14./ Bécs, nyomozónak álltam. Ahogy vonatunk begördült a Westbahnhofra és megcsapott a Dunáról jövő levegő illata , ami csupán néhány kilométer és magyar országon folyik, engem elfogott a honvágy . Olyan erősen, hogy legszívesebben átszálltam volna a budapesti vonatra , hogy reggelre már otthon legyek. Mint mindig ez alkalommal is Hajni volt erősebb. Jól összeszidott, hogy ezt az egy napot már csak kibírom, valahogy ne rohanjak annyira. Azt is megkockáztatta, hogy nem vagyok egészen normális, ne nyűglődjek annyira, rossz rám nézni. Persze neki könnyű volt, mert nem várta otthon senki, legfeljebb egy barátja, de az én gondolataim már a körül jártak, hogy indult a suli, mert szept 2 volt. Ez volt az első alkalom, aminek oka volt, hogy az apjuk indította őket a suliba. Egész nap nem ettünk, pénzünk is kevés. Nekem összesen 50 Schillingem volt, szállásra kevés, éhezéshez sok. Elhatároztuk, hogy nem kínlódunk szálláskereséssel, ennyi pénzzel úgyis meddő vállalkozás lenne. Megmaradt valutámat befektettem 10 darab zsömlébe és két üveg sörbe. A büfés nő, csak lesett rám azt hitte biztosan, hogy mindet egyedül akarom meg enni. Csomagjainkat beraktuk a megőrzőbe így csak az éléskamránkat kellett hurcolászni, ami végre kezdett könnyebb lenni, mint az út elején. Jó magyar szokás, szerint kipakoltunk mindent a kis váróterem egyik asztalára és megvacsoráztunk a kőkemény, madárlátta otthoni szárazkolbászból, és megittuk rá a sört. Bár, hogy valami újat mondjak Hajni ezt a nagy lakomát tékozlásnak tartotta az én közérzetem viszont rengeteget javult. Mivel szállást nem kerestünk az állomás várótermében töltöttük az éjszakát. Gondoltuk mi is kibírjuk egyszer úgy, mint sok honfitársunk két héten át. Kibírtuk, azt nem mondanám, hogy kellemesen, de eltelt az éjszaka. A kőpadok, olyan kemények voltak, mint a kő. A kapitalizmus sem tudta megpuhítani, de még a mi kommunista fenekünk sem, mindent kipróbáltunk a kényelem érdekében, hátunkat egymásnak vetettük így próbáltunk szundikálni egy kicsit. Ezt az éjszakát nem kívánom az ellenségemnek sem. A váróterem kicsi volt két ajtóval, amit ránk zártak a vasutasok, mondván hogy biztonságosabb lesz ez így. Feltehetően nekik volt igazuk. A rendőrök este reggel razziáztak, hozzánk azonban nem szólt senki. Az viszont valóban jó volt, hogy néhány magyar turistán kívül nem volt más társaságunk. Összesen 10 en lehettünk, beszélgetni nem volt kedve senkinek a fáradtságtól. Reggel amikor kinyitották az ajtókat kezdtünk mi is éledezni, kicsit beszélgetni amikor megindult a jövés menés. Nem győztük elgémberedett csontjainkat helyre igazgatni . Hajni reggel 5 kor elment megkeresni egy bécsi ismerősét. Egyedül maradtam és szóba elegyedtem két magyar fiúval, akik ugyancsak hazafelé tartottak . Az egyik elment kaját venni a másik fel - alá járkálva próbálta formába hozni elgémberedett csontjait. Ekkor kezdődött életem nagy nyomozási bravúrja! Mint minden nagy eset ez is teljesen egyszerűen kezdődött. Bejött a váróterembe egy fiatal nő és leült az egyik asztal mellé , megírni egy képeslapot. Közben a pénztárcáját maga mellé tette a padra. A másik ajtón bejött egy papagáj sárga kosztümbe öltözött 40 év körüli vörös hajú nő. Leült szorosan a másik mellé ott ahol a pénztárca volt. Volt nála egy divatos nagy méretű tarkavirágos szatyor, amibe villám gyorsan betette a pénztárcát. Egész idő alatt, ami lehetett egy fél perc, farkas szemet nézett velem . Abban a pillanatban, amikor szólásra nyitottam a számat felállt és kiment az egyik ajtón, amelyik a csarnokokhoz vezetett, vele egy időben a meglopott nő a másik ajtón ahol hullámzott a tömeg. Annyira gyorsan történt az egész, hogy csak a fiú hallotta a felháborodott kiáltásomat, hogy „ nézd már meg lopta! „ Teljesen ledöbbentem a sárgaruhás nő pimaszságán és mire szólhattam volna mindkettő eltűnt a pályaudvar forgatagában . Szóltam a magyar srácnak, hogy vigyázzon a csomagomra megnézem merre ment a károsult, feltehetően osztrák fiatal nő. Még ki sem mentem a váróteremből, amikor jött vissza lesápadva. Kérdeztem, hogy a pénztárcáját keresi, mondta, hogy igen . Felajánlottam , hogy segítek megkeresni a nőt, mert láttam ki vitte el. Elindultunk a csarnok felé ahol sok szerelvény állt bent. Közben vissza jött az a fiú, aki kajáért ment és csatlakozott hozzánk. A nyomozók tanulhattak volna tőlünk, ahogy beindultunk a zsúfolt, vonatokkal teli pályaudvaron. Olyan volt az egész környék, mint a méhkas, menni alig lehetett. A vágányokon szerelvények álltak indulásra készen. Mi is elindultunk és kérdezősködtünk, első sorban a vasutasoktól, akik egy perc alatt a szövetségeseink lettek. Minden bent álló vonatra felmentünk másik oldalon le. Nem tudom, hogy képzeltük ezt a hajtóvadászatot. Az biztos, hogy ilyen naiv nyomozást a jó Isten sem látott. Minden rendszer nélkül jártuk végig a pénztárakat, peronokat, vonatokat és kerestük a sárga ruhás nőt. Volt ahol látták volt, hogy a vasutasok másikat hoztak elénk, akit elengedtünk azonnal. Az igazit talán még ma is megismerném, úgy megnéztük egymást. Lassan dél felé járt az idő , holt fáradtak voltunk valamennyien és eredmény sehol. Abba akartam hagyni a keresést, de annyira könyörgött a kis fiatal nő, hogy azt mondtam na, jó még egyszer menjünk körbe az állomás körül. Ahogy elindultunk, mit ad Isten az első kerítés kövön ott ült a mi sárgaruhás babánk. A sárga kosztümre felvett egy barna orkánkabátot ott volt mellette a tarka táska, amibe a pénztárcát tette .Megkérdeztük németül, hogy nem talált e a váró teremben egy pénztárcát. Mondta, hogy nem ő csak most érkezett a vonattal és várja a barátját . Na, ha várod majd meg érkezik mondtam magyarul a srácnak . Majd sugdostam nekik, hogy menjenek rendőrt hívni, addig én nem kopok le a nőről. Mindezt a nőtől két lépésre tárgyaltuk meg magyarul, amit hallott és mint később kiderült értett is . Feltűnt nekem, hogy nagyon ideges lett, de akkor még nem tudtam miért. Megálltam és nem tágítottam mellőle . Elakart menni taxival, de valami ok miatt nem vitte el. Bement a pályaudvar forgatagába és beadta a földszinten lévő csomagmegőrzőbe a virágos táskát. Óriási volt a tömeg annyira figyeltem, hogy majd kiesett a szemem , mégis eltűnt előlem. Olyan ideges lettem, majd sírva fakadtam. Tekingettem minden irányba és egyszer csak meghallottam, hogy az emeletről a nevemen szólítanak. Az történt, hogy amikor jöttek a rendőrrel arra akart eltűnni és beléjük szaladt. Nagy kő esett le a szívemről, hogy mégsem volt hiábavaló a félnapi nyomozásunk. Bementünk az őrszobára és én mint koronatanú elkezdtem előadni az esetet. Minden tudásomat előszedtem hogy ékes Magyar - Német keverék nyelven elő tudjam adni a történteket. A rendőr nyugtatott, hogy ne legyek ideges, mert ő tökéletesen érti, amit mondok . Kérésemre mégis hívott egy magyarul tökéletesen beszélő rendőrt, akinek aztán töviről -- hegyire elmondtam a történteket. Mikor oda értem, hogy a csomagmegőrzőben van az a bizonyos virágos táska, amibe a pénztárcát tette, rögtön kérték a blokkokat. Az összes csomagját hozták 10 percen belül és bevágták az iroda sarkába. Mutatom a táskát , a rendőr belenyúlt és kiemelte belőle a pénztárcát. A nőnek pechje volt nekünk pedig óriási szerencsénk. Az eszembe sem jutott, hogy a pénztárcát el is dobhatja, szerencsére neki sem, ez lett a veszte. Ahogy a pénztárca és benne a pénz előkerült, megszólalt magyarul. Azt hittem elájulok, amilyen a szerencsém egy honfitársamat kaptam el! Na, hát mondtam én annak a nőnek mindent , csak azt nem hogy tisztességes. Mikor ott tartottam a szóáradatban, hogy letagadom, hogy én is magyar vagyok, kérték az útlevelét. Amikor láttam, hogy nem kék, hanem bordó könyvecskét vesz elő, megkönnyebbültem . Azonnal kiderült, hogy Jugoszláv állampolgár az illető. Ekkor aztán a kis osztrák asszonykával egymás nyakába borulva sírtunk örömünkben, így vezetve le az egész napi feszültséget. A rendőrök mosolyogtak és elkezdték felvenni a jegyzőkönyvet. Minket a fiúval hamar elengedtek, megköszönve a segítségünket. Hajnikám már várt a kis váróteremben és szokás szerint zsörtölődött. Kifejtette, utunk alatt sokadszor, hogy nem vagyok egészen normális, mit rohangálok, de meg jött a kedvem! Nem akartam magyarázni, hogy ez a rohangálás nekem milyen sokat jelentett, hogy ez bennem van, nem tudok meglenni nélküle. Többet ér egy így szerzett barát két közömbös embernél. Az pedig még jobb, ha ezzel használtam a magyarok hírnevének. Úgyis ránk fért a két hét tapasztalata alapján. Amikor ez a rendőr és az asszonyka elmeséli a „ sztorit „ már mindjárt dicsér is bennünket, ennek pedig mi tagadás igenis örültem. Szó nélkül bekóboroltam ezek után Hajnival a várost, aki hajnalok hajnalán nem találta meg az ismerősét . Amikor a maradék pénzét sikerült elkölteni sokkal jobban érezte magát. Az egész napi rohangálás után ismét fáradtan keveredtünk vissza. Újdonsült osztrák barátnőm ott ült a padon remélve, hogy még nem utaztunk haza . Mielőtt elindultunk a városba én bementem az őrszobára, hogy megmondjam, hol talál meg délután amíg el nem indulunk haza. A délelőtti helyes fiatal rendőrt ott találtam, elmondtam miért jöttem, megörült nekem. Azzal kezdte, hogy nem akarok e Bécsben maradni, mert az ilyen embereket szívesen fogadják. Mondtam, hogy nem értem mit mond.„ Érti azt maga ,” de azért még egyszer elmondta. Mondtam, hogy feltehetően otthon is szívesen fogadnak már, vár otthon népes családom. Azt már csak gondoltam, hogy engem három hét után már szaros madzaggal sem tudnának megkötni azt is elrágnám, hogy haza mehessek . Így szalasztottam el a disszidálás lehetőségét és építettem még egy ideig a szocializmust. Később megtudtam, hogy a nőt kiutasították Ausztriából és valamilyen egyéb büntetést is kapott. Amikor, összetalálkoztunk Traudival, mert már a nevét is tudtam megörült nekünk. Azért várt rám, mert látta, hogy csak délután indult a vonatunk. Megebédeltettük a maradék száraz kolbászunkból és utána sört ittunk, amit ő hozott. Címet cseréltünk és abban a tudatban váltunk el, nem valószínű, hogy valaha találkozunk . Mégis örültem amikor otthon már várt rám a postán egy kis csomag amiben patkó buksza, bécsi kendő és parfüm volt. Ennél azonban többet ért, hogy a kalandból barátság lett ami már 47 éve tart. Sok sok látogatáson és közös élményen vagyunk túl. Este 10 kor érkeztem Szolnokra, a gyerekek örültek nekem különösen Cicuskám volt oda az örömtől, hogy három nappal hamarabb hazaértem a tervezettnél. Flóri sem bánta, hogy vissza adhatta a gyerekek felügyeletét a családi gondoskodást. Megállapítottam magamban ,hogy szép szép az utazás, de legjobb, amikor az ember haza érkezik ,oda ahol várják. Traudival olyan barátság alakult ki köztünk, amilyen azt hittem nem létezik két teljesen különböző ember közt. Nem tud ma sem egy szót sem magyarul, az én német tudásom kicsit javult. Amikor valamelyikünknek öröme vagy bánata van, mindig egymáshoz szaladunk kiönteni a lelkünket. Mivel nincsenek véletlen találkozások, mindketten azt gondoljuk, hogy előző életünkben már volt közünk egymáshoz. Lehet, hogy az én babaként meghalt testvérem jött vissza ő benne? Ki tudja, örülök neki, hogy találkoztunk. Így zajlott le ez a nagy kirándulás, amit felejthetetlen emlékként őrzök magamban ma is és most megosztottam veletek. Köszönöm, hogy elolvastátok. Most kis pihenőt tartok, aztán kitalálom, hogy mivel folytassam, örülök ha adtok tippeket, utazások vannak még a tarsolyomban és apró történetek is. Azt sem tudom, hogy milyen gyakran tegyem fel az egyes részeket, találjuk ki együtt.

13./ 2.A csatornák felett. Végül el jutottunk a híres -- nevezetes Rialtó hídhoz, ez a híd Velence egyik piaca . A hídon végig bazársor, ami a hét egy bizonyos napján kirakodó vásárrá duzzad . Mindent lehet kapni a velencei kristályoktól a leg utolsó bóvliig , mindent . halat, rákot, gyümölcsöt, méterárut, pulóvert. Ami a legjobban tetszett, hogy lehet alkudni, sőt talán kötelező is. Itt vettem Flórinak egy szövet anyagot, amiből öltöny lett , a nadrágot nem győztem vasalni. Nem angol szövet volt, az eladó kötött jó üzletet én nem annyira. Ennek ellenére itt már mi is el engedtük magunkat , hiszen a sok spórolás eredménye ként még meg volt a fele pénzünk . Meg vettük az ajándékokat ami nem volt olyan sok hogy a vámnál trükköznünk kellett volna .Engem itt is a hasam érdekelt , vettünk végre olyan csodálatos fürt szőlőt amilyet eddig csak meg csodálhattam a lugasokon út közben . Utunk során sehol nem esett az eső , itt viszont el kezdett szemelni . Vettünk egy - egy automata esernyőt amit aztán amikor özönvíz szerűen el kezdett esni , nem tudtunk kinyitni .Bőrig ázva értünk vissza szállásunkra Ettünk valamit és lefeküdtünk pihenni egy kicsit. Az én lábam annyira bedagadt a szokatlan teljesen lapos saruban hogy nem látszottak a bokáim. Két vizes törölközőbe bugyoláltam be és feltettem pihenni az ágy végére. Estefelé keltett bennünket a néni ,hogy Mama Mia csak nem vagyunk betegek?? Itt vagyunk Velencében és alszunk ! Nem akartunk teljesen szégyenben maradni , megadtam magam sorsomnak felvettem egyik utált cipőmet ,legszívesebben mezítláb mentem volna és elindultunk újra. Hosszabb úthoz egyikünknek sem volt kedve így a nem messze lévő Grand - Kanál hídjáról néztük a tarka forgatagot az esti fényekben . A nénit ismét meg botránkoztattuk, mert már este 9 kor ágyban voltunk. Nem értette miért nem nézzük meg az esti Velencét jobban. Nem mondtuk el neki, hogy mi már a római tapasztalatainkból tudjuk, hogy két nőnek este nem tanácsos a sötét utcákat járni hacsak nincsenek üzleti szándékai. Közel három hét után mi már úgy elvoltunk csigázódva, hogy csak az első lámpáig vittek volna el bennünket. Mégsem. akartuk megreszkírozni, mert mégis csak van önérzet is a világon . Mire ezt a nénivel meg értettük volna állva elalszunk . Ahogy a lábát kitette a szobából lefeküdtünk és 5 perc múlva úgy aludtunk, mint a bunda és fel sem ébredtünk reggelig . Másnap vasárnap volt így az egész napot a látnivalóknak szenteltük, kizárva a vásárlást . Kevesebb volt a turista, mi is frissebben érkeztünk a szt Márk térre ami így szebb volt mint emberekkel telve. A téren lévő csoda szép templomot is úgy tudtuk megnézni, hogy nem kellett a turisták közt kukucskálni. Meghallgattuk a harang játékot és céltalanul járkáltunk . Nem hagytuk ki az arany művesek utcáját, otthon elképzelhetetlen ez a sok igényesen megmunkált arany ékszer .Igaz a zsebünk szelelt az ürességtől, így aztán a szívünk még jobban elfacsarodott .Hajni minden képen rá akart szedni hogy menjek vele vissza Nápolyba aranyat venni .Aki itt nem tud választani az sehol sem. Ha a Dárius kincsét ajánlotta volna nekem akkor sem mentem volna vissza az ország másik végébe egy karkötőért. Mondtam menjen nyugodtan én megvárom Velencében, de végül nem ment. Vett egy szép de nem különleges karkötőt és megnyugodott, hogy sikerült elkölteni a pénzét. Az idő nem kedvezett nekünk ezen a napon . A hullámok a partot ostorozták a szél erősen fújt mi pedig lemondtunk arról, hogy valamelyik kis szigetre kiránduljunk .Csak a parton gyönyörködtünk a háborgó tengerben. A lábam annyira fájt, hogy majdnem hangosan csikorgattam a fogam. Hajni megkegyelmezett nekem és haza jött velem délután 4 óra felé. Útközben megnéztünk néhány templomot. Be kell vallanom, hogy már a második héten sem tudtam különbséget tenni a templomok közt. Most pedig úgy gondoltam elég, ha a jó Isten és az olaszok tudják, hogy melyiket kiről nevezték el. A múzeumok vasárnap zárva vannak, amit most cseppet sem sajnáltam. Átvonszoltuk magunkat az üres Rialtó hídon , kétszer eltévedtünk a kanálisok és kis utcácskák között. Végül szerencsésen haza érkeztünk olasz mamikánkhoz, aki megvendégelt bennünket rántott padlizsánnal . Végre ettünk valamit, ami sokkal finomabb volt, mint a konzerv káposzta. A természet egy óriási záporral tette lehetetlenné, hogy kimozduljunk, amit ki használtunk és három órát aludtunk délután. Este kimentünk az állomásra megérdeklődtük hány órakor indul a vonatunk Bécs felé .Útközben búcsúzkodtunk ettől a csodálatos mese várostól. Vissza érve kifizettük házi asszonyunkat, becsomagoltunk és ha fokozni lehetett a fáradtságunkat ez már majdnem a csúcs volt. Lefeküdtünk aludni és én nem tudtam eléggé áldani az olaszokat, hogy Velencét vízre építették. Ilyen jókat egész utunk alatt nem aludtam, mint itt. Ki voltak zárva az átkozott autók a városból, minden kipufogógáztól mentes volt a város. Nem éreztem pocsolya szagot, ellenben jó volt a levegő és végre csend volt. Igazi csend !Nem is tudom, miért nem vigyáznak jobban erre a gondolás mese világra, pihenő paradicsomra az olaszok . Egyik várost sem kedveltük meg ennyire, mint Velencét. Reggel búcsúzva kedves házinéninktől elindultunk végre hazafelé . Volt ebben az elindulásban öröm is és sajnálkozás is . Három hét után haza indulni ennyi élménnyel jó dolog, de mégis …Ez a sok szépség , amit magunk mögött hagyunk nagyon távol marad tőlünk. Lehet, hogy soha többet nem jutok el ezekre a helyekre még egyszer, ezért sajnáltuk, hogy a vége felé járunk az útnak . Bennem már nagyon bennem volt a családom utáni vágyakozás három hete nem tudom, mi van velük, biztos nagyon várnak már a gyerekek és remélem Flóri is. Vágytam már haza. A vonaton kényelmes helyünk volt, jól utaztunk Bécsig . Ahogy átléptük az olasz - osztrák határt és meghallottam az első német szót, kicsit otthon éreztem magam . Az ember a szomszédban már nem olyan nagyon idegen. Hosszú volt az út a síkságon. Az Alpokból csak távoli hegyláncot láthattunk, azt hiszem erőnk sem lett volna a nézelődéshez. Este érkeztünk Bécsbe a Westbahnhof -ra.

13./Velence. Megint egy új város és nem is akár milyen ! Az álmosságtól alig láttunk, elcsigázottak voltunk . Ennek ellenére kezdeni kellett a napot szállás kereséssel és megszervezni az itt tartózkodásunk néhány napját, Mire ide értünk utunk utolsó olasz városába már nagy rutinra tettem szert szállás keresés terén. Minden vasút állomáson van egy telefontábla a hotel és panzió címekkel, telefon számokkal. Rendszerint olaszul és németül kiírva mi a pillanatnyi helyzet . Itt a mai napon minden hely foglalt volt . Nem volt más hátra mint hosszas értelmetlen vita után elindulni szállást keresni . Nem nagy kedvem volt már megint nyakamba venni a várost de mennem kellett. Kettőnk közül én voltam a „ valaki „ és végül is kedvemre kóvályoghattam csomag nélkül egyedül. Ma már nem is értem, hogy lehet, hogy egy csepp félsz sem volt bennünk egész út alatt . Mindent természetesnek vettünk talán éppen ezért, remekül szórakoztunk mindenen . Nem volt gond, hogy keresni kellett a szállást, hiszen mindig tele volt rejtett élménnyel, előre nem látható apró sztorikkal. Ahogy kimentem az állomás elé a többi várostól eltérően nem nyüzsögtek a panziósok . Meg álltam a lépcsőn és elém tárult a hajnali Velence ébredése, diszkrét nyüzsgése .A grand Kanal -on méltóságteljesen pöfögve útra készen álltak a vízibuszok. Az állomástól kicsit balra kecsesen ívelt át az első híd a sok átjáró híd közül, ami a régi városrészbe vezette át a rajta átkelőt . Nem mentem át a hídon hanem elindultam a kanális mellett lévő első szárazföldi utcában . A város kihalt volt, csak néhány munkába igyekvő emberrel találkoztam . Még mindenki szundikált egy kicsit mielőtt belelendült a nyüzsgő nappali életbe, majdnem minden szerénynek látszó hotelba bementem érdeklődni, sehol sem volt hely . Egy helyen lett volna olyan áron hogy a maradék pénzünk nem lett volna elég egy éjszakára .Lelki szemeim előtt már felrémlettek az állomás kőpadjai ahol utolsó olasz éjszakánkat fogjuk tölteni . Elindultam lehangoltan visszafelé , de még így sem tudtam betelni az utca hangulatával . Fogalmam sincs mi volt az utca neve én a „ pékek utcájának „ neveztem el . Végig az utca egyik oldalán a hotelokkal szemben sorakoztak a pékségek aminek egyik oldala üzlet volt. Bekukucskálva látni lehetett, hogy sül a kalács , a béles , a sok finom vanilliás finomság, aminek illata betöltötte az egész utcát .A frissen kisült finomságokat rendezgették a kirakat melletti pultokon látszott, hogy készülődnek a reggeli nyitáshoz . Nyálmirigyeim erősen elkezdtek működni , az illat engem is átjárt és a hangulattól sem tudtam szabadulni . Nem volt még nyitva üzlet különben Hajnit megcsalva biztosan vettem volna valamit. Közben arra gondoltam, hogy az én éléskamrám az állomáson vár rám. Bőröndünk összes tartalma kőkeménnyé aszalódott házi kolbász és néhány maradék konzerv volt. Hazai kajánknak az volt a tulajdonsága, hogy az istennek sem akart elfogyni, pedig már nagyon untuk. Mire vissza értem eltelt egy óra , Hajni kényelmesen elnyúlva álomba szenderült egy szörnyű kő padon . Azt hiszem ezeken a padokon edzették a régi rómaiakat a harci élet viszontagságaihoz .Csomagjaink szépen sorban mellette pihentek. Hinni nem akartam a szememnek, egytől - egyig mind meg volt, annak ellenére, hogy kis barátnőmet erős rázással kellett életre kelteni. Lassan kezdett az olaszokról jó véleményem kialakulni, ha már ilyen tiszta helyzetben sem lopnak lehet, hogy nem igaz az a sok mendemonda .Az a néhány torzom - borz figura, akik az állomáson lábatlankodtak biztos nagyon fáradt volt vagy mi lehettünk gyenge fogás a szemükben . Sikertelen körutamnak nem igazán örült Hajni, amit egy szokásos „ fene egye meg „és erős ajk biggyesztéssel jutalmazott . Előadtam szépen átdolgozott tervemet, miszerint berakjuk a csomagokat megőrzőbe mi pedig, nappal lévén bemegyünk a városba este pedig felülünk a Bécsi vonatra. A terv nekem sem tetszett túlságosan , csupán szükség megoldásnak szántam , Hajni pedig egyenesen utálkozva fogadta. Megesett rajtunk a szívem és elindultam a szép hídon nagyobb siker reményében .Otthoni ismerősöm elmesélte hogy ő hol lakott , le is rajzolta. Na de Velencében mesés rajz után eligazodni utópia . Választásom nem sok volt, vagy vállalom, hogy ügyetlen vagyok, vagy bebizonyítom, hogy milyen ügyesen találok szállást. Az első szűk utcába befordultam, és rám mosolygott a szerencse. Egy eldugott kapu aljban meg láttam a kiírást, hogy „ Zimmer „ .Ilyen szerencsét csak az érthet meg, aki két hete úton van és reménye sincs egy kiadós pihenésre . Kijött a néni, aki jól beszélt Németül, megértette az én gőtei kifejezésemet, üres szobája ugyan nem volt de készségesen szólt a közelben lakó barátnőjének telefonon, aki befogadott bennünket. Hajni nagyon megörült az eredménynek és vidáman cipeltük a csomagjainkat ismét. A szobából amit kaptunk egy magyar házaspár készült haza . Éppen a maradék káposzta konzervűket ették . Később kiderült , hogy a néni azt gondolta ez a nemzeti eledelünk, nem tudunk meglenni nélküle. Még nekünk is volt egy dobozzal, amit megakartunk enni. Nem tudhatta, hogy itthon nagyon meg lettünk volna sértődve ha az üzemi konyhán egy hétig ezt kellett volna ennünk . Talán még a szakszervezetből is ki léptünk volna, mert nem képviseli érdekeinket. A nénivel elég méltányos árban állapodtunk meg . Úgy adta a szobát, ha legalább két éjszakát maradunk , ez három nap Velencét jelentett. Persze , hogy maradtunk, még az álom is kiment Hajni szeméből az örömhírre. A kezdeti sikertelenségeket mindig nehezen viseltük, de a legkisebb siker, amikor nehéz bőröndjeinket és elcsigázott testünket kényelembe helyeztük azonnal felvidított . A magyarok még pakolásztak, a néni tanácsára kicsit rendbe szedve magunkat elindultunk felfedezni Velencét. Korán volt még, délelőtt 10 óra lehetett . A térképet átböngészve a leghosszabb utat választottuk, hogy lássunk is valamit. A sétának az lett az eredménye, hogy legalább két órát gyalogoltunk mire a szent Márk térre értünk .A csupa csipke paloták, amik körül veszik a teret, egészen valószínűtlenné tették a látványt. Egész olasz országban rengeteg a galamb, most azt tapasztaltuk ,hogy az összes itt adott randevút egymásnak, menni nem lehetett tőlük. A tenger itt haragosabb volt, mint Rómánál a Lídón. Akkora hullámokat dobott partra ,hogy néha elkellett ugrani előle. A kisebb hajókat úgy dobálta, hogy azt vártuk mikor veti partra valamelyiket. Bebolyongtuk Velencének azt a részét, ahol száraz lábbal lehetett közlekedni nem tudtunk betelni vele. Kis kanális, nagy kanális, amin rengeteg vízibusz, motorcsónak, gondola , és hajó látványa annyi élményt jelentett, hogy bele fáradtunk .

12./ Útra keltünk. Úgy gondoltuk éjjel elutazunk, így megspórolunk nemcsak éjszakai szállás árát hanem egy napot is amivel tovább lehetünk Velencében, mint ahogy terveztük . Délután 6- tól 10 ig még pihentünk a panzióban 500 líráért, mindenért pénzt kértek . Ezzel aztán a Hajni által lealkudott pénzt mégis csak kifizettük . Nem sajnáltuk ,mert legalább a vonat indulásáig hátra lévő időt vízszintesen töltöttük el. Aki nem gyalogolt egyfolytában végig két hetet el sem tudja képzelni, hogy ez milyen nagy dolog. Este 10 óra után mentünk ki az állomásra villamossal, átkozva csomagjainkat amik folyamatosan nehezedtek . Nem sok időt töltöttünk az állomásokon különösen este, de amikor erre sor került -- mint most is -- érdekes dolgokat figyelhettünk meg . Most is találkoztunk, olyan hazánk fiával akiknek az olasz kirándulás a vonaton és állomáson való alvást, szigorú spórolást és azt a néhány pulóvert, bizsut jelentette amit meg vettek . Ezek az emberek nem láttak „ Olaszba „ csak néhány áruházat, egy csomó kacatot, amit megvettek, otthon pedig mesélték feltehetően, hogy mi mindent láttak. Nem tudom miről tudtak mesélni. Ezeket a rossz májam mondatta velem. Vonatunk éjjel 2 kor indult, gondoltuk ezt a pár órát kibírjuk az állomáson , elvégre mi is magyarok vagyunk. Beültünk a kicsi, de aránylag tiszta váró terembe, közvetlen az ajtó mellé . Felváltva járkáltunk kiűzve szemünkből az álmot. Egymásra és a csomagokra is vigyáznunk kellett . A helység másik végében egy beszögelésben népes csoport foglalt helyet . Úgy tűnt, hogy a nagy magyar pusztáról kiszabadult honfitársainkkal találkoztunk össze . Az elfogyasztott kaja maradványok már hegyet alkottak körülöttük . Mit ad Isten, egyszer csak viszi az egyik a szemét halmot a szemetesbe és magyarul beszélnek jó hangosan .Inkognitónkat meg tartva jobban oda figyeltünk rájuk . Összesen 6 an voltak közülük egy házaspár már hazafelé tartott Palermóból ahol mindenüket ellopták. Levoltak hangolva és nagyon fáradtak lehettek mert elő vették a gumimatracukat, felfújták és komótosan megágyazva lefeküdtek aludni . A matracok eredeti magyar származásából ítélve eredetileg is így tervezték az utazásukat . Nem első este alhattak így, mert nagyon természetesen viselkedtek, pedig nem tartoztak a hippi korosztályhoz .Biztosan Palermóban azt gondolták a helyiek, hogy „ amíg ön alszik a maffia dolgozik „ csupán együttérzésből szabadították meg őket nehéz csomagjaik cipelésétől . A másik két házaspár índúlóban volt Olaszország szíve felé , de valahogy nem tudtam róluk elképzelni, hogy a viszonylag olcsó aranyon kívül más is érdekelné őket. Középkorúak voltak és minden valószínűség szerint elég sok paraszt vér csörgedezhetett az ereikben . Mivel én is onnan indultam meg ismerem a fajtámat. Ezek többet akartak mutatni annál, amit kinéztünk belőlük . Még egymásnak is azt bizonygatták, hogy milyen nagyok ők most attól, hogy nyugatra utaztak .Hazaérve biztos az őrületbe akarták kergetni a szomszédokat a sok arany gyűrű, karkötő és nyaklánc vásárlásával. Mindent jól láthatóan fel vett „ Mari néni „ az agyon mosott Krisztina blúzához aminek a felső gombját hanyagul nyitva hagyta! Mit mondjak, igazán szép volt. Kedves férjét János bácsit TSZ elnöknek gondoltuk, ahol pénz van, de egyéb semmi .Na de én inkább egy gőgös, kivagyi hülye parasztnak néztem . Szerencsére János bácsi nem olvassa ezt a naplót, mert egyébként elég agresszívnek is látszott, nincs mitől tartanom. Az én kis apukám is utazott 39 ben Német országba , de nem hiszem, hogy a mezőgazdasági vendég munkára induló emberek arcáról ugyanezt lehetett leolvasni . A hozzájuk tartozó házaspár szemmel láthatóan megtiszteltetésnek vette, hogy velük utazhat. Olyanok voltak, mint két megtűrt szegény rokon lehet, hogy azok is voltak .Mire a táplálkozásukat befejezték mi kitárgyaltuk őket jókat derülve a gőgös embereken . Mire végig járták a „ csizmát „ elég sok konfliktust össze szedhettek emlékbe .Az álom teljesen kiment a szemünkből amiben segített az egész estét és termet betöltő káposzta szag is. Olyan szívből nevettünk rajtuk, hogy az átragadt a környezetünkre is pedig biztosan nem értettek beszélgetésünkből egy szót sem. Kedves hazánk fiai éjfél körül indultak Rómába , mi egy búcsú röhögést küldtünk utánuk. Szívből sajnáltuk a várost, hogy ilyen látogatókat kap, akik nem rá hanem a kirakataira kíváncsiak . Vonatunk nem volt zsúfolt . A kihúzható üléseken letudtunk feküdni egyik útitársunk biztatására . Nem tudta nézni, hogy mit össze nyűglődünk egyszerűen kihúzta az ülést és mi lefeküdtünk . Velence előtt fél órával ébredtünk és beszédbe elegyedtünk útitársunkkal aki elmondása szerint Palermóból utazott és Velencében rendőr. Nem árultuk el, hogy magyarok vagyunk, már egész megtanultunk hazudni . Azt mondtuk hogy Finnek vagyunk, nálunk mindig hideg van és szokatlan nekünk az olasz országi meleg. Kért hogy mondjunk valamit Finnül mi készségesen mondtuk a magyar szavakat .Örültünk, hogy egy maffiózót átvertünk .Nem tudtuk, hogy eredendően volt rendes vagy valóban rendőr volt, de igazán rendesen viselkedett velünk . Már kezdtük unni, hogy nem mondhatjuk meg állampolgárságunkat a sok disszidens és szélhámos miatt . Az érzés, hogy nem túl jó a hírünk a világban eléggé elhatalmasodott rajtunk, ahogy közeledtünk a magyar határ felé . Végre, elég korán reggel megérkeztünk utunk utolsó Olasz állomására Velencébe.

11./Firenze. A vonaton elhelyezkedve még kalandunk is akadt. A kocsiba egy középkorú és egy idősebb úr is helyet foglalt. A fiatalabb bajszos lecsapott Hajnira. Előbb normálisan beszélgetett velünk, de egyre szemtelenebb lett . Félóra múlva Hajni karjába is bele csípett. Erre Hajni begerjedt és angol -- olasz keverék nyelven rendesen kiosztotta, megtűzdelve ékes magyar kifejezésekkel is. Az idős úr jót derült bár szerintem senki nem értett igazán semmit, de a hanglejtések sokatmondóak voltak . Hajni próbálta elmagyarázni, hogy kivel, hol és mit csináljon szülő hazájában. A vége az lett, hogy még egy eldobott csikket is felvetetett vele mondván, hogy nem disznó ól az a hely ahol vagyunk. Ettől aztán meghunyászkodott és az italos fiútól vett egy üveg sört, amiből én mint csendes szemlélő is kaptam .Szerencsére a pasi félúton leszállt és utána sima volt az utunk csak a pimasz olaszt tárgyaltuk nagy bosszankodva . A több mint egy hetes utazás már eléggé megviselt bennünket. A frizuránk tépett alakot vett fel megmosni eddig nem volt lehetőségünk . Hogy a szépségünket mégis megőrizzük kis divatos szalmakalappal dobtuk fel a toalettünket! Ennek az lett az eredménye, hogy lépten nyomon különc amerikai turistának néztek bennünket. Rájöttünk, hogy az a legjobb, ha útitársainkat meghagyjuk ebben a hitben, mert a pénznek még a szagát is tisztelik. Nem dicsekedtünk vele, hogy olyan helyről jöttünk ahol nem divat még a bankbetét és a pénztárcánk is nagyon sovány. Eleinte megmondtuk, hogy Magyarok vagyunk, de ekkor a férfiak szemtelenkedni kezdtek / néhány hazánk lányának köszönhetően/. Idő kellett mire rájöttünk, hogy nyugodtan hazudhatunk a nagyobb respekt érdekében . Amikor egymással beszéltünk abból az idegen úgyis csak karattyolást hallott ki, mi pedig jókat nevettünk. Este volt mire megérkeztünk az állomásra, amit itt is elleptek a panziójukat felkínáló tulajdonosok .Egymást túllicitálva bizonygatták, hogy csak is ők tudnak a legjobb helyen , legolcsóbban , legközelebb szállást adni . Itt aztán bementünk a csőbe. Egy pasas ránk szállt és elhitette velünk elsősorban azt, hogy nem kell sokat gyalogolnunk. Fáradtak voltunk szerettünk volna minél előbb egy szobában letelepedni. Megállapodtunk az árban és rábízott bennünket egy nőre, aki elvezetett a szállodába. Már gyalogoltunk vagy tíz perce egyre nehezedő bőröndjeinkkel és még mindig nem érkeztünk meg. A nő látva mérgelődésünket egyre hajtogatta, hogy nincs messze, nincs messze. Nem ért semmit, Hajni piszokul berágott, hogy így átvert bennünket a tulaj .Csillapításom ellenére sem volt hajlandó egy lépést sem tenni, amíg én el nem mentem megnézni, hogy milyen messze van és, hogy néz ki a szállás . Nem voltam hajlandó és mivel látta, haláli nyugalmamat elment ő. Pár perc múlva felvidulva jött vissza , hogy mivel a 4 emeleten van a szállás , nincs lift és messze van az állomástól lealkudott az árból. Mit tesz egy kis sikerélmény, oda lett a méreg. A panziós fia segített felvinni a bőröndöket mi pedig örültünk, hogy végre fedél van a fejünk felett. Az ágy alá dugott kis rezsónkon megfőztük a mindennapi betevő levesünket , megvacsoráztunk kezdtünk feléledni. A tulaj elmondta ,hogy ha főzni, fürödni, hajat szárítani akarunk, mennyit kell fizetni. Mi már annak is örültünk , hogy a főzéssel átvertük azt aki még a levegőért is pénzt kért, az pedig nekünk már fogytán volt. A fürdést vállaltuk az már nagyon ránk fért, hajat mostunk és felfrissülve feküdtünk be a szép tiszta ágyba. Egész utunk alatt egyszerűek, tiszták voltak a szálláshelyek semmi panaszunk nem volt rájuk. Ilyenkor elnyúlva kitárgyaltuk, hogy nem létezik végig csinálni egy ilyen utat úgy, hogy csak a vonaton és az állomáson alszik az ember. Találkoztunk ilyen hazánk fiaival, akik annyit spórolhattak, hogy egy ócska pulcsival többet vittek haza . Mi nem tudtunk volna így úton lenni az biztos . Néha elő fordult, hogy a vonaton aludtunk, de másnap egy nagyobb forgószél elvitt volna bennünket, különösen amikor levest sem sikerült főznünk . Az, hogy napközben aludjunk luxus lett volna, mert mi azért jöttünk, hogy a lehető legtöbbet lássunk ebből a csodálatos országból. Egyébként nekem az alvással elég sok bajom volt . Ahogy megérkeztünk valahova a forgalom és a reklámok fényei nagyon zavartak . A szűk utcákon Firenzében egymást érték az autók , büdös volt és óriási volt a zaj . Ma viszont, ahogy a fejünket letettük elaludtunk és fel sem ébredtünk reggelig . Utunk során azt hiszem itt szívtuk be a legtöbb szénmonoxidot a nagy magyar alföldhöz szokott tüdőnkbe. Sokszor legyőzött bennünket a három nap alatt, ilyenkor valamelyik park meg tekintését javasoltam , de meg tette egy templom , vagy képtár is. Elhatározásunk, hogy korán kelünk csak terv maradt . Majdnem 8 óra volt mikor felébredtünk és kb 9 ig vakaróztunk . Hajni még ¾ 9 kor is egy szál viganóban járkált és morgott rám, hogy ne piszkáljam, mert estig még rengeteg időnk van. Reggelenként igyekeztem a maradék kajánkból jól bereggelizni , mert zsarnok barátnőm nem volt hajlandó napközben éhség miatt haza menni. Szerinte így is túlsúlyos vagyok és nem árt a fogyókúra. Minden esetre mire haza értünk lement rólam vagy 5 kg . Az állomáshoz ugyan messze laktunk , viszont minden mást könnyen megtudtunk közelíteni . Közvetlenül a bazilika mellett volt a szállásunk így elsőnek a csoda szép templomot néztük meg , ami a Római szt Péter bazilika mása csak persze kisebb .Szerintem nagyon be van szorítva a házak közé. A Firenzeiek esküsznek rá, hogy szebb, mint a Római. Innen utunk az Uffizi képtárba vezetett, úgy 10 óra lehetett és ki sem jöttünk du 2 ig .Az ember észre sem veszi, hogy mennyi időt tölt el a csodálatos képek között . Kezünkben az otthonról hozott útikalauzzal sok képet tüzetesen meg vizsgáltunk . Nem akartunk lemaradni arról, hogy tudjuk mit láttunk . Na, persze nem szakmai szempontból hanem „ csak úgy mégis „hogy ne vigyen félre bennünket a sok szép művészeti élmény. Rengeteg volt a turista itt is, mint bárhol Olaszországban néhol alig fértünk el egymástól. Ezekben az években kezdett beindulni a turizmus, aki tehette útnak indult felfedezni a világot és azt, ami a háború után megmaradt belőle. Az Olaszok ügyesen kihasználták az emberek igényeit. Sok időt eltöltöttünk a képtárban az időnket pedig egyre jobban bekellett osztani. Erre a délutánra maradt még a Medici kápolna és könyvtár, síremlékek , szobrok a híres szürke márvány lépcső, ami a könyvtárba vezet fel. Firenzében minden Michelangelóról szól, az egész várost az ő remekművei uralják. A könyvtárban alig voltak turisták, nekünk kellemesebb volt, aki nem látta annak kevesebb lett a tarsolyában egy szép élménnyel. A könyveket templomi padokban helyezték el, mindenki beülhetett, kezébe vehette , megnézhette a gazdagon díszített csoda szép régi könyveket. Bár elolvasni nem tudtuk mégis lenyűgözött bennünket a szépségük. Az jutott eszembe, hogy talán erre a helyre lehet használni azt a megfogalmazást, hogy a tudomány és a művészet szentélye. Másnapra maradt a város, a Michelangelo park, az Arnó híd az arany üzleteivel. Az arany bazár közel volt hozzánk itt kezdtük a napot. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor végig mentünk és láthattuk a csodálatos ékszereket. Mindegyik mestermunka volt mi pedig csak csodálhattuk, mert pénzünk szinte semmi. Az apadó maradékot bekellett osztani arra a néhány napra, ami még hátra volt olaszországból. A híd teljes hosszában arany bazár, kis üzletekkel. A híd két végén őrök állnak, este pedig bezárják a kapukat nagyon különleges és érdekes volt. Rengeteg ember ténfereg a bazár soron, nézelődik , válogat, alkuszik és csak ritkán vásárol. Mi is ezek közzé tartoztunk ugyanis abból a száz dollárból amit az MNB számunkra kiutalt sok apróságot kellett vinni megértő családomnak. A fejem meg fájdult a sok szép arany holmi látványától a szívem pedig érte. Kiszellőztetni a fejünket elmentünk a Michelangelo parkba. Akkora Dávid szobor van a város szélén lévő magaslaton, mint egy obeliszk. Spanyol lépcsőn lehet felmenni, ami tele volt békésen üldögélő hippikkel . Úgy látszik utánunk jöttek Münchenből. Mi is, mint két fáradt vándor leültünk közéjük, ügyet sem vetettek ránk pedig eléggé kiríttunk közülük . Kellemesen telt ez a délutánunk, itt már nagyon éreztük, hogy hazafelé tartunk. Minden szép látnivaló ellenére vágytunk már minél közelebb lenni a határhoz az otthonunkhoz.

10./Nápoly és Capri. Reggel 4 óra 5 perckor indult a vonat Nápolyba, csörgő óránk nem volt és mert mindig fáradtak voltunk 4 óra előtt 10 perccel ébredtünk. Roham öltözködéssel és, mert este elkészítettünk mindent amit vinni akartunk elértük a vonatot. A vonaton aztán még szundítottunk egyet az érkezésig. A hajó fél 9 kor indult amit könnyen meg találtunk a kikötőben. Legnagyobb meglepetésünkre az egyik kedves római házaspárral futottunk össze azokkal akik velünk laktak és pár nappal előbb elutaztak Nápolyba. A hajón jó helyet találtunk ahonnan szép kilátás nyílt a nápolyi öbölre, a Vezúv csapott sapkás tetejére és a mellette megbújó Pompei romjaira. Sajnos az idő nagyon ránk volt szabva így aztán legnagyobb sajnálatunkra Pompei kirándulásból nem lett semmi, csak ennyit láttunk vagy inkább sejtettünk meg belőle. Még most is sajnálom, hogy nem néztük meg és azt latolgatom ,hogy mit lehetett volna kihagyni helyette. Jó lett volna meg toldani az itt töltött napokat, arra sajnos nem volt lehetőség. Hátha majd egyszer…. ! Az idő kellemes volt, kicsit párás és a távolodó part a kikötő hajói katonai cirkálói hamar elvesztek a szemünk elől. Sorrentóban kikötöttünk, a rövid tartózkodás miatt nem lehetett kiszállni. Itt újabb turistákat vett fel a hajó, miközben már a nap melegen sütötte meg a sziklás hegy oldalt, a cédrusfákat, leander bokrokat. A látvány lenyűgöző volt. Az egész hajóút különlegesen szép volt, néhol nem láttunk mást csak a hatalmas víz tükröt, máskor pedig az egzotikus kikötőkben gyönyörködtünk. A tenger csendes volt mégis akadt néhány utas akik tengeri betegek lette, nekünk semmi bajunk nem volt. Még fél óra volt az útból, lassan kikötöttünk Capriban. Úgy döntöttünk, hogy ezt a napot pihenéssel töltjük. Ennek az lett az eredménye, hogy nem láttunk mást a szigetből, mint a sziklás strandot és a kikötői bazár sort. Egész nap pihentünk fürödtünk beszélgettünk két magyar házaspárral, akikkel jól éreztük magunkat. Sok kikötőt láttam már utazásaim során --Constanca, Opatija, Rostok, … mindegyiknek más a hangulata. A Nápolyi kikötőt gazdag kereskedők kikötőjének láttam . A Capri kikötőt családiasnak találtam kis csónakjai, hajói tarka sokaságával. Néhány nagyobb Jacht nem jött be a kikötőbe, ami csak emelte a környék hangulatát, azt mondták köztük van az Onassis Jacht is. Lehet, hogy nem volt igaz de mi el hittük. Az egész bazár sor tarka volt, mint egy nagy zsibogó vásár. Visszafelé a hajón nem volt tömeg, kihasználtuk és a legjobb helyeket foglaltuk el. Nagyon élveztük a kirándulást. A nápolyi kikötőben meg leptek bennünket a nepperek . Aranynak látszó holmikat árultak nagyon erőszakosan. Vettem én is egy karkötőt, bizsu áron így nem jelentett lelki válságot, amikor tapasztaltam, hogy csak aranyozott. Igy legalább nem kellett félnem a vámon, hogy túl lépem a 4000 Ft os határt. Azt a házaspárt sajnáltuk, akik egy halom kacatért ott hagyták a fele pénzüket. Nem lehetett meg győzni őket, hogy hülyeséget csinálnak. A szélhámosok mindig a hiszékeny emberekre építenek azok pedig mindenhol vannak. Nápolyból csak annyit láttunk, amíg kiértünk a hajóállomásról a pályaudvarra. Késő este érkeztünk Rómába így a Terminitől hazáig ismét megcsodálhattuk a „ nők piacát „ most a túl oldalról. Eredeti tervünk az volt, hogy másnap Pompeibe utazunk, olyan fáradtak voltunk, hogy csak elaludni volt kedvünk felkelni nem. Kicsit lazítottunk az iramon és megnéztük a közelben lévő nevezetességeket. Közel volt a Santa Maria Maggiore templom, ami a szent Péter Bazilika után Róma legnagyobb temploma. Szerencsénk volt nem volt senki a templomban így egy kedves pap csak nekünk magyarázta el a nevezetességeket. Nem volt könnyű dolga, mert hol Német, hol Angol nyelven próbált velünk szót érteni. legeredményesebb a kézzel—lábbal történt magyarázat volt. Folyamatosan nagyokat bólogattunk és köszöntük a fáradozását. Innen kimentünk a közelben lévő piacra, ahol az én sóher barátnőm nem akart venni semmit. Nem hallgattam rá, mert már nagyon ki voltam éhezve a gyümölcsökre. Megkóstoltuk a körtét , szőlőt ami nagyon zamatos volt és nagyon kevés. Sajnáltuk, hogy ezt a napot „csak úgy „ lazán eltöltöttük. Délután kifizettük a szállást és sűrű, hangos búcsúzkodás után elindultunk kicsit már haza felé. Sokat láttunk, aminek az lett az eredménye, hogy rájöttünk valójában milyen keveset láttunk Rómából. Igazából csak az étvágyunk jött meg, amit  nem tudtunk kielégíteni az alatt az 5 nap alatt amit itt töltöttünk. Ha még egyszer eljutnék Rómába már jobban tudnám hol kell kezdeni és folytatni a barangolást. sajnáltuk, hogy a Lídó helyett nem néztük meg a Tivolit, fáradtságra hivatkozva lusták voltunk vissza utazni Pompeibe, vagy elutazni Pizzába …. na de ne legyen az ember telhetetlen. Amikor ezt a visszaemlékezést, írtam még inkább élt bennem a vágy, hogy újra lássam Rómát és a többi szépséget, ami kimaradt. Jó lenne hozzá egy húsz éves láb!! Ha. ha.ha… Most lassan örülök, ha busszal be megyek a piacra itthon . Amikor megkérdezték ismerőseim, hogy hova utaznék el szívesen azt felelem rá, hogy bár hová csak úton legyek!! Azt hiszem, jó utazónagykövet lett volna belőlem, bár a diplomáciai érzékem néha cserben hagy. Az utazás kedvéért a diplomáciát is meg tanulnám. Ma már ez a vállalás, csak elméletben érvényes. Ezekben a percekben nem a diplomácia foglalkoztatott hanem az , hogy a bőröndöm az Istennek sem akart könnyebb lenni. Egész úton arra számítottam, hogy majd ahogy fogy belőle a kaja egyre kényelmesebben cipelhetem. Nem sikerült ezt acélt elérni. Végig cipeltem egy üveg bort Németországból, amit Emese küldött Flórinak. Hajni nem engedte felbontani pedig így lehetett volna legegyszerűbben megszabadulni tőle .Nagy nehezen kiértünk az állomásra és felszálltunk a csizmaszára felé induló legelső vonatra.

A vatikáni múzeum. 9/ 4. Mivel első nekifutásra nem tudtuk meg nézni a vatikáni múzeumot, így hétfőn újra neki indultunk meghódítani a látnivalókat. Most több szerencsével. Mikor odaértünk és láttuk a látogatók hadát, bent a hatalmas termeket rá jöttünk, hogy nem tudtuk volna egy nap alatt bejárni a Szent Péter bazilikát és a Múzeumot. Sajnos az itthon váltott múzeumi belépőnk ebbe a múzeumba nem volt érvényes. Csak a Nemzeti múzeumokba tudtunk bemenni vele és persze az volt a kevesebb. Nem sokat keseregtünk rajta. Célunk az volt, hogy minél többet lássunk, és ez úgy érzem sikerült is . A belépő elég borsos volt -- 500 líra -- Amikor bent voltunk rá bíztuk magunkat a tömeg sodrására, ami most is mint már sokszor hasznosnak bizonyult. Bejutottunk a kiállító termekhez ahol az útirányt már magunk választottuk meg. Mindig cipeltük magunkkal az Itália című úti könyvet amit, most amikor tudtuk volna használni természetesen otthon hagytunk. Itt is találkoztunk egy nálunk idősebb magyar házaspárral, akik úgy reagáltak amikor nem szólítottuk meg, csak üdvözöltük őket, hogy arcunkra fagyott az éppen kialakuló mosoly. Nem értettük, hogy mi nem tetszik ezeknek az embereknek akkor, amikor másik magyar is látja, amit ők. Ezek is azt gondolták rájuk akarunk akaszkodni, pedig eszünk ágában sem volt. Remekül eligazodtunk mi Hajnival kettesben mindenhol, itt is . Elmehettek tőlünk ezek a 2. számú utálatos ék is a búbánatos francba. Az a szerencse, hogy volt kellemesebb tapasztalatunk is. Na, de nagyon elkanyarodtam a múzeumtól pedig érdemes róla szólni nem is keveset. Nem elég a szókincsem ahhoz, hogy letudjam írni azt a káprázatos szépséget azt a benyomást amiben ott részünk volt. A szobor múzeum megtekintésével kezdtük. A szemmel alig belátható hosszú, széles folyosó bejáratánál amikor megálltunk alig tudtunk megszólalni. Szóval elmondani, leírni lehetetlen azt a sok pompázó, csodálatosan elrendezett márvány és kő szobrot. domborművet, plasztikát, amivel zsúfolásig volt megtöltve több terem. A világ minden tájáról származó művész kezéből származó sok, sok remekmű lenyűgözött bennünket .Fényképezni tilos mint minden múzeumban, de mire tudatosult bennünk addigra lencse végre kaptunk néhány érdekes szobrot .Ahogy haladtunk tovább a látnivalók közt egyik ámulatból a másikba estünk. A hatalmas falfelületeket csodálatos intarziákkal, csodálatos gobelin faliszőnyegekkel díszítették. A tömeg sodort bennünket egyik helyről a másikra így jutottunk el a képtárba utána pedig a szarkofág terembe. A képtár nem nagy de méltó volt a Vatikánhoz viszont később amikor összehasonlítottuk a Firenzei Ufici képtárral az Ufici vitte el a pálmát. .A szarkofágok kiállító terme egyedül álló, ultra modern csupa üveg több szintes épület .Fémtartókon voltak elhelyezve a műremekek. Fém absztrakt falak különítették el az egyes korokból származó leleteket. Mindez még eredetibbé, érdekesebbé tette az amúgy is különleges , hátborzongatóan szép kiállítást . A teljes délelőttünket itt töltöttük, egy csöppnyi teraszról belehetett látni a Vatikán művészien gondozott kertjére. Igaz senkit nem láthattunk az ott élők közül mégis szívesen bámészkodtunk, pihentünk egy kicsit . Amikor, szállásunkra vissza mentünk pihentünk ebédeltünk! Lassan ez a tevékenységünk különlegességnek számított, hiszen legtöbbször csak a magunkkal vitt kekszet rágcsáltuk, és a számtalan kút egyikénél ittunk rá vizet. Hajni jobban bírta a gyűrődést ,nekem viszont kész büntetés volt a már bevezetett koplalás. Hajni még azért is morgott, ha egy üdítőt vettem magamnak valahol, a gyümölcsöt pedig kész pazarlásnak tartotta. Valóságos öröm ünnep volt, amikor a házinéni megengedte hogy egy kis levest főzzünk magunknak. Pihenés és ebéd után úgy döntöttünk, hogy ki megyünk a Lidóra. Nem volt kimondottan fürdésre való idő, de a kíváncsiság hajtott bennünket na és persze az időnkkel is gazdálkodni kellett. Már jó előre kinéztük, hogy a földalatti a Colosseum mellől indul azzal akartunk utazni. Nos, hát akik patkány lyuknak titulálják a Római Metrót cseppet sem túloznak. Különösen nekem volt ronda látvány miután korábban láttam a moszkvai Metrót, ami a különleges állomásaival gyönyörű!! Itt a zsaludeszkák helye látszott a betonon , az egész koszos szürke és sötét volt. Az állomások bejárata drót hálóval van elválasztva, hogy mitől azt nem tudtam megfejteni. Nem kimondottan bizalom gerjesztő és drága is. Nem volt más utazási lehetőségünk ezzel índúltunk útnak a kevés utassal együtt. Minden esetre használható volt és fél óra alatt ott voltunk a Lídón. Nem voltunk nagyon elragadtatva. A tenger parton rengeteg szép szálloda áll sok, sok emberrel és méreg drága árakkal. Természetesen nem keleti valutában. A tengerparti strand különleges volt számunkra. Tele volt napozó kosárral, ernyővel, öltöző fülkékkel és sok fürdőző emberrel, itt láttuk először közelről a tengert. A parti homok mindenhol ugyanaz volt de a strand belépők ára között sok volt a különbség. Keresve a pénztárcánknak megfelelőt végig a strand hosszában jól elfáradtunk . Fújt a szél, a tenger hullámzott mi pedig jobb híján morogtunk egymásra. Este hét óra körül indultunk vissza és a szállásunkon beestünk az ágyba olyan fáradtak voltunk. Az ablakunk alatt szakadatlanul fékező és índúló autók áradata sem tudta meg zavarni az álmunkat. Másnap Nápoly - Capri kirándulást terveztünk. Este minden képen megkellett néznünk, hogy indulnak a vonatok a Terminiről. Szerettük volna elérni a hajót, amire otthon megvettük a jegyet. Közel volt a szállásunk a pályaudvarhoz gyorsan szerettük volna megtenni a rövid utat. Eszünkbe sem jutott, hogy bármilyen akadály felmerülhet útközben. Ez az esti vállalkozásunk mármint az, hogy a Via Cavonuron eljutni este a Terminihez, két fiatal nőnek és vissza, majdnem kudarcba fulladt. Gyakran elfelejtettük , hogy nem otthon vagyunk . A budapesti Rákóczi teret csak hírből ismerve, fel sem tűnt, hogy a Santa Maria Maggiorét elhagyva minden utcasarkon 2-3 nő álldogált meglehetősen nagy érdeklődés közepette. Amikor aztán mi a tömegen keresztül igyekeztünk átjutni az állomásra, lépten-nyomon leszólítottak bennünket. A nők konkurenciának a férfiak új árunak néztek bennünket. Szerencsére a megjegyzéseiket nem értettük igyekeztünk minél előbb kijutni a tömegből. Akkor esett le a tantusz és kezdett kivilágosodni az agyunk, amikor láttuk, hogy egy miniszoknyás lányon végig tapogattak mindent, amit a szoknya alatt találtak . Az egész környék tele volt katonákkal és gyanús civilekkel, akik válogattak a kurvák közt. Visszafelé az utca másik oldalán indultunk, ami biztonságosabbnak látszott és már arra is vállalkoztunk, hogy szemrevételezzük az utca másik oldalán zajló életet. Látunk kocsival elsuhanó „hölgyeket „ de az utcán álldogálók zöme még akkor is ott volt, amikor jöttünk visszafelé a szállásunkra. Lehet, hogy kitudtuk volna pótolni a 100 dollárt? Na, de „ gyáva népnek nincs hazája „. Baj nélkül haza értünk, megerősödött bennünk az addig már követett gyakorlatunk, amit nem mindig tartottunk be, miszerint este nem tekereghetünk a városban!

9./ 3.Délutáni városnézés. Meleg volt, innen nem mentünk más nevezetességet megnézni, elindultunk szállásunkra. Már egészen jól eligazodtunk az utcákon térképpel a kezünkben. Megebédeltünk valami felséges konzervet az otthoniból, és ahogy a fejünket letettük elaludtunk nyomban. Délután 4-5 óra körül kipihenten úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a Via Appia Antikára . Tudtuk, hogy a látnivaló a város szélén van a délutánba kezdett belépni a nap mégis elindultunk. Kibogoztuk, hogy hol áll meg a busz és a megállóban várakoztunk miközben egy férfi kocsival miden áron elakart vinni bennünket sejtettük hová. Még szerencse, hogy eléggé bizalmatlanok voltunk végig és elhajtottuk nagy nehezen. Végre jött a busz, aminek intettünk, hogy felakarunk szállni. Csak amikor a buszon voltunk tűnt el a koma. A sofőr nagyon kedélyes volt, kevesen voltunk a buszon . Kikérdezett bennünket hova megyünk, mit akarunk megnézni . Tanácsot adott hol szálljunk le, hol találjuk az első Kazamatákat. Lelkünkre kötötte, hogy 7 órakor legyünk az általa mondott megállóban és ne szédelegjünk, semerre mert „ Mama mia „ ezek az Olasz külvárosok egyáltalán nem biztonságosak két magányos nőnek !! Kicsit kezdtünk szorongani különösen, amikor megláttuk a környéket. Nem tudom semmihez sem hasonlítani annyira különleges volt a hangulata. Mintha, visszamentünk volna az időben néhány száz évet. Körös körül szép, különleges parkok, temetők , régi templomok. A házak ajtaja az utcára nyílt ahol unottan álldogáltak a felnőttek vagy hangosan vitatkoztak, miközben a rengeteg gyerek rohangált össze vissza rátapadva az idegenekre. Nem gondoltuk, hogy ilyen hamar szürkül, de ha már eljöttünk legalább egy kazamatát megnézünk, ott úgyis sötét van. Az idegen vezető egy olasz fiú nem akart már lemenni velünk, de mivel összejöttünk 8- 10 en külföldiek hosszas kérésre mégis elindultunk. A labirintusba egy oldalajtón jutottunk be, amiről kiderült, hogy Krisztus kori relikviákat rejt. Mélyedésekben voltak elhelyezve a holtak maradványai . Olyan zegzugos szűk helyeken jártunk, azt hittük néha, hogy sohasem jutunk a felszínre, kellett nekünk elindulni. Majdnem egy órát töltöttünk a labirintusban, amikor végre a templomban találtuk magunkat ott ahonnan elindultunk . Most már az idegenvezető is mondta, hogy csak a busz megállóba menjünk és ne álljunk szóba senkivel. Örömmel fogadtuk meg tanácsát és igazán csak akkor mertünk nagy levegőt venni, amikor végre megjelent a busz a mi sofőrünkkel. Kedélyesen és hangos „ Mama Miával „ fogadott bennünket megfenyegetve ujjával, hogy késtünk már az előző járattal várt bennünket. Rájöttünk, hogy ő tudta mi pedig csak sejtettük mitől féltett bennünket. Csodálatos délután volt sajnálnám, ha nem láttuk volna az örök Róma macskaköves útját, amin a harcosok bevonultak egy - egy győztes csata után. Teljesen besötétedett, mire a Colosseumhoz ért a busz és az átélt kalandok után örültünk, hogy ép bőrrel megúsztuk a kirándulást. Otthonról, egy minden tudó kolleganőm azzal a tanáccsal indított el, hogy a Via Appiára csakis este menjünk, mert akkor a legszebb. Valóban érdekes és különleges volt minden pillanata, mégis azt tanácsolnám mindenkinek , hogy nappali fénynél nézze meg. A borzongás kevesebb lesz, de többet láthat mindenből. Erre a napra eleget láttunk és a fáradtság újra kitört rajtunk. Nem kellett ringatni bennünket már csak arra maradt erőnk, hogy megbeszéljük másnap mit akarunk megnézni. Nagyjából tartottuk magunkat a terveinkhez. Maximum este 8 - 9 ig bírtuk a strapát, amivel szerintünk így is túlteljesítettük az átlagos turisták tervét.

9./ 2 .Csatangolások Rómában. Elindultunk felderíteni a várost, fáradtságról szó sem lehetett. Mindent tervszerűen kellett kellet megnéznünk, ha azt akartuk, hogy viszonylag sokat lássunk. Sajnos úti előkészületeink messze estek az elvárhatótól hiszen a sebtében eldöntött útitervünk nagyon hiányos volt. Legtöbbször alapismereteinkre hagyatkoztunk egész napi járkálásunk során és este amikor haza értünk néztük át az útikönyvünket, ha átnéztük. Ilyenkor tudtuk meg, hogy hol jártunk, mit láttunk tulajdon képen. Nagyon hasznos volt az információs irodákban beszerezhető Róma térkép. Egy lépést sem tudtunk volna nélküle tenni így viszont nem lehetett eltévedni. A legnagyobb probléma az volt, hogy két hét alatt akartuk bejárni az egész országot és csak menet közben jöttünk rá, hogy ez nem megy. A látnivalókat szelektálni és sorolni kellett előfordult, hogy olyan helyeket hagytunk ki, amit később nagyon sajnáltunk. Ilyen volt Pompai, amit már azért nem néztünk meg Római tartózkodásunk végén, mert a fáradtságtól mozdulni alig tudtunk. Na, de még az elején voltunk a felderítésnek. Mindkettőnknek volt olyan elképzelése, amit szeretett volna beiktatni a látnivalók közé. Hajni elakart menni a Lídóra én a Via Appia Antikát akartam látni. Az átlag turistánál biztosan többet láttunk, de közel sem annyit, mint amennyit szerettünk volna. Szombat reggel volt, amikor megérkeztünk. Jellemzően tájékozatlanságunkra el döntöttük, hogy másnap megrohamozzuk a Vatikánt és amit lehet megnézünk . Ebből semmi sem lett. Szombaton mint említettem meg néztük a környéket. A hőség nagy volt és én minden áron hűsíteni akartam magam! Hajni tiltakozott, minek verem költségbe magam az utcai árus fagyijával, ám én hajthatatlan voltam. Olyan finom fagyit ettem, ami bőven meg érte az árát. Egyébként sem tudtam annyira faszari lenni mint ő. A Colosseum kőrengetegében úgy megszorult a meleg, mint egy katlanban . Alig legyintett meg itt -- ott egy kis szellő bennünket. Felüdülni találomra a Fórum környékén egy kedves hangulatos kis templomba mentünk be. Árkádos udvarán hatalmas pálmafa állt. A templomban különböző díszes és egyszerű szarkofágokban pihentek a néhai papok . Némelyiket úgy gondoltuk talán szentté is avatták. Az egyik ilyen síremlék néma kívánság és köszönő hely volt. Teljesen tele volt apró cédulákkal, amik a világ különböző nyelvén íródtak. Nagyon sok cédulán szerepelt a BÉKE és a SZERETET ami szerintem mindig a leg fontosabb dolog volt az emberiség életében. Az emberek életében ezek jelentették az örömöt, megnyugvást és a boldogságot. Ezt követően a Monumentó Vittórió Emanuel ll. hatalmas fehér márvány emlékművéhez mentünk. A 63 m magas emlékműhez széles lépcsősor vezet, ahol szinte elvesznek az emberek . A márvány oszlopok közt sétálva csodálatos kilátás nyílt a Palazzo Veneziára, szemben pedig Róma leghíresebb utcájára a Via del Corsóra .Mire mindezt végig jártuk és hazamentünk szállásunkra olyan fáradtak voltunk, hogy majd össze estünk . Előző éjszaka nem aludtunk, enni sem ettünk gondoltuk főzünk egy jó kis levest. Milánóban remekül sikerült, de itt az egy Istennek sem akart fel forrni a leveshez való víz. Már éppen szét akartam szedni a kis úti rezsónkat, amikor az egyik magyar férfi háborogva jött ki a szobájukból, hogy a fene vigye el Rómában csak 110 Voltos áram van nem tud megborotválkozni! Belenyugodva a leves nélküli vacsorába, teafüvet tettem a langyos vízbe azt ittuk a hideg vacsorához. Elnyújtózkodtunk pihenni, amiből az lett, hogy este 8 kor már aludtunk, mint a kis angyalok és az emelkedőn felfelé haladó motorok bőgését sem hallottuk az ablakon beszűrődve. Reggel vasárnap lévén elindultunk a Szt. Péter bazilikába misét hallgatni, vagyis inkább nézni. Mindkettőnket református templomban öntött nyakon a pap, keresztelésünkkor. Gondoltuk annyi Marxista szemináriumot hallgattunk már, hogy mindez jelentőségét vesztette. Minden esetre amennyi templomot meglátogattunk olasz utunk alatt, hogy az addig és azután elkövetett bűneinket is kis jóindulattal meg bocsájthatta a Jó Isten. Kisebb -- nagyobb zökkenőkkel a Terminitől emeletes busszal eljutottunk a Vatikánhoz. A Szt. Péter bazilika előtt értünk célba. A teret már elözönlötte a turisták és a rómaiak tömege . A Bazilika csodálatos , erezett márvány oszlopai méltóságteljesen tartják a tarka fényben csillogó kupolát. Az ember szinte elvész az oszlopok közt. Mi is megilletődve, szorongással telve jártuk körül a belső teret miközben megcsodáltuk a pápák síremlékeit a Pietát és mindent, amit láttunk. Ha valakinek arra támad kedve, hogy a Bazilikában gyónja meg bűneit, sok -- sok nyelven megteheti köztük magyarul is . Ahogy a nézelődést befejeztük éppen kezdődött a mise. Előre furakodtunk, hogy elég jó helyet tudjunk találni ahol megállhatunk és még hallhatunk is valamit. Legalább 30 pap vonult be színpompás ruháikban, akiknek a rangját nem ismertem. A misét 3 zöld ruhás celebrálta, akiket orgona és apáca kórus éneke kísért .Szép volt a szertartás, de mi egy óra múlva elkezdtünk fészkelődni és lassan kifele mozdulni a tömegből. Ezzel a cselekedetünkkel nem okoztunk osztatlan sikert a nálunk vallásosabbak körében. Ahogy nagy nehezen sikerült kijutnunk a tömegből elindultunk a kupolához. Gyalog 300 lifttel 500 líra, mindennek jól meg kérték az árát. Az is lehet, hogy csak a mi 100 dollárunk volt kevés ahhoz, hogy mindent meg tudjunk nézni belőle. Fentről szép kilátás nyílt a térre és a Vatikán művészien gondozott kertjére. A tetőteraszon bazárok sokaságában árultak különböző kegytárgyakat az apácák . Vettem én is egy kerámia képet IV.Pál arcképével / akkor ő volt a Pápa/ és elhoztam ajándékként anyósomnak . Ezzel az ajándékkal elnyertem a „ Kocsis család legrendesebb menye „ címet. Örült neki, Flóri kinevetett, nekem az a véleményem, hogy azzal kell kedveskedni aminek a másik ember örül. Úgy gondoltuk, ha már itt vagyunk megnézzük a múzeumot is. Elindultunk gyalog a fal mellett a lábunk majd leszakadt mire a bejárathoz értünk. Az igazi meglepetés csak most következett, ki volt írva a kapura, hogy Istenes napokon / valószínű Isten tiszteletet jelentett/ nincs nyitva a Múzeum. Te jó Isten még ez is, nem sok hiányzott az összeeséshez , olyan fáradtak voltunk már ismét. Minden esetre vissza mentünk a Bazilika bejáratához és próbáltuk megkeresni a Sistus kápolnát. Más tippünk nem volt elindultunk a tömeg után és valóban oda jutottunk. Amikor láttuk, hogy mindenki a mennyezetet kémleli akkor tudtuk, hogy jó helyen járunk. Gyönyörű volt a látvány és, mert a tömeg nem vette el tőlünk a látás lehetőségét így teljes pompájában élvezhettük Michelangelo csodálatos alkotását. Ahogy befejeztük a Vatikáni látnivalókat, bár fáradtak voltunk elindultunk térképpel a kezünkben és eljutottunk az Angyal várhoz amiről, azt gondoltuk múzeum. Az ajtó melletti tábla azt hirdette, hogy akkor éppen börtönként funkcionált. Az is megerősített bennünket ebben, hogy a kapuban fegyveres őr állt és minden bejáratot rács zárt el. Így aztán át mentünk az Angyalokkal díszített hídon és eljutottunk a Trevi kúthoz. Mivel gyalogos turisták voltunk itt már annyira fáradtak voltunk, hogy legszívesebben a vízben áztattuk volna a lábunkat. A kutat körül ülő színes társaság is elég fáradtnak látszott. Mindenféle ember üldögélt itt teljes békességben olyanok, mint amilyeneket Münchenben láttam a Schwabingban. A látvány szokatlan volt számunkra a vasfüggöny még felfogta ezt az áramlatot.

9/Róma . Reggel 6—7 óra felé érkeztünk meg Rómába, de milyen a tudatlan turista szerencséje nem a Terminibe, hanem egy külvárosi állomásra viszi a vonat. Precízen kinéztük Milánóban a vonat indulását csak azt nem, hogy a nápolyi vonat hol áll meg, kikerülve a fő pályaudvart. Megérkeztünk hát Rómába és nem találtuk a térképen bejelölt „ kályhát „ ahonnan el tudtunk volna indulni. A meglepetéstől felébredtünk, mire leszálltunk a vonatról, az idő szép volt mi pedig próbáltunk úrrá lenni a helyzeten. Kezdtük megszokni, hogy itt mindig történik valami más, amit elterveztünk . Azt hiszem mindenkiben van egy ösztönös érzés amikor 1000 km . re van a hazájától, hogy ha Magyar szót hall oda fordul és ha mód van rá meg szólítja az illetőt. Ahogy leszálltunk a vonatról és nagy mérgelődve elindultunk a kijárat felé velünk is ez történt . Magyar szót hallottunk. Örültünk, hogy nem vagyunk nagyon elveszettek megszólítottuk a 45 év körüli házaspárt. Nem volt szerencsénk, a nagysága olyan elutasítóan válaszolt a kérdésünkre, hogy csak lestünk. Rögtön megállapítottuk, hogy ez a tyúk is csak azért jött Rómába, hogy az ismerőseinek küldhessen egy lapot pukkasztás kedvéért. Egymásra néztünk és teljesen megsemmisülve kullogtunk utánuk hátha jó felé mennek. Azt hitték, hogy rájuk akarunk akaszkodni. Láthatóan a férjnek kellemetlen volt a „szitu „ de nem tudott mit kezdeni szeretett nejével. A buszt nélkülük is meg találtuk amivel 10 perc alatt ott voltunk a Termininél. Kezdődött a szokott módszer Hajni maradt a csomagokkal én pedig elindultam a hatalmas állomást és a szállásadók kínálatát fel fedezni. A hatalmas csupa márvány csarnok nagyon impozáns , amiben elvesznek a kis boltok , árusok , információs helyek. Egyszerre 32 helyen lehet jegyet váltani a vágányok számát nem sikerült kinyomozni. Az információ olyan precíz, hogy eltévedni, rossz vonatra szállni lehetetlen . Az akkor még számomra szokatlan elektromos kijelzők állandóan írták az érkező induló vonatokat. Az állomás kívülről is szép és remekül illeszkedik a környezetbe . Amikor megtudtuk hogy magyar tervező készítette egy kis büszkeség azért át járt bennünket. Itt voltunk hát a kályhánál, alkalmi ismerőseink „ utálatos ék „ is itt ténferegtek de már nem törődtünk velük. Találtam egy információs pasit, amit a sapkájáról lehetett leolvasni. Megegyeztem vele egy aránylag közelinek tűnő, elfogadható árú szállásban . Volt aki felajánlotta szállását de amikor megmondtam hogy 2400 Liránál többet nem adunk érte azt mondta, annyi pénzért menjünk moziba. A kiszemelt pasi bejelölte térképünkön a helyet és mondta hogy a felesége fogad bennünket. Az is kiderült, hogy mindig Magyar vendégeik vannak. Mikor oda értünk a házhoz Hajni csak azt látta, hogy eltűnök a sötét kapualjban és izgult, hogy visszamenjek, nehogy elraboljon a pasi aki végül jött velünk . A lépcsőház nem volt osztályon felüli, de mi nem ott akartunk tartózkodni . A lakás tiszta volt és három szobában valóban magyarok laktak .Könnyen megegyeztünk 2000 Lirában, olcsóbb lett a szállás, mint amire számítottunk. Jól jött mert úgy terveztük, hogy Rómában töltünk 4—5 napot. Az itt lakó és hazafelé készülő házaspártól jó tanácsokat és egy Nápoly - Capriba szóló menetrendet kaptunk. Alig pakoltunk ki és helyezkedtünk el kicsit pihenni a közös halban, amikor megjött örök mozgó házi gazdánk. Kerekre nyílt a szemünk, amikor megláttuk, hogy kiket hozott, utálatos ismerőseinket ! Ők is nagyot néztek, hiába kicsi a világ, két napig ott húzgálta az orrát ő nagysága velünk egy fedél alatt. Előttünk lebuktak , ugyan olyan proletár módon szálltak meg Rómában, mint mi akikkel nem akartak szóba állni. Körbe ért a szánk a nevetéstől. Amíg rendbe tették a szobánkat az elutazó házaspár után addig elindultunk felderíteni a környéket. Vétek lett volna egyébként is alvással tölteni Rómában egy gyönyörű napot! Túlságosan nem akartuk leterhelni magunkat így csak „ a Colosseumot és a Fórumot jártuk be széltében -- hosszában. Közel laktunk így aztán ide többször is kijöttünk estefelé gyönyörködni a látványban. Ahogy ott sétáltunk, egyszeriben előbukkant történelemkönyvünk Rómája. A Cézárok, gladiátorok, római katonák és az éljenző tömeg . Igaz, mindez csak a képzeletünkben, de valóságosan is ott voltak a romok közt. A Colosseum idővel dacoló falai,a diadal ív, a Fórum oszlopai és a római konflis, a hömpölygő tömeg mégis csak valóság. Az idő kikezdte, de eltüntetni nem tudta őket. Rómának minden köve történelem. Ahogy az utcákat jártuk minden második ember kezében térkép, sok a turista. Ezekben az években kezdtek az emberek utazni, világot látni. Róma fogalom, nem lehet betelni vele én is szerelmes lettem ebbe a gyönyörű városba.