötötték, hogy a várost nem hagyhatjuk el, megígértük, mondtuk, hogy eszünkbe nem jutott, hogy tovább menjünk. Aki magyar országról érkezett az mindenki útba akarta ejteni a Fekete tengert, egy kis kitérővel. Szerintem tudták de, hogy mi értelme volt azt nem sikerült megfejteni. Biztosan nem akarta kedves Csauseszku elvtárs, hogy egyik szocialista ország megfertőződjön a másikkal. Nem nagyon gondolkoztunk rajta, örültünk, hogy végre ott vagyunk. Juliska néném finom ebéddel várt bennünket, ebéd után elindultunk felderíteni pihenés képen a várost. Nagyvárad nagyon szép, nem volt nagyon lepusztulva, a háború nyomai nem látszottak már rajta. Megcsodáltuk a szép belvárost, a színház, az Arany sas udvar környékét, a templomokat. Elég is volt melegben ennyi, javasoltam menjünk el a fürdőbe, igaz a Hullám fürdőbe indultunk, de a Püspök fürdőben kötöttünk ki, ám ez semmit nem vont le a kellemes strandolás élményéből. Nem voltunk igazán kipihentek mire visszaérkeztünk, este átjöttek a rokonok ismerősök, akikkel sokáig beszélgettünk. Az „ árukat „ amit sikerült átcsempéznünk ott hagytuk, azzal, hogy majd visszafelé fizetik ki az árát és még lesz időnk bevásárolni, mert azt azért nem hagyhatjuk ki, ha már itt vagyunk. Megbeszéltük az útvonalat és azt is, hogyan viselkedjünk útközben, mire vigyázzunk, hol kempingezzünk. Megfogadva a sok jó tanácsot reggel elindultuk az ismeretlent felé, felfedezni Erdélyt és a Fekete tenger partját. 

Románia 1963, vadkempingben a tengerpartig. Alig múlt el még 7 év 56 után, éppen csak kezdtük magunkat jobban érezni, kicsit mozgolódni. Utazni csak itthon lehetett, és a szomszédos szocialista országokba útlevéllel, úgy ha meghívó levelet kaptunk egy rokontól, vagy ismerőstől, aki rokonnak vallotta magát vállalva, hogy gondoskodik az ellátásunkról. 1962 nyarán elutaztam Lacikával egy rövid látogatásra apám nővéréhez Nagyváradra, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Rokonok elvittek a Hullám fürdőkbe, amit mindketten nagyon élveztünk. Pár nap volt az egész, de ezen felbuzdulva elkezdtük tervezgetni Flórival, hogy jó lenne elmenni a fekete tengerig. Nem sok realitása volt ugyan, az elképzelésnek, mert Nagyvárad elég messze van a tengerparthoz. Az volt a rend ugyanis, hogy amikor megérkezik az ember jelentkezni kellett a Milícián és a várost nem hagyhatta el a szerencsés utazó. Azt terveztük, hogy a Nagyváradig vonattal megyünk, ott csatlakozik hozzánk egy rokon, Sanyi bácsi, és elkísér bennünket Constantába és vissza. Oda, vissza ez az út, közel 3000 km. lett volna ahhoz pedig sok eladni szánt árut, kellett volna vinni, mert pénzt itthon nem adtak. Tervezgetésünk hamar más irányba terelődött, amikor szóba került barátaink Kati és Gabi társaságában. Felvetették, hogy mehetnénk együtt az ő Moszkvicsukkal. Mi erre gondolni sem mertünk, számunkra olyan luxusnak számított. Megbeszéltük, hogy így megoszlanának a költségek és egy jó kirándulásunk lenne. Mindenképpen nyáron, a gyerekek szünidejére tervezgettünk. Ahhoz, hogy a költségeket még jobban lefaragjuk, arra gondoltunk, hogy sátrakat szerzünk és így a szállás díjakat is megspóroljuk. Azt is végig gondoltuk, hogy így sokkal romantikusabb lesz az utazás. Akkor még nagyon kevés helyen volt kialakított Kemping, ami aztán később beigazolódott. Az ötlet valahogy tavasszal vetődött fel, amit melegen tartottunk, viszont rengeteget beszéltünk róla. Környezetünk, munkatársaink nekünk szurkoltak és a Romániai útnak. Azt hiszem, nekik volt a legnehezebb ez az időszak a tervezgetést, készülődést velünk élték végig, mert mi Katival tényleg kibírhatatlanok voltunk. Ahogy közeledett az elutazás ideje egyébről sem beszéltünk, mint arról, hogy mi lesz, hogy lesz. Ki tudja hányszor hallgatták végig a különböző verziókat, amit természetesen helyeselniük kellett. Végre mindenki megelégedésére eljutottunk odáig, hogy megkaptuk az útlevelet, a kevéske pénzt és a kioktatást, hogy kell majd viselkedni egy másik országban. Várakozáson felül gyorsan ment, két hét alatt megvolt minden, tokkal, vonóval. Akár indulhattunk volna azonnal. Nem ment azért minden ilyen gyorsan, négy ember idejét és a gyerekek elhelyezését is meg kellett szervezni. Sokszor közbe jött valami, nekünk Katival a tízéves érettségi találkozónk, amit semmiképpen nem akartunk elszalasztani, Gabinak pedig felvételi vizsga a Műszaki egyetemen. Megállapodtunk végül a július 5 ben. Ez az időpont végre, mindenkinek megfelelt. A gyerekeket elosztva vittük a nagyszülőkhöz, Gittát Kocsérra, Lacikát Gesztre. Összedörzsöltük a kezünket, hogy na, akkor részünkről indulhatunk. A neheze természetesen most kezdődött. Nem volt még sátrunk, végül ismerősünktől kaptunk egy kétszemélyes katonai sátrat és egy gumimatracot. Arra gondoltunk, hogy majd ott veszünk, ami hiányzik a felszerelésből. A sátor tulajdonképpen, normál állapotában egy vízhatlan katonai köpeny, természetesen cipzár nélkül. amit középen fel kell akasztani egy fára, így lehet rögzíteni, alul pedig cövekekkel. Ez a helyzet aztán behatárolta egész utunkat, csak ott tudtunk sátrat verni ahol fa volt. Az eg gumimatrac elég vicces volt, mert hol én hol Flóri feküdt rajta a másik pedig a szűkösen össze szedett takarókon. Kati és Gabi nagyon komfortos sátrat béreltek a kölcsönzőből. Mindent bevásároltunk, melegítő, takarók, edény a főzéshez, kemping gázmelegítő és bogrács. Természetesen sok felesleges holmi is került a csomagba, amiről csak akkor derült ki, hogy felesleges, amikor visszaérkeztünk. A két fiúnak kár volt elvinni rendes ruhát, öltönyt, ami egész út alatt a kocsiban lógott, ám egyszer sem vették fel. Megbeszéltük, hogy első étszaka Debrecenben alszunk a Gabi szüleinél, hogy korán átmenjünk a határon. Nagy levegőt vettünk és végre elindultunk. Indulás előtti napon én már nem dolgoztam, megbeszéltük, hogy korán indulunk Debrecenbe, tűkön ültünk, amikor kiderült, hogy még mindig volt valami javítani való a kocsin. A nagy készülődésben két kispárna, amit az útra készítettem otthon maradt, nagyon sajnáltam, amikor éjszaka keménynek bizonyult az anyaföld. Kati is otthon felejtette a nagy gonddal elkészített fekete nadrágját. A férfiak kárörvendőek voltak, bosszúságunkra. Gabi szülei már izgatottan vártak bennünket Debrecenben, elláttak az útra tanácsokkal és sok finom ennivalóval. Készletünk feltöltődött a konzervek mellett, zsír, szalonna, kolbásszal és egy takaros kis bográccsal, és egy takaros demizsonnal víznek. Gabi utolsó pillanatban elvállalt egy megbízatást, kollegájától. Vinnünk kellett egy nagyméretű kukta fazekat Nagy Imre festő művésznek, amit Kolozsváron, vagy Csíkszeredán kellett átadnunk. Kiadós ebédet jósolt nekünk, mondván a művész úr nagyon vendégszerető. Erről később kialakítottuk saját véleményünket. Az tény, hogy a kukta állandóan útban volt egészen addig, míg át nem adtuk a címzettnek. Jól megvacsoráztunk, izgalommal telve elaludtunk és korán elindultunk végre.